Mivel természetesen soha semmi nem történik úgy, ahogyan a legegyszerűbb lenne, lehetetlenség lett volna azonnal úgy összehozni egy gyűlést, hogy azzal senkiben ne keltsünk gyanút.

    Csoportos beszélgetésünkben megosztván a hírt, miszerint Kiotó a következő helyszín, Lacey megjegyezte: ha nem lennénk zacskós levesen élő csórók, hasznos lehetne összeköltöznünk, a lakásra meg ráaggatnánk a diákház elnevezést, és egyből nem lenne benne semmi furcsa. Erre Harry természetesen megjegyezte, hogy semmire nem vágyik jobban, mint hogy Dravennel egy háztartásban élhessen.

    Így hát továbbra is hárman voltunk Kellyvel és Lacey-vel. Előbbi szája sarka ideges mosolyra húzódott, amint a beszélgetést olvasta, amely a továbbiakban Harry és Draven vitájában folytatódott (és amelyet olykor-olykor Greg mémjei és Faye mosómedvés GIF-ei szakítottak meg), és épp csak belekezdett a mesélésbe, mikor Mike halálra vált arccal betoppant a 201-es szobába.

    – Elnézést, hogy megzavarom a Norton-Harmon birodalom rendjét – Ezzel köszöntött minket.

    – Minden szobát birodalomnak nevezel? – érdeklődtem.

    – Igen – válaszolt Kelly a bátyja helyett. – Tudod, hányszor kell hallanom tőle? Collins-Hirano birodalom. Hirano-Garcia birodalom. Norton-Harmon birodalom.

    Mike csettintett az ujjával, miközben rámnézett.

    – Devlin-Brook birodalom.

    Vékony vonallá préseltem ajkaimat, és arcomra komoly kifejezést erőltetve bólintottam.

    – Az meg micsoda? – intettem a kezében tartott, gyűrött papírba burkolt csomag felé.

    – Nos, nézd meg a saját szemeddel! – nyújtotta oda nekem, én pedig felvont szemöldökkel vettem el tőle.

    – Furán beszélsz – jegyezte meg Kelly.

    Mike levette a baseball sapkáját, és összeborzolta lelapult sötét haját.

    – Csak diplomatikusan. – Sapkáját már majdnem lehajította az ágy szélére, de húga még időben elkapta a karját. Erre nagyot sóhajtott, a baseball sapkát visszarakta a fejére, és csípőre tette a kezét. – Én is kaptam szerelmes levelet Caecustól.

    Egy pillanatra annyira elvesztem a gondolataimban, hogy észre se vettem, mikor Lacey türelmetlenül elvette tőlem a csomagot, és kibontotta helyettem.

    A papír két egyforma fekete csuklyás köpenyt rejtett, olyanokat, mint amilyeneket már korábban is kaptunk a Spirál-famíliától. Azoknak az utánpótlása volt, amelyek Harryé és az enyém voltak, mielőtt a bázis ostroma során bent maradtak volna a hegy alatt. A többiek viselték a sajátjukat az ostrom és a harc alatt is, a miénk azonban a legtöbb holminkkal együtt odaveszett.

    – Ohó, ez már személyeskedés! – kerekedtek el Lacey feketével keretezett zavarba ejtően kék szemei. – Üdvözletünket küldjük a Hirano nagyszülőknek? – olvasta fel a mellékelt üzenetet. – Komolyan?

    Mike keserűen nevetett fel.

    – Mindent a drámai hatás kedvéért, nemdebár?

    Kelly hitetlenkedve meredt a bátyjára.

    – Hogy lehetsz ilyen fesztelen? – kérdezte. – Téged fel sem zaklat, hogy ezek a... ezek a rohadékok tudják, hogy mamáéké a Sakura?

    – Ne már! – rázta a fejét Mike. – Nem vehetted komolyan! Szerintem tudod mi a nagy helyzet? – tette fel a költői kérdést. – Rájöttek, hogy Norvégia után még komolyabban vesszük a dolgokat, és ez nem tetszik nekik. És tudjuk, mit csinál az, aki érzi, hogy szorul a hurok. Kézzel-lábbal kapálózik, amíg egy nevetséges kis fűcsomót nem talál, amibe kapaszkodhat. Tudod, Kells, mi történt itt igazából? – Drámai szünet következett. – Csináltak egy kis háttérinfó-kutatást, aztán írtak mindkettőnknek egy bizarr kis levelet, hogy jól ránk ijesszenek.

    – De akkor is mamáékról van szó! Örülök, hogy te ilyen okosan és könnyeden fogod fel, Mikey, de én azért féltek két idős embert, akik ilyen szempontból tehetetlenek, és akik mellesleg a nagyszüleink.

    – És pontosan ezt akarják elérni, Kells! – tartotta fel a mutatóujját az idősebbik Hirano. – Hát nem ezt látod a politikában is? Abban a pillanatban, hogy van annyi bátorságod és elszántságod, hogy okos legyél és levond a következtetéseket, pánikot keltenek. Ez sem több ennél, és könyörögve kérlek, hogy te se dőlj be neki!

    Kelly legyőzötten huppant le mellém Faye ágya szélére.

    – Iris?

    Törzsem köré fontam a karjaimat. Most, hogy Kelly és Mike oldalán is személyessé vált a dolog, kezdtem a korábbiaknál is kényelmetlenebbül érezni magam.

    – Nos... Van abban valami, amit Mike mond – ismertem el, majd Kelly elkeseredett pillantását látva gyorsan hozzátettem: – De megértem az aggodalmat, és azt hiszem, hasonló helyzetben ugyanígy reagálnék.

    – Azért valamennyire csak pikkelhetnek rátok – szúrta közbe Lacey. – Mármint, ezt a hülye csomagot ledobhatta volna Irisnál vagy Harrynél is, és még ha csak pánikkeltés céljából is, mégis titeket választottak célpontnak.

    – Mert mindketten erős láncszemek, akiket meg akarnak gyengíteni – jelentettem ki határozottan. – Miután Dravent még azzal sem tudták megrendíteni, hogy tönkretették a lábait, nálatok most máshogy próbálkoznak. – Csend. Kellyhez fordultam. – Csak arra kérlek, hogy ne hagyd, hogy teljesen az aggodalmaid kontrolláljanak! Legyen ez egy emlékeztető arra, hogy miért kell őket minél hamarabb eltaposnunk, rendben?

    Kelly csak bizonytalanul nézett rám egy pillanatig. Aztán:

    – Rendben.

    Fellélegeztem.

    Ezek után a Hirano testvérek mesélésbe kezdtek.

    A Hotel Sakura volt a nagyszüleik életműve. Mindketten néprajzkutatók, akik fiatal egyetemistaként ismerkedtek meg, és annak szentelték az életüket, hogy életben tartsák a tradicionális japán életmódot. Itt jött képbe a Hotel Sakura. Lediplomáztak, összeházasodtak, és megalapították az ősi hagyományokra épülő fogadót.

    – A Sakura egy úgynevezett ryokan – magyarázta Kelly. – A tradicionális japán fogadók egyik típusa. Főleg melegvizű források közelében jönnek létre.

    – Hasonlóakat először buddhista szerzetesek nyitottak a Nara-korban, hogy a számtalan éjszakát szabad ég alatt töltő utazók megpihenhessenek – csatlakozott be Mike is. – Közülük korábban sokan éhen haltak, mielőtt elérték volna az úti céljukat, így azonban a korai ryokanok élelmet és menedéket nyújtottak nekik. A teljes mai jellegüket az 1968-as Meiji-restaurációt követően nyerték el, mikortól Japánban is megjelent a vasút, és az utazás örömteli dologgá, kikapcsolódássá vált. Ezáltal a ryokanok szerepe is megváltozott, és egy olyan, megszokott kellemetlenségektől mentes érzést lettek hivatottak megteremteni, amely az otthonnál is pihentetőbb.

    – A lényegük jelenleg a hagyományok megőrzése – vette vissza a szót Kelly. – Megmaradtak a régi illemszabályok, ahogyan a fogadók felépítésének jellege is. Tatamiborítású szobák, futonágyak, az andonnak nevezett papírlámpások... és a nakai!

    – Mi az a nakai? – szólt közbe Lacey.

    – Az adott szobáért felelős egyszemélyes személyzet – felelte Kelly.

    Mike elmosolyodott.

    – Kiskoromban több ryokanban is jártam, de mamáéknál dolgoznak a legkedvesebbek, akikkel valaha volt szerencsém találkozni. Mi, csak mi voltunk ott állandó lakosok, amíg el nem költöztünk.

    – Ti ott nőttetek fel? – kérdeztem.

    – Hát, ez azért erős kijelentés. Én voltam hat, Kelly meg egyéves, mikor eljöttünk, hogy közelebb legyünk anya családjához.

    – Nekem speciel nincsenek emlékeim abból az időből – jegyezte meg a fiatalabbik Hirano. – Csak a tavaszi látogatásokról.

    – De apa tényleg ott nőtt fel. Csak, tudod, aztán jött anya, aki tősgyökeres New York-i. Akkoriban egy keleti kultúrákkal foglalkozó újságnál volt, és kint dolgozott pár évet Japánban. Aztán hazafelé már négyen jöttünk.

    Emésztgettem a hallottakat. Beleittam a korábban kapott jéghideg vízbe, mire elfogott a borzongás.

    Mielőtt bármit is kérdezhettem volna, Lacey beelőzött.

    – Idén tavasszal is elutaztok?

    – Persze – bólintott Mike. – Ez amolyan kőbe vésett dolog nálunk.

    Végigsimítottam a két új köpeny sötét anyagán, majd felpillantottam a testvérpárra.

    – És? Szerintetek nekünk mit kellene tennünk? Keresünk valami közeli helyet, meghúzzuk magunkat, kiötlünk valami tervet... – Tanácstalanul széttártam a karomat. – Mármint, nem állíthatunk be csak úgy, nyolc idegen egy... családi találkára.

    Mike lehajtotta a fejét, mint aki a mosolyát próbálja elrejteni, Kelly pedig arcát a tenyerébe temetve már-már hisztérikusan nevetett fel.

    – Pedig pontosan ezt fogjuk tenni – felelte aztán a lány nagy levegőt véve. – Mamáék évek óta ezzel nyaggatnak minket. Hozzatok új arcokat! Ugye jövőre a barátaitokat is elhozzátok? Minden egyes alkalommal. Te meg ne mosolyogj már! – mordult rá Mike-ra.

    – Te meg nevetsz – mutatott rá a fiú.

    – Igen. Kínomban.

    – Á, értem. – Mike megköszörülte a torkát. – Szóval, igen, pontosan ez lesz a tökéletesebbnél is tökéletesebb megoldás. Betoppantok a családi találkára.

    Lacey kifújt egy fekete tincset az arcából.

    – Csodás.

    – Biztos, hogy ez jó ötlet? – húztam össze a szememet résnyire. Mert nem, szerintem egyáltalán nem volt az.

    – Nézd, Bloodwing mindig beletrafál – kezdte volna Mike, ha Kelly közbe nem vág azonnal.

    – Úgy érted, mindig az életünkben vájkál, és úgy rendezi, hogy ott fussanak össze a szálak, ahol neki a legjobb.

    Mike legyintett.

    – Igen, de most nem ez a lényeg. Mamáék tényleg nagyon régóta erre vártak. Hogy – itt teátrális kéztartást vett fel – a tengerentúli fiatalságot is bevezethessék az ő csodálatos világukba.

    Összenéztem Lacey-vel, mint a Hirano testvéreken kívüli egyedüli jelenlévő csapattaggal. A kérdőnek szánt pillantás azonban elég kétségbeesettre sikeredhetett, ugyanis Lacey kikerekedett szemmel, védekezőn feltartott kézzel meredt vissza rám.

    – Rám ne nézz így! – ingatta a fejét. – Én csak úszom az árral...

    Nagy levegőt vettem, benntartottam egy pillanatra, majd megadóan fújtam ki.

    – Oké. Toppanjunk be egy családi találkára!