Egyesével a szerkezet tárjához tartozó nyílásba illesztettem az öt kést, mind után halk kattogást hallottam, ahogy a helyükre kerültek. A többiek, akik eddig nem szóltak, vagyis Draven, Lacey, Jay és Greg feszült csendben figyeltek.

    – Teljesen automatán működik. Amint kilőtted a legelöl lévőt, a helyére kerül a következő – magyarázott közben Mike. – Most, hogy betáraztad, megmutatom, hogy tudod bekapcsolni a mozgásérzékelőt, ami majd küldi a jelet a gépezetnek, hogy kilője a kést, miután kibiztosítottad. Duplán, a kellemetlen véletlenek elkerülése végett. – Sorban megmutatta a ki- és bekapcsoló gombot, majd a két helyet is, ahol ki kell biztosítanom a lövéshez. Utóbbiak egymástól a lehető legtávolabb voltak elhelyezve, hogy ha valamelyik véletlenül be is kapcsolódik, a másik még biztonságosan tartsa a gépezetet, és biztosan elkerüljük az említett kellemetlen véletleneket. – Most pedig figyelj, hogy egy ujjad se lógjon a kivezetőnyílás elé, aztán célozz és lendíts!

    Szembefordultam a falra függesztett céltáblával, miközben követtem Mike utasításait.

    Táraz. Bekapcsol. Kibiztosít és kibiztosít. Ujjakat félre. Céloz, és végül lendít.

    A szerkezet meglepően jó reakciósebességről tanúskodva lőtte ki az első dobókést. A hegyével nyílegyenesen előre állt bele a táblába a közepétől két-három centire, és mindezt sokkal nagyobb erővel, mint amelyre saját fizikumomból valaha is képes lettem volna. Egy eldobott késem pengéje sem fúródott még ilyen mélyen a céltábla fájába.

    – Ez baromi király! – kiáltott fel Faye az első döbbent másodperc után, miközben én a biztonság kedvéért kikapcsoltam a gépezetet. – Kipróbálhatom?

    – Ööö... Persze – feleltem bizonytalanul, majd ismét Mike-hoz fordultam. – Mennyi időbe telt ezt megalkotnod?

    – Egy-két hónap a kevésbé sikeres tesztmodellek kudarcát beleszámítva – vallotta be a fiú, és gyorsan eltakarta a valóban csúnya heget, amely a tenyerén húzódott végig. Nem értettem, korábban mégis hogyan nem vehettem észre. – Maga az ötlet még november elején fogant meg, miután hazajöttünk Vegasból.

    Néhány másodpercig lenyűgözve pislogtam rá, majd a még mindig ámultan mosolygó Alissonra és a csendes Gregre pillantottam. Ezt tényleg ők csinálták nekem, és a munka nagy részét Mike a tulajdon két kezével végezte.

    – Köszönöm – mondtam aztán ismét megilletődve. Lassan széles mosoly kúszott az arcomra, és abban a pillanatban rájöttem, hogy nem emlékszem, mikor volt utoljára, hogy valaminek szívből örültem. – Nem tudom, hogyan köszönhetném meg.

    – Úgy – mosolygott Mike is büszkén –, hogy ezt is beveted, amikor majd együtt szétrúgjuk a Spirál-família seggét.

    – Vesszen a Spirál-família! – A kiáltás először Faye-től és Alissontól származott, és ami poénnak indult, csatakiáltásként terjedt szét az egész Lerandrie csapaton.

    – Vesszen a Spirál-família!

●●●

    – Mióta hallgatsz te progresszív metált? – nézett furán Tylerre az én konzervatív, klasszikuszene-kedvelő édesapám, aki számára a rock- és metálzene ezernyi formája közül egyedül az előbb említett alműfaj volt csak nem megvetendő a szerkezeti komplexitása és jazz-elemei miatt.

    Tyler értetlenül fintorgott.

    – Komolyan azzal van bajod, amit még te is hallgatsz? – tárta szét a karját, majd fejét ingatva inkább odanyújtott egy salátalevelet Alfrednek. A teknős komótos rágcsálásba kezdett.

    – Ne forgasd ki a szavaimat!

    – Kár, pedig abban vagyok a legjobb – dünnyögte az öcsém.

    – Igen, azt tudjuk – jegyeztem meg.

    A szokásostól eltérően hazalátogattam a hétvégére, ugyanis volt néhány utazótáska, amelyet kölcsönvettem a téli szünetre, és anyának szüksége lesz rájuk egy hamarosan esedékes üzleti útjára, amely tulajdonképpen csapatépítő síelést takart az irodabeli kollégáival. Ennek köszönhetően most a konyha-nappaliban hallgathattam apa és Tyler vitatkozását a Dream Theater számról, amelyet utóbbi az ebéd utáni közös semmittevés alapzajaként kapcsolt be. Engem egyáltalán nem zavart, anya is csak kisujjával dobolta az ütemet az asztal szélén, és gyanítottam, hogy tulajdonképpen apát sem zavarná, ha nem lenne Tylertől szokatlan. Mert ha valami szokatlan, az biztos, hogy apám bele fog kötni.

    – Én legalább nem hallgatok sátánista zenét – sóhajtotta Tyler.

    – Én sem hallgatok sátánista zenét – védekeztem. – Látnod kellene Lacey-t.

    – Rá emlékszem – villanyozódott fel a fiú. – Találkoztam vele, mielőtt elindultatok a gálára. Énekel és... zongorázik?

    – Miért van az, hogy ilyenekre emlékszel, de arra nem, amit öt perce mondtak neked?

    Tyler vállat vont.

    – Az elmém szégyentelenül tele van olyan információkkal, amiknek az életben nem veszem semmi hasznát.

    Apa levette keskeny, ezüstkeretes olvasószemüvegét, és az orrnyergét dörzsölgette.

    – Még mindig nem válaszoltál – emlékeztette az öcsémet.

    – Mire is? – bosszantotta Tyler, majd miután villámokat szórva szegeződött rá az övével és az enyémmel is megegyező zöld szempár, végre megadta magát. – Azóta, mióta rájöttem, hogy a progmetált történetesen nem csak azok az idegesítő zenei elitisták hallgatják, mint amilyen te is vagy. És figyelted már bennük a dobot? Azok a komplex technikák, a ritmusképek variálása, a dinamikusan változó tempó...

    – Szerettem, amikor még doboltál – szólt közbe anya. Úgy tűnt, a hónapok során megbékélt Alfred jelenlétével, most ugyanis szemrebbenés nélkül csempészett oda egy karika uborkát a kis ékszerteknősnek. – Neked nem hiányzik? Nem gondoltál rá, hogy újrakezdd?

    – Itt? – Tyler szemöldöke a homloka közepéig szaladt. – Ebben a kicseszett egérlyukban mégis hol lenne helyem gyakorolni?

    – Ne hívd már állandóan egérlyuknak! – szólt rá anya bosszúsan, lebiggyesztett ajakkal. – Én szeretek itt lakni.

    – De hát jól kerestek! – erősködött tovább Tyler. – Miért kell itt laknunk, miért nem élhetünk egy normális házban?

    – Hasznosabb dolgokra is költhetjük a pénzünket, mint egy... luxuslakásra – mordult fel apa.

    Én jobbnak láttam kimaradni hármójuk vitájából.

    – Én nem akarok kurva luxuslakást, mindössze jó lenne kettőt lépni anélkül, hogy falba ütköznék! – csattant fel Tyler.

    Csend.

    Nekem ugyan semmi egetverő problémám nem akadt a brooklyni lakással, a hely szűkösségével kapcsolatban tett nem túl finom megjegyzéssel azonban magamban egyet kellett értenem.

    – Leviszem a szemetet – mondta apa megtörve a drámai szünetet, és egészen addig Tylerre szegezte elfojtott dühtől villogó szemét, amíg ki nem lépett az ajtón.

    Január közepe felé jártunk, és az idevezető úton annyira átfagytam, hogy két és fél óra alatt sem sikerült teljesen felmelegednem, ezért felálltam, és nekiálltam összeszedegetni az itteni holmimat egy forró zuhanyhoz. Mikor fél órával később, vastag köntösömbe burkolózva és végre valahára nem vacogva kiléptem az aprócska fürdőszobából – meg mertem volna kockáztatni a kijelentést, hogy még a kollégiumi szobához tartozó fürdő is nagyobb nála –, a konyha-nappali majdnem üres volt. Apa még nem tért vissza – valószínűleg szóba elegyedett a gondnokkal, akivel az utóbbi időben szívesen panaszkodtak körülbelül bármiről és mindenről –, anya pedig az apával közös hálószobájukban pakolászott.

    Csak Tyler álldogált egyedül az ebédlőasztalnak dőlve, valami papírdarabot nézegetett a kezében tartva. Mikor meghallotta az ajtónyitódást, felpillantott rám, szája sarka gunyoros mosolyra görbült.

    – Mi az? – néztem rá értetlenül, tekintetem ismét a kezében szorongatott papírra tévedt. – Mit olvasol?

    – Kanada, mi? – nevetett fel halk, horkantásra emlékezető hangon, majd a kezembe nyomta a fecnit. – A táskádból esett ki. Örülj, hogy én találtam meg, és nem anya vagy apa! – Ezzel bevonult a szobájába, és egyedül hagyott a helyiségben.

    Lenéztem a tenyeremre, és összeszorult a mellkasom. A papírdarab egy tromsøi blokk volt.

●●●

    Akármerre néztem, nem láttam mást, csak fehéret, vöröset és feketét. Fehéren hevertem, a fehéret pettyezte a vörös és a fekete, és feketék voltak az engem körülvevő elmosódott formák is.

    Próbáltam magam ülő helyzetbe küzdeni, a tagjaimat könnyűnek és idegennek éreztem. Olyan volt, mintha nem is a saját szememen át látnám ezt a furcsa, hideg, homályos világot. Pislogni akartam, és amikor végre sikerült, egy pontra irányulva kiélesedett a látásom.

    Saját magammal találtam magam szembe. Kifejezéstelen arccal nézett le rám, ahogy a bakancsa előtt feküdtem a... hóban. Igen, az volt. Vérrel pettyezett hóban hevertem, és az elmosódott sötét alakokból lassan ismerős arcok bontakoztak ki: Harry, Draven, Alisson... Villámként sújtott le rám a megérzés, hogy talán valóban nem a saját szememmel látom mindezt, ám amint a hajamhoz kapva ismerős narancsvöröset láttam, ez egyértelműen cáfolta a gondolatot, hogy egy halott norvég nő szemszögéből figyelném a történéseket.

    Felnéztem a Másik Irisra. Azt hittem, hallucinálok, de puszta illúzióhoz képest túlságosan hasonlított rám. Mindene, a vadul repkedő vörös tincsek, az olívazöld szempár, amellyel rideg, kegyetlen elszántsággal nézett le rám, arccsontjának és hegyes állának határozott, dacos vonala és szeplős, keskeny orra, amelyet összeráncolva vicsorított pengeéles ajkaival és fehér fogaival – mindene hajszálpontosan, tökéletesen az enyém volt.

    A hideg által rózsásra csípett keze is, amelynek egyetlen határozott mozdulatával két mellem közé döfte a tőrét.