A Másik Iris pupillái akkorára tágultak, hogy a feneketlen fekete tavakat csak hajszálvékony zöld gyűrű keretezte. Beitta a penge mentén a sebből csordogáló sötét vér látványát, egyszerre sugárzott belőle megvetés és állatias mohóság. Képtelen voltam megmozdulni.

    Aztán hátralépett, a kést pedig a testemben hagyta.

    – A tiétek – szólalt meg fagyos hangon. Mint mindene, ez is az enyém volt.

    Az elmosódott, sötét alakok megindultak felém. Harry térdelt le mellém először, egy pillanatra elidőzött a tekintete az arcomon. Máskor melegséget sugárzó sötétbarna szemei üresek és feketék voltak, egyáltalán semmi nyoma nem volt bennük annak a megfoghatatlan dolognak, amelyet sosem tudtam igazán szavakba önteni, de ami Harryt Harryvé tette. Ha egyetlen izmomat is képes lettem volna megmozdítani, akkor is könyörgő tekintettel néztem volna rá, ha egy hang belülről azt suttogta, hogy megérdemlem. Mutatóujja egyenletes mozdulatával láthatatlan vonalat húzott a nyakamtól a mellkasomból kiálló késig...

    Harry elszakította arcomról veséig hatoló, hideg tekintetét. Megragadta a tőr markolatát, kihúzta korábbi helyéről, majd néhány centivel arrébb ismét a húsomba döfte. Egyetlen szót sem szólt, csak felállt vérző testem mellől, és eltűnt.

    Draven volt a soron következő. Ő nem nézett rám, csak a fülemhez hajolt, jéghideg leheletétől kirázott a hideg.

    – Ne keresd benne a... logikát. – A hangja alig volt több egy suttogásnál, és ugyanaz a maró gúny és megvetés szivárgott belőle a bőröm alá, mint amelyet a Másik Iris arcáról leolvastam. – Se az értelmet.

    Kihúzta a kést, és a pengét harmadjára is a szövetek közé ékelte, aztán már ott sem volt.

    Mind sorra kerültek. Harry és Draven után egyikük sem nézett rám vagy szólt hozzám, csak rituálészerűen végezték dolgukat: ki a pengét, ömlik a vér, újabb szúrás, majd egytől egyig eltűntek, mintha hamuvá lettek volna, amelyet könnyűszerrel magával sodorhatott a jeges szél.

    És végül már csak a Másik Iris maradt, meg én, tíz lyukkal a mellkasomban, miközben eltűnt körülöttem a fehér és a vörös, a vérrel pettyezett hó, és mindent, mindent a sebeimből patakzó ragacsos fekete folyadék lepett el.

    A Másik Iris kegyesen letérdelt velem szemben. A tízedik sebből még kiállt a kés. Kifinomult mozdulatokkal a markolat köré fonta pirosra csípett ujjait, és kihúzta a mellkasomból. Mozdulatlanságba dermedve felkészültem rá, hogy a penge tizenegyedik alkalommal is áthasítsa a bőrömet, a Másik Iris azonban félrehajította a fegyvert.

    – Már csak mi maradtunk – mondta. Semmilyen érzelem nem érződött a hangján. Aztán egyszer csak felém nyújtotta karjait, tekintete, saját tekintetem a szemembe fúródott. – Ölelj meg! – kért kedvesen. – Gyerünk, ölelj meg!

    Mintha azok a láthatatlan súlyok, amelyek mozdulatlanságban tartottak, egyik pillanatról a másikra eltűntek volna. Helyettük ismét azt éreztem, amit először: akár ha lebegnék, és olyan könnyűek voltak a tagjaim, mintha nem is a saját testemben lennék.

    Tenyeremet kínzó lassúsággal a Másik Iris karjára fektettem. Épp olyan vörösek voltak az ujjaim, mint az övéi, és mintha ő is hamuból és porból, füstből és szélből lett volna.

    Átvillant valami az arcán, pupillája a másodperc törtrésze alatt apró ponttá szűkült, és felém nyújtott két kezével elkapta a nyakamat. Ujjai két oldalról feszültek a bőrömre, és olyan hideg sütött belőlük, amellyel a holtak hidege sem vehette fel a versenyt. Ez élő hideg volt, tele mindazzal a gonoszsággal, gyűlölettel és haraggal, amelyek hiányoztak a hangjából, a tekintetéből és az arcáról. Vasmarokkal tartott, de hagyta, hogy a levegő továbbra is szabadon áramolhasson a tüdőmbe. Mindkét hüvelykujját az állam alá ékelte, és úgy kényszerített, hogy nézzek fel rá.

    A Másik Iris meredten bámult rám végtelenbe nyúló pillanatokig, majd pupillái ismét akkorára tágultak, mint két fekete lyuk. Lejjebb hajtotta a fejét, és finoman homlokon csókolt.

    Aztán ismét a tekintetembe fúródott saját két szemem mása. Lassan eltűnt a zöld gyűrű, és a fekete lyukak azzal fenyegettek, hogy magukba szippantanak és felemésztenek. Éreztem, hogy belülről karmolássza a tudatom falát.

    Egy utolsó mondatot szólt hozzám saját hangomon, mielőtt végleg elenyésztem volna:

    – El fogom temetni a testedet.

●●●

    Verejtékben fürödve ébredtem, és zihálásom első néhány másodpercéig fogalmam sem volt, hogy hol vagyok. Mint arra aztán ráeszméltem, a feltételezés jogos volt: valóban nem a saját kollégiumi szobámban riadtam fel, de szerencsére lassan az azt illető emlékeim is kitisztultak, hogy miként kerültem ide. A legmegnyugtatóbb talán annak a tudata volt, hogy teljesen önszántamból érkeztem.

    Felrémlett, amint Alisson a szaktársai társaságában megjelenik a 124-es szoba ajtajában, mondván, hogy csoportos projekten dolgoznak, de az összes tanulószoba foglalt, és mivel sem őket nem akartam zavarni, valamint a Collins-Hirano birodalomban sem akartam szinte állandó lakossá válni, küldtem egy rövid üzenetet Lacey-nek.

    Lacey két emelettel fölöttünk, az ötödiken lakott a 201-esben, amelyen Faye-jel osztozott. Jobbra, azon az oldalon, ahol az ágy támlája az ablak melletti falhoz volt tolva, mindent feketével dekoráltak: magát az ágyat, az ágyneműhuzatot, az íróasztalt, de még a széket és a keskeny könyvespolcot is, fekete textillel és szaténszalagokkal. A falon, mivel a falfestést a kollégium szabályzata nem engedélyezi, hatalmas, a holdfázisokat ábrázoló falikárpit függött. A sok sötétségbe itt-ott vegyült némi fehér és narancssárga, de Lacey félreismerhetetlenül a szoba ezen felén hagyta keze nyomát. Ha jól sejtettem, az íróasztal fiókja, ahová más esetben a klaviatúrát szokás beszerelni, kisebb elektromos zongorát rejtett, a lány zenész mivoltát pedig az ágy sarkában heverő apró, szintén fekete ukulele is igazolta.

    Átellenben, Faye oldalán leginkább sáros bakancsnyomok és a falra rendszertelenül felhányt, szakadozott poszterek bizonyították csak a tényt, hogy Faye... nos, Faye. Az istenek bocsássák meg bűnömet, hogy valaha is őskáoszként gondoltam a Collins-Hirano birodalomra. Az íróasztalon az összegyűrt, üres energiaitalos dobozok között szinte elveszett a szintén horpadt fém asztali tolltartó, melyben ott fityegett hurkapálcára erősítve a kézzel – és igen hanyagul – firkált pink-lila-kék zászlócska.

    Úgy hallottam a történetet, hogy Lacey eredetileg nem is lehetett volna a végzős lány szobatársa, elődjét azonban kicsapták a kollégiumból, miután alkoholt szolgáltatott pár huszonegy év alatti kollégistának. Ezért feküdhettem most tehát Faye ágyába dőlve, míg arra vártam, hogy Lacey visszatérjen a földszinti kis élelmiszerboltba tett beszerzőkörútjáról. Arról nem voltak emlékeim, miként dőltem a gyűrött ágynemű közé, de minden bizonnyal az okozhatta, hogy előző este hajnalig dolgoztam egy beadandón.

    Rémálmomból felriadván nem volt szükségem kipislogni szememből az alvás után szokásos ködöt. Olyan éber voltam, mintha éppen a koffeinmérgezés határán egyensúlyoznék. Miközben igyekeztem ismét egyenletes ütemet adni légzésemnek, a résnyire nyitva hagyott ajtó is feltárult, és belibbent Lacey földig érő fekete szoknyájában, Kellyvel a nyomában.

    – Hoztam társaságot – szólt Lacey, miközben odanyújtott nekem egy csomag ropit, ám nem tűnt túlzottan lelkesnek. Nem, nem is ez volt a probléma. Inkább... gondterheltnek tűnt, aminek nyomát percekkel korábban nem láttam rajta.

    – Helló! – krákogtam oda Kellynek a rövid bóbiskolástól rekedt hangon, miközben a csomagolás kibontásával bíbelődtem.

    – Holtsápadt vagy – jegyezte meg Kelly köszönés helyett. Valamit, amit korábban a kezében tartott, gyorsan zsebre tett, és a szoba felszereléséhez tartozó kicsiny hűtőhöz lépett. A következő pillanatban már egy pohár hideg vizet nyújtott felém. – Igyál!

    – Bocsi, bealudtam – magyarázkodtam. – Jól vagyok. – Abban a pillanatban azonban, hogy a számhoz emeltem volna a pohár peremét, megakadt a szemem Kelly arcán. – Te is holtsápadt vagy.

    Kelly vékony vonallá préselte a száját. Igen, határozottan sápadt volt.

    – Engem még holtsápadtan sem pipáltok le – viccelődött Lacey egykedvűen karja szokásosan krétafehér bőrére bökve.

    Kelly sápadtsága, Lacey gondterhelt arca...

    A vízzel teli poharat és a csomag ropit is félretettem Faye íróasztalára, és kihúztam magam ültömben.

    – Ki vele! Mi történt?

    Kelly beharapta a szája szélét. Farmerszoknyája farzsebébe nyúlva előhúzta a korábban odahelyezett valamit, ami nem volt más, mint egy...

    – Egy szórólap? – kérdeztem értetlenül nézve a vörös, rózsaszín, fehér és narancs színekben játszó fényes papírra.

    Az egy különös épületet ábrázolt, az éjjel készült képen narancsos fények világították meg a faoszlopos bejáratot. Tetején a japán írásjelekkel nyomtatott felirat alatt latin betűkkel ez állt: Hotel Sakura.

    – Fordítsd meg! – instruált Kelly.

    Megfordítottam. A hátlapra ragasztva egy kis post-itre firkantott rövid üzenet várt. Túlságosan is ismerős volt a kézírás.

    – Hajrá, ifjú stratégák! – olvastuk fel Kellyvel egyszerre a három szót.

    – Rohadjon meg az egész Spirál-família, úgy, ahogy vannak! – csattant fel Lacey. Közben a vázlatain dolgozott, de akkora erővel csapta le szövegkiemelőjét az asztalra, hogy az több más írószerrel és egy vázlatfüzettel egyetemben lerepült a földre.

    – Ez gyors volt – mondtam, gondolván a tényre, hogy alig fél hónapja tértünk csak haza Norvégiából. Ez van, úgy tűnik, el kell fogadnom, hogy nincs idő normális életet élni. Visszafordítottam a szórólapot. Nem bírtam tovább Caecus üzenetét nézni.

    – Kérdezd már meg! – noszogatott Lacey frusztráltan.

    Ráncba szaladt a homlokom.

    – Melyiket a kábé tízmillió kérdés közül?

    – Hogy miért hagyta az üzenetet Kellynél, és nem nálad.

    – Ezért – lobogtattam meg a vékony papírlapot –, igaz? – Kelly bólintott. – Mi ez a hely?

    – A nagyszüleimé – felelt Kelly. Nem tudta teljesen elrejteni hangja remegését. – És Caecus tudja.

    – Ott volt a legutóbbi gyűlésen. Hallotta, miről beszéltünk – szúrta közbe Lacey. – Ifjú stratégák. Mintha már csak a tényt, hogy a sarkunkra állunk is lenéznék.

    Megdörzsöltem a szemem.

    – Hol van a hotel?

    – Japánban – közölte Kelly. – Kiotó külvárosában.

    Mélyen felsóhajtottam, miközben ujjaimmal a hajamba túrva próbáltam levezetni a feszültségemet. Elegem volt abból, hogy állandóan kötélen rángatnak.

    – Szóljatok a többieknek! – szólaltam meg aztán. – Megvan a következő úti célunk.