Gondolatban is nehéz volt rajta végigmenni, és miután Dravent már beavattam a hüllőházban, Harryt pedig néhány nappal ezelőtt, harmadjára, az egész Lerandrie csapat előtt már kifejezetten kimerítő élmény volt felvázolni tulajdonképpen igen szimpla döntésemet, miszerint folytatjuk.

    Legtöbbjükkel persze találkoztam külön-külön, mióta hazajöttünk Norvégiából – még ha csak pár percre is a kollégium vagy a NYFA folyosóin –, de azóta most először gyűltünk össze mindannyian a szokásos alagsori főhadiszállásunkon. Pár órával korábban még nem tudtam, mire számítsak, de úgy tűnt, a többiekben egyáltalán nem merült fel kérdés a továbbiakat illetően. Számukra magától értetődő volt, hiába voltak eleinte ők a tartózkodóbbak és én a legeltökéltebb.

    Kelly mindvégig kényelmetlenül feszengett, és szinte éreztem rajta a gondolatait, mikor alkalomadtán Dravenre pillantott. Tudtam, hogy folyamatosan az merült fel benne, hogy vajon elrontott-e valamit, és azért vannak a fiúnak még mindig fájdalmai, hiába adta értésére Draven számtalanszor, hogy minden tőle telhetőt megtett, és nélküle még mindig szinte változatlan állapotban heverne az öntudatlanság peremén egy kórházi ágyban. Kelly hibája ugyan nem volt, abban azonban egyetértettünk, hogy mind vétettünk számos hibát, amely hozzájárult az események alakulásához.

    – Nekem például nem lett volna szabad elmennem a találkozóra Dianával – mondtam. – Nem csak az elterelés miatt volt a részükről jó taktika, de azt is kihasználták, hogy tudták, hogy még nem készültünk fel.

    – Mit csinálhattunk volna másképp? – kérdezte Alisson.

    – Egy tanácsot már megfogadtunk. Pár hónappal ezelőtt Cox szerint nem gondolkodtunk csapatként. – Harryre pillantottam, és szinte hálát véltem felfedezni a tekintetében. Más volt, annyira megmagyarázhatatlanul más érzés volt most, hogy egy olyan oldalát is láttam, amelynek korábban a létezéséről sem tudtam. Korábbi szavai visszhangot vertek a fejemben, így most nem toltam el magamtól a keserűség érzését, amelyet Spencer Cox említése váltott ki belőlem. – Szerintem legutóbb ez már sikerült. Össze tudtunk dolgozni, még ha nem is voltunk tökéletesen szervezettek. A hibát ott vétettük, hogy gyakorlatilag nem volt tervünk.

    – De hát hogyan lett volna? – értetlenkedett Kelly. – Nem volt több információnk, amiből építkezzünk.

    – Nem – felelt helyettem Jay –, de nem is próbáltunk többet szerezni.

    – Azzal dolgoztunk, amink volt – biccentett Faye. – Én ehhez vagyok szokva, de talán következőre tényleg nem ártana előállnunk valami stratégiával.

    – Ha nincs elég információnk, akkor majd szerzünk – értett egyet Mike is.

    – És ha megbüntetnek minket miatta? – szólt ismét Kelly kikerekedett szemmel. – Vagy ha másokat büntetnek majd?

    Most én néztem rá értetlenül.

    – Ezt hogy érted?

    Kelly hezitált pár pillanatig, aztán keresztbe tette lábait, karjait pedig a törzse köré fonta.

    – Néz rajtam kívül más is híreket? – kérdezte halkabban.

    – Én... én igen – vágta rá Greg azonnal, és kapucnis pulóvere zsinórjával kezdett babrálni.

    – Én is – csatlakozott Draven, és lesütötte a szemét. – Ma reggel láttam.

    – Bocs, de nem mondanátok el, hogy miről van szó? – kiáltott fel Harry enyhe ingerültséggel.

    – Tíz embert gyilkoltak meg – hangzott a válasz, ám az nem a korábbi háromtól, hanem Lacey-től származott. A gyomrához kapott, mint akit a hányinger kerülget. – Az elmúlt hét alatt történt. Bloodwing emberei voltak, ez biztos. Mind a tíz áldozat vérével spirált festettek a tetthelyre, mint egy aláírást. Akkor is ezt csinálták, mikor az unokatestvéremet ölték meg.

    Egy pillanatra jeges rémület szorította össze a mellkasomat, de nem hagytam, hogy teljes köd ereszkedjen az agyamra.

    – Kik voltak az áldozatok?

    – Csupa idegen – felelt Draven. – És minden lehető szempontból vegyes: nem, kor, rassz... Mintha teljesen véletlenszerűen választották volna ki őket.

    – És teljesen más módszerekkel is ölték meg szinte mindegyiküket – tette hozzá Greg. Hálás voltam, amikor nem kezdett a különböző gyilkossági módszerek felsorolásába. – Sőt, volt egy olyan is, akinek egyszerűen megállt a szíve, és csak abból következtettek gyilkosságra, hogy azon a helyszínen is ott volt a spirál. Egy apró vágást ejtettek az ujján, azzal festették fel.

    – Azt az embert személyesen intézte el – mondtam ki. – A képességét használta, hogy gyilkoljon.

    – Ez egy aberrált szörnyeteg – sziszegte Alisson.

    – Mind itt történt New Yorkban – vette vissza a szót Kelly. – Ez sorozatos gyilkosság. A rendőrség szerint valami új bűnszervezet, és kapcsolatot keresnek az áldozatok között. Elsősorban azért került a hírekbe, hogy minél több emberhez eljusson a spirálminta, és hátha találnak valakit, aki esetleg információval szolgálhat nekik róla.

    – Nem tudom, ez az ügy kié, de mikor Coxt elfogták, jegyzőkönyvbe vették a tetoválását – mondtam. – Idővel rá fognak jönni a kapcsolatra a kettő között, főleg, mivel Scarlett Morris nyomozónő, akié jelenleg Adam ügye, minden erejével azon van, hogy válaszokat keressen.

    – A norvégiai esetről legalább mindenki hallgat – szúrta közbe Greg, majd feltartotta a mobilját. – Signe írta, hogy továbbra sem tett senki semmit. Egyik faluban sem.

    – Talán hallgatnak róla, de Bloodwing emberei tudják, és biztos, hogy Dianán és az anyján kívül is voltak ott közülük. – Kelly felénk fordult. – Ez nekünk szólt. Üzenet arról, hogy ők tudják, és Bloodwing nem örül neki, hogy nem ment minden az ő tervei szerint, és ha ez továbbra is így lesz, örömmel folytatják a vérontást.

    Dravennel összenéztünk, és éreztem, hogy ugyanaz a gondolat futott át az agyunkban. Lelki szemeim előtt felrémlett a gyanakvó Tyler arca, és a beszélgetés, amelyet Draven és én utána folytattunk.

    – Ha üzenni akarnak, miért idegeneket használtak áldozatnak? – kérdezte Harry, mintha csak ugyanaz a gondolatmenet zajlott volna le benne is, mint az előbb bennem és Dravenben.

    Abban a pillanatban azonban, hogy hangosan kimondva is hallottam a kérdést, nyilvánvalóvá vált a válasz.

    – Mert ez egy kísérlet volt – jelentettem ki magabiztosan. – Kíváncsiak voltak, hogy vajon mi motivál minket jobban a játékszabályaik betartására: az, ha egy közeli hozzátartozónkat veszik el – itt együttérzéssel pillantottam Lacey-re –, vagy ha elérik, hogy tíz ártatlan haláláért okoljuk magunkat.

    – De nem fogjuk magunkat okolni – vágta rá Mike. – Nem mi tettük, és nem a mi hibánk, hogy Diana önálló döntéseket hozott és segített neked, Harrynek meg Sandernek, ahogyan az sem, hogy bosszút állt az anyja meggyilkolásáért.

    Csend telepedett az alagsorra.

    – Jobban belegondolva ez egyenesen Bloodwing ballépése volt – szólt Jay óvatosan. – Ha tényleg annyira jól ismeri és családként szereti a csapatát, akkor igazán számíthatott volna Diana reakciójára. Bárki más ezt tette volna, ha öngyilkos küldetésre küldik az anyját.

    Nem bírtam tovább, és felálltam a fotelből. Oda-vissza kezdtem járkálni, majd felszegett állal fordultam vissza a többiekhez.

    – Nos? – Tekintetemet végigfuttattam a csapatunk összes tagjának arcán. – Játszunk a szabályaik szerint, vagy megszerezzük a szükséges információt, kiötlünk egy tervet, és mielőbb véget vetünk a gyilkosságoknak?

    Az elkövetkezendő napokban hiába vártam a telefonhívást, Scarlett Morris nem jelentkezett. Nem tudtam, hogy csalódottnak érzem magam, amiért talán nem hozták a két esetet összefüggésbe, vagy inkább megkönnyebbültnek, amiért nem lettem úgy belevonva, mint a vegasi káosz után.

    Végül pontosan egy héttel később, egy újabb alagsorban töltött délutánon kaptam egy rövid e-mailt Mrs. Morristól. Tömör volt, csak néhány mondatban fogalmazta meg a lényeget: hogy összefüggést találtak a Hunter-gyilkosság és a múlt heti sorozatos mészárlás között. Spirál-gyilkosságok, ahogy ők nevezték.

    – Ha már nevet adtak neki, lassan olyanok lesznek, mint a Manson család – jegyezte meg Lacey undorodva, mikor megmutattam nekik az e-mailt, és aki egyébként profi volt az Egyesült Államok leghírhedtebb sorozatgyilkosai terén. – Csak Bloodwing meg a Spirál-famíliája úgy ezerszer gyomorforgatóbb, mint Charles Manson.

    – Spirál-família – ízlelgette a kifejezést Jay, mire szemmel láthatóan megborzongott.

    Eltettem a telefonomat. A beállt csendet Mike köhintése szakította meg.

    – Csináltam neked valamit – mondta, miközben baseballsapkáját gyűrögette a kezében. Elég meglepetten nézhettem rá, ugyanis magyarázkodásba kezdett: – Igazából Ali ötlete volt, miután Faye megtanított téged kést dobálni, és Greg is hozzájárult pár módosítással. – Fekete gyöngyvászonzsákos csomagot nyújtott át, én pedig azon gondolkodtam, vajon inkább meglepettnek vagy zavarodottnak tűnhet az arckifejezésem.

    Aztán beugrott, hogy Mike egyszer említette, hogy hobbi jelleggel barkácsol ezt-azt, mint például azt az okos kis eszközt, amely bármilyen zárt kinyitott azáltal, hogy felvette a formáját. Így jutottunk be a könyvtár zárt raktárába és loptuk el a Lerandrie krónikákat, amely jelenleg is a vitrinben hevert.

    – Gyerünk, nézd már meg, annyira kíváncsi vagyok! – kiáltott rám Alisson, felemás szemét eszelősen rám meresztette. A lány hangjára a többiek is ránk kezdtek figyelni.

    A gyöngyvászonzsák tartalma fémből és bőrből készült alkarvédőre hasonlított, olyasmire, mint amilyeneket az íjászok hordanak, ám biztos voltam benne, hogy egy ennél sokkal bonyolultabb szerkezetet tartok a kezemben. Egy pillanatra Bloodwing páncélkesztyűjére emlékeztetett, eszembe jutottak az azon lévő karmok, ahogy kegyetlen mozdulattal Adam hasába vájta őket... Kisöpörtem fejemből az emlékképet, és Mike szerkezetére koncentráltam. Ez csuklótól az alkar kétharmadáig ért, a kényelmes illeszkedést bőrszíjak és puha bélés biztosította, mindezt pedig fémkapcsok tartották össze. Az igazán érdekes rész azonban az alsó fele volt: fémből készült, olyasmi volt, amilyenekbe késeket rejtenek el, hogy kéznél legyenek.

    – Köszönöm – mondtam, pedig még nem is tudtam pontosan, mi is ez igazából. – Mire jó? Hogyan lehet használni?

    – Ez egy késdobálógép – felelte Mike izgatottan. – Vagyis nem teljesen, de valami olyasmi. – Felállt a helyéről, és segített felcsatolni a jobb alkaromra. Kivételesen nem viselt sapkát, és sötétbarna haja így szokatlanul kócos volt. Szemeivel, melyek ugyanúgy enyhén mandulavágásúak voltak, mint Kellyé, hunyorgott, ahogy az utolsó kapcsot is a helyére illesztette. – Egyszerre öt dobókést tudsz betárazni ide – kocogtatta meg az alsó, masszív fémrészt. – Több értelemben is mozgásérzékelős. Akkor lő ki egy kést, ha határozottan előrelendíted a karodat, és – hála Gregnek, amiért figyelmeztetett rá – azt is tökéletesen érzékeli, ha valamelyik ujjad a penge útjában van. Így csak akkor lövi ki, ha biztosan nem áll fenn a veszély, hogy levágja az ujjadat. Elvileg.

    – Bíztató – jegyeztem meg szórakozottan. – Máskor is csináltál már fegyvereket? Mármint ilyesmi kiegészítőket fegyverekhez.

    – Párszor – bólintott a fiú, miközben hátrébb lépett, hogy szemügyre vegye alkotását.

    – És azok rendben működtek?

    – Akik erről mesélhetnének, már nincsenek köztünk – szólt közbe Harry gyászos hangon, majd mikor Mike a középső ujját mutatta neki, elröhögte magát.

    – Senkinek nem bánta még végtagja – nyugtatott meg Mike, de azért az ő szája sarkában is mosoly bujkált.

    – Nem megijeszteni akarlak – szólt Kelly, és szúrós szemmel nézett a bátyjára –, de egyszer levágott egy kis darabot a kisujjából.

    – És mondd csak, mi is az a heg a tenyereden...? – piszkálta tovább Alisson vigyorogva.

    – Menjetek a fenébe! – nevette el magát Mike is. – Az egy kezdetleges modell tesztje volt. Ez itt a tökéletesített verzió.

    – Szeretném kipróbálni – jelentettem ki, miközben rám is átragadt a már majdnem felhőtlenül vidám hangulat.

    – Na, végre! – csapta össze két tenyerét Faye, szokásos vigyora szétterült az arcán. Eddig észre sem vettem mohó tekintetét, amellyel a késdobáló-szerkezetet bámulta. Felrémlett, amikor először elhozta a zsáknyi fegyvert a főhadiszállásra. Faye és a fegyverek egyenlő örök szerelem. – Azt hittem már sosem akarod kipróbálni, vöröske.

    – Ne már, hogy visszatérsz a vöröskézéshez! – nyögtem fel.

    – Sosem mondtam, hogy abbahagyom. Az csak limitált idejű felfüggesztés volt – kacsintott a lány, majd a következő pillanatban már oda is szökkent ahhoz a polchoz, ahol a dobókéseket tartottuk. Mikor lekapta őket a helyükről, hangos, éles csilingeléssel egymásnak ütődtek, és szinte biztos voltam benne, hogy Faye direkt csinálta a drámai hatás kedvéért.