Másnap reggel korán ébredtem, de rövid logikázás során kiszámoltam, hogy mivel előző este helyi idő szerint nagyon is korán tértem nyugovóra az utazással töltött nap után, még jól is jött. Sikerült minimálisra csökkentenem a jetlag maradék hatását, és több időnk lesz, nos... kitalálni, hogy tulajdonképpen mihez is akarunk kezdeni, most, hogy itt vagyunk.

    Este akkora lendülettel zuhantam be a nem mellesleg egészen kényelmes ágyba, hogy különösebben nem is szemrevételeztem a szobát, ahol elszállásoltak. Valóban az emeleten volt, ahogyan Signe is mondta, és egészen aprócska helyiség, éppen arra elég, hogy az ember aludni tudjon benne. Ebből kifolyólag pedig mind a tízen külön szobát kaptunk. Csak az ágy, egy kis szekrény és asztal meg egy állólámpa kapott benne helyet, és háromnál többet nem lehetett volna anélkül lépni, hogy fel ne essek valamiben. Mindezek ellenére nem éreztem magam kényelmetlenül, sőt, kifejezetten élveztem a kőbe vájt üreget, amely gyakorlatilag sem volt több egy bunkernél.

   Tekintettel a bázis felépítésére, reggel félkómás állapotban orra esés nélkül sikerült lebotorkálnom a keskeny galériára vezető fémlépcsőn, és az egyik lány – ha jól emlékszem, Henriette – megmutatta, merre vannak a mosdók és a zuhanyzók. Persze így is eltévedtem párszor – épp, mint eleinte az Academyn –, de végül sikerült kicsit felfrissülnöm és valami emberi külsőt kreálni magamnak.

    – Jó reggelt! – köszöntöttem a többieket a központi teremben, ahová előző délután érkeztünk.

    Ugyanahhoz az asztalhoz telepedtünk le, és mivel azt tapasztaltuk, hogy Hati hűségeseinek többsége már javában reggelizett, mi is nekikezdtünk. Dravent magamhoz húztam egy gyors csók erejéig, mire elmosolyodott.

    – Neked is.

    – Vajon ők itt élnek? – tűnődött Alisson félhangosan.

    – Néhányan igen, viszont a többség nem – felelt egy női hang Alisson válaszára. Kringen foglalt helyet az asztalunknál, aki ezek szerint tisztán hallotta a kérdést. Barátságos mosollyal nézett fel ránk, miután elhelyezkedett. – De akik itt élnek sem az év minden napján tartózkodnak a bázison. Hivatalosan csak Bjørn és én vagyunk állandó rezidensek.

    – Maga és Aker – bólogatott Lacey résnyire húzott szemmel.

    Bonyolult ügy – mondta Signe még mikor a magánrepülőgéppel készültünk a felszállásra. Úgy tűnt, nem tévedett.

    – Remélem, kipihenték magukat – szólt Kringen rövid csend után.

    – Határozottan – bólintott Harry.

    – Annyira királyok ezek a bunkerek! – lelkendezett Faye, sajnos teli szájjal, így kellett egy pár másodperc, mire felfogtuk, mit mondott. – Ha hazaérünk – itt újabbat harapott a kezében tartott savanyított heringből és kenyérből –, keresek magamnak egy hegyet, vájok bele egy lyukat, és ott fogok lakni.

    – Te? Egyedül? – vonta fel Kelly a szemöldökét.

    – Majd beszélgetek a kövekkel.

    – Tény, hogy jó hallgatóságok – szúrta közbe Alisson tényszerűen, mire elnevettük magunkat.

    – Vigyázz, nehogy visszaszóljanak! – röhögött Jay.

    – Hogy ti milyen akadékoskodók vagytok! – öltötte ki ránk Faye a nyelvét. – Akkor majd magammal hurcolom Greget.

    – Engem? – pillogott a fiú rémülten.

    – Ne ijedezz már úgy, mintha eddig nem egy kő alatt éltél volna!

    – Rémesen bunkó tudsz lenni – közölte Greg Faye-jel, de azért az ő szája sarka is mosolyra görbült.

    – Gyíkarc.

    – Alkesz.

    – Látod, ezzel nem vitatkozom.

    A nagy röhögés közepette csak akkor kaptunk észbe, mikor Kringen udvariasan megköszörülte a torkát. Ekkor próbáltuk összeszedni magunkat, de minél inkább igyekeztünk faarcot ölteni, annál nehezebbnek bizonyult abbahagyni a nevetést.

    – Szia, gyíkarc! – üdvözölte Greget az asztalunk mellett újabb tálca étellel álldogáló Signe. A lány válla is rázkódott a nevetéstől, szóval már ott állhatott pár perce.

    – Helló! – köszönt vissza neki a fiú, mire Signe leült szabad oldalára.

    Másik oldalról Faye oldalba bökte a könyökével.

    – Vörös vagy – közölte. Majd ha ez még nem lett volna elég, hozzátette: – Mint egy remeterák.

    – Egyébként – próbált Mike szóhoz jutni két nevetési roham között, és Kringenhez fordult –, van valami tervük?

    – Még nincs – felelte a nő rövid gondolkodás után. – Viszont Bjørn próbál kitalálni valamit. – Kringen suttogóra fogta a hangját, és kelletlenül hozzátette: – Talán kémet kellene küldenünk Sköll hűségesei közé. Van rá esély, hogy Noxnoctis már a bázisukon van.

    Összenéztem először Dravennel, aztán a többiekkel is. A másodperc törtrésze volt, és abban reménykedtem, hogy Kringen semmit nem vett belőle észre. Ennyi azonban elég is volt arra, hogy a csapatunkkal megbeszéljük: bökkenőbe ütköztünk. Hati hűségesei ugyanis Noxnoctisra számítanak, mi azonban tudtuk, hogy Bloodwing továbbra is csak távolról irányítja a szálakat. A mi célpontunk pedig egy kettes számú, ismeretlen személyazonosságú gyilkos.

●●●

    Még nem volt délelőtt kilenc óra, mikor a reggeli befejeztével Bjørn Aker ismét megjelent a központi teremben. Egyszerű ingben és farmerben valamivel kevésbé tűnt hivatalosnak, mint előző este, de azért így is sugárzott róla a tekintély.

    Csapatostól áttelepültünk az emelvényhez legközelebbi asztal köré, de ezúttal Aker is elhaladt a dobogó mellett, és közöttünk foglalt helyet.

    – Jó reggelt! – mondta, miközben egy bögre gőzölgő fekete kávét kevergetett.

    – Jutottál valamire? – kérdezte tőle Signe kíváncsian.

    – Nem sokra – ingatta a fejét a férfi. – Sköll hűségesei viszont nem arról híresek, hogy csak üljenek és várjanak. Lépni fognak valamit, ha nem léptek már eleve. – Jelentőségteljes pillantást vetett először Signére, Kringenre, az újonnan hozzánk csatlakozott Sanderre, majd végül rám.

    Alisson volt az első, aki sikeresen végigvezette Aker gondolatmenetét. Sőt, tovább is vitte azt.

    – Úgy gondolja, hogy már beépítettek valakit – hadarta a lány. – Ezért akar maga is kémet küldeni közéjük. Mert akkor egy-egy lenne az állás, és új infóhoz is juthatna, igaz?

    – Honnan...

    – Elnézést, Kringen mesélt az ötletéről – fogta kicsit vissza Alisson a hadarását, és megereszkedett vállal vékony vonallá préselte ajkait.

    – Vagy úgy...

    – Bocsánat – sütötte le a szemét Kringen.

    Aker, bár rosszalló pillantásokat vetett a nőre, nyugtatólag a hátára helyezte a tenyerét.

    – Semmi gond, Hilde – felelte, majd visszapillantott Alissonra. – Igen, valahogy így képzeltem.

    – Szerintem logikusnak tűnik – értett egyet Mike, de úgy tűnt, mélyen a gondolataiba merült.

    – Szerintem is – bólintottam, mire Draven és a többiek is csatlakoztak.

    – Majd én megyek kémnek – jelentkezett Signe eltökélten.

    Aker határozottan nemet intett a fejével.

    – Nem, Signe, nem mész sehova – szögezte le a férfi határozott éllel a hangjában. – Szó sem lehet róla.

    – Még mindig nem hiszitek el, hogy komolyabb feladatokra is képes vagyok? – horkant fel Signe hitetlenkedve.

    – Nem erről van szó... – kezdte volna Kringen, de Aker visszavette magához a szót.

    – Rólad jól tudják, hogy ki vagy. A szemük láttára árulhatnál el minket, akkor sem hinnék el, hogy csak úgy átállsz az oldalukra. – Felsóhajtott, majd megenyhülve folytatta. – És persze féltünk is. Nem akarjuk, hogy bántódásod essen.

    – Nem vagyok olyan törékeny.

    – Én kiválasztok valakit, akit kémkedni küldök Sköll hűségeseinek bázisára, és kész – jelentette ki Aker ellentmondást nem tűrő villanással a szemében. – Vita lezárva.

    – Nem fogja elmondani, hogy kit küld, ugye? – kérdezte Mike összehúzott szemmel gondolkodva.

    – Minél kevesebben tudják, annál kisebb az árulás esélye – bólintottam lassan, kérdőn pillantva Akerre.

    Aker tekintetéből eltűnt a korábbi düh, és halvány mosollyal nézett végig rajtunk.

    – Tudtam, hogy a Lerandrie csapatban nem csalódok. – Rövid szünetet tartott, majd a bázisról kezdett beszélni, például, hogy mit és hol találunk meg, meg hogy az üregszerű vájatok többsége rövid barlangfolyosókra, aztán pedig kisebb termekre vezetnek. – Van egy edzőtermünk, ahol nyugodtan gyakorolhatnak... gyakorolhatják a képességeiket.

    – Honnan tudjuk, hogy megbízhatunk magában? – kérdezte Draven az asztal szélére könyökölve.

    – Zavartalanul gyakorolhatnak, ha úgy kívánják – javította ki magát Aker. – Bár természetesen mindannyian felettébb kíváncsiak vagyunk.

    Percekkel később kis gyűlésünk feloszlott, a legtöbben a zuhanyzók vagy az edzőterem felé vették az irányt. Draven és Greg indultak utóbbi irányába elsőként, hogy segítsenek a többieknek a képességük tökéletesítésében. Harry és Kelly esetére még nem találtunk ki megoldást, de Kelly már Vegasban bizonyította rátermettségét – abban viszont nem voltam biztos, hogy a jelenlétem hiányában Harry nem kezdi Dravenen gyakorolni a kínzást.

    Mindezek ellenére tudtam, hogy most nem mehetek utánuk. Elérkezettnek láttam az alkalmat, hogy megkérdezzem Akert arról, ami érkezésünk pillanata óta nem hagyott nyugodni.

    – Elnézést... – állítottam meg a férfit, mielőtt eltűnt volna az egyik üregben, mire kíváncsian fordult felém. – Lehet egy furcsa kérdésem?

    – Természetesen – bólintott Aker.

    Nyeltem egyet, majd belekezdtem.

    – Ismer egy Diana Jenkins nevű lányt?

    – Mind jól ismerjük a Jenkins lány nevét – felelte Aker, hangsúlya rossz előérzetet keltett. – Olyan nekik, mint nekünk Signe.

    – Nekik?

    Aker bizonytalanul tanulmányozta arckifejezésem.

    – Sköll hűségeseinek – pontosított.

    Bizonytalan kiáltás töltötte be a központi termet.

    – Hé? – Sötét hajú fiútól származott a hang, ha jól emlékszem, Henriette testvére, Torleif volt az. – Ez eddig nem volt itt.

    – Mi az? – kérdezte Aker, és velem együtt azonnal a bejáratnál ácsorgó Torleif felé vette az irányt.

    – Szerintem egy levél – vette fel a fiú az összehajtott papírt a földről. Összevont szemöldökkel rápillantott, majd felém nyújtotta. – Neked címezték.

    Remegő kézzel vettem el a levelet. Ismerős kézírás volt, sokkal ismerősebb, mint Caecusé. Csak a helyszín és az időpont szerepelt rajta, meg a következő mondat:

    Hamarosan viszontlátjuk egymást.

    Átadtam a levelet Akernek, aki kérdőn pillantott fel rám, miután elolvasta.

    – Diana írta – mondtam, mielőtt még kérdezhetett volna. – Gyerekkori legjobb barátok voltunk...

    – Elmegy a találkozóra? – kérdezte Aker.

    – Muszáj elmennem – jelentettem ki. – Nem tudom még pontosan, hogyan, de Diana kulcsfontosságú. És minél előbb lépnünk kell, mert ez – mutattam a levélre – is csak azt bizonyítja, hogy már valóban a bázison van egy kém.

    – Rendben – bólintott Aker. – Becsülendő a bátorsága. Én pedig azonnal küldök valakit a mieink közül.

    – Addig szólok a többieknek – mondtam még, aztán elviharzottam az edzőterem irányába.

●●●

    – Igazad volt – nézett Harry hitetlenkedő mosollyal a levelet tartalmazó papírra. – Tényleg Dianához kapcsolódik.

    Az edzőterem a központi teremhez hasonló, ám valamivel kisebb, szintén a hegy gyomrába vájt, majdnem teljesen üres helyiség volt. A kemény kőpadlóra tatamikat fektettek, az ovális falat hol céltáblák, hol a legkülönfélébb fegyverek – szablyák, szekercék, tőrök, dobókések, balták, néhány hosszúkard, csekély számban lőfegyverek – kaptak helyet. Ekkor fordult meg fejemben először a gondolat, vajon mivel foglalkozhatnak Hati hűségesei, mikor nem a Lerandrie csapatnak nyújtanak menedéket és támogatást. A fal tetején lévő lyukak és rejtett tükrös szerkezetek helyett a fény itt mesterséges volt, a mennyezet simára csiszolt pontjaira szerelt lámpák világították be a barlanghelyiséget. Egyik oldalt egy kicsiny kandallóban előre bekészítve várakoztak a száraz fahasábok. Mike laza csuklómozdulatot tett, mire a kandallóban üde narancsvörös fényükkel felcsaptak a lángok.

    Röpke pillanatra a horrormúzeum jutott eszembe, mikor a lángok cseppet sem voltak hívogatóak vagy barátságosak, és fékezhetetlenül igyekezett mindent felemészteni a tűz, ami csak az útjába került.

    Draven elgondolkodva fixírozott engem. Egészen eddig semmit nem fűzött a fejleményekhez, most azonban végre megszólalt.

    – Van még más is, igaz?

    – Igen – köszörültem meg a torkom, és igyekeztem kiűzni fejemből Spencer Cox utolsó halálsikolyának emlékét. – Diana... Sköll hűségeseinek oldalán áll.

    – Sajnálom – mondta Harry csendesen. A sötét szempár hirtelen bánatosan nézett rám. – Tudom, hogy legjobb barátok voltatok.

    Mosolyt erőltettem magamra, és vállat vontam.

    – Túl leszek rajta.

    – Így szó sem lehet róla, hogy egyedül menj – jelentette ki Draven. – Veled megyek.

    – Ez egy vendéglő Reinében, Draven – forgattam a szemem. – Mások is lesznek ott, nem csak Diana és én. Semmi bajom nem lesz, ha pedig valami balul sül el, még mindig van olyan fegyverem, ami Dianának nincs – emlékeztettem a fiút, apró fénysávokkal játszadozva az ujjaim körül.

    – Utálom ezt mondani, de a cicafiúnak igaza van – szólt közbe Harry a száját elhúzva, mire Draven a becenév hallatán szemforgatva összefonta maga előtt a karjait. – De... – folytatta Harry – én megyek veled.

    – Szabad kérdeznem, miért? – vonta fel Draven a szemöldökét.

    – Nem is tudom, talán, mert a kínzás hasznosabb fegyver, mint ha vizet loccsantasz a fejére.

    Draven először csak Harry lapockájára tette a kezét, mintha vállon akarná veregetni. Aztán Harry szemében riadalom csillant, és tudtam, hogy valami nincs rendben. Draven szorosabbra fogta a fiú vállát, tenyere körül egyre terebélyesedő, deres folt jelent meg, és úgy csillogott, akár... a jég.

    Harry felkiáltott fájdalmában. Mielőtt még bármelyikünk közbeléphetett volna, felfelé lendítette szabad karját, és ökölbe szorította a kezét. Draven a gyomrához kapva kétrét görnyedt.

    Kettejük közé lépve mindkét kezemet feltartottam, és egy-egy hirtelen fénysugárral leptem meg őket. Mindkettejüket elvakítottam egy pillanatra, ami elég volt ahhoz, hogy Dravent távolabb lökjem Harrytől. Nem állt szándékomban végignézni, ahogy a számomra legfontosabb emberek közül kettő kinyírja egymást.

    Magamból kikelve ordítottam Dravenre.

    – Neked teljesen elment az eszed?!

    Eközben Harry fájdalomtól eltorzult arccal próbálta újra mozgásra bírni fagyott vállát. Dühtől szikrázó szemmel meredt Dravenre. Egy tőlem származó figyelmeztető pillantást követően lassan leengedte ép kezét, így bár falfehér arccal, de Draven is felegyenesedhetett.

    A többiek ledöbbenve kísérték figyelemmel a történéséket. Nyilván egyikük sem számított hasonlóra, tágra nyílt szemüket szótlanul szegezték Dravenre, Harryre és rám.

    – Azért a jég is elég jó fegyver lehet, nem? – szűrte Draven a fogai között.

    – Teljesen elhalhattak volna a szövetei! – folytattam dühtől remegő hangon. – Elveszíthette volna a karját miattad!

    – Hagyd csak, jól vagyok – szólt Harry halkan.

    – Kelly, kérlek, nézd meg Harry vállát! – vettem vissza felindultságomból a lányra pillantva. – De siess, minél előbb Reinébe akarok érni!

    – Vele mész? Dacból? – hitetlenkedett Draven.

    – Nyugodj meg, ha dacból döntenék, mindkettőtöket itt hagynám a francba, és egyedül mennék – vágtam rá azonnal, majd Harryre is fenyegető pillantást vetettem, akinek éppen Kelly segített kibújni pulóveréből. – És ne hidd, hogy benned nem csalódtam! Nem tűröm, hogy többször ilyen forduljon elő. Ez mindenkire vonatkozik. Elfelejtitek, kikkel állunk szemben. Ha belülről kezdünk rohadni, máris vesztettünk. Remélem, érthető voltam.

    – A jég nem hatolt túl mélyre, de a fagyott szöveteket nagyjából sikerült regenerálnom – jelentette Kelly, mikor végzett Harry gyógyításával.

    – Köszönöm, Kelly! Többiek... csak okosan. – Harry és Draven felé fordultam, akik azonban lesütött szemmel kerülték a tekintetem. Elfojtottam indulataimat, megragadtam Harry ép karját és könyörtelenül a célra fókuszáltam. – Indulunk.