Hamnøy és Reine csupán tíz perc autóútra volt egymástól. Gyalog is meg lehetett volna tenni nagyjából egy óra alatt, de fogytán volt a türelmem, és úgy döntöttem, előbb indulok, legfeljebb majd várakozok a vendéglő előtt, amelyet Diana említett a levelében találkozónk helyszínéül. Ragaszkodtam hozzá, hogy Harryvel ketten menjünk, de a kedélyek csak akkor látszódtak csillapodni (mind Draven, mind Aker részéről), mikor beleegyeztem, hogy Sander vigyen el minket a kisbusszal, és a parkolóban várjon meg egy olyan helyről, ahonnan kényelmesen rálátni a vendéglőre.

    – Kapcsoljak valami zenét? – ajánlotta fel a norvég fiú, amikor érzékelte, hogy közel sem olyan derűs a hangulat, mint mikor előző nap az egész Lerandrie csapatot fuvarozta a bázisra.

    – Nem szükséges – feleltem, nemet intve a fejemmel.

    – Csak önvédelem volt, ugye tudod? – mondta Harry óvatosan. – Reflexből.

    – Tudom – válaszoltam a mellettem ülő fiúra pillantva. – De legalább te uralkodhattál volna magadon. Nyolcan voltunk ott rajtad és Dravenen kívül, nem hagytuk volna, hogy komolyabb bajod essen.

    – Sajnálom.

    – Biztos, hogy rendben van a vállad?

    – Azt hiszem – felelte Harry újból megmozgatva a korábban fagyott ízületet. – Kicsit be kell még járódnia, de Kelly szép munkát végzett rajta.

    Bólintottam, és egészen addig nem szóltunk többet, amíg a reinei vendéglő elé nem értünk.

    – Még van húsz perc tízig – jelentette Sander, és hátrapillantott ránk. – Itt várjunk?

    – Igen, itt jó lesz. Köszönjük, hogy elhoztál minket! – tettem hozzá, amivel legalább sikerült halvány mosolyt csalnom az arcára. – Ti mit tudtok Dianáról?

    – Jó harcos – felelte Sander, és látszott rajta, hogy erősen gondolkozik, hogyan is kellene kifejeznie magát. – És okos.

    Annyiban hagytam a dolgot. Mindeközben elkönyveltem magamban, hogy ideje lenne megkérdezni Signétől, miben is mesterkedik a két csapat az átlagos hétköznapokban. Sandert azonban nem akartam további kínos helyzetekbe hozni korlátozott angoltudása miatt.

    – Aggaszt valami, igaz? – kérdezte Harry arckifejezésemet tanulmányozva. – Zaklatottnak tűnsz, amióta csak elhagytuk New Yorkot.

    – Az öcsém...

    – Valami baj történt?

    – Még nem – feleltem. – De mikor tegnapelőtt Draven nálunk volt...

    – Te bemutattad a családodnak? – kerekedett ki Harry szeme.

    – Igen, miért? – kérdeztem összevont szemöldökkel.

    Harry kényszeredetten felnevetett, majd legyintett egyet.

    – Folytasd csak!

    – Szóval, Tyler gyanakodni kezdett, én pedig újra elbizonytalanodtam. Nem tudom, megéri-e ez az egész bosszúállósdi, ha közben veszélybe sodrom a számomra legfontosabbakat.

    Egy ideig Harry csak csendben gondolkozott az elhangzottakon.

    – Nekem is eszembe jutott már – vallotta be a fiú. – De nem lehet véletlen, hogy pont mi születtünk másnak, mint a többi ember. Gondolj bele, hányan halhatnak még meg a semmiért, ha nem állítjuk meg Bloodwinget! Idővel... Idővel te és én is sorra kerülhetünk – mondta Harry, és óvatosan a vállamra fektette a tenyerét. – És a többiek is.

    – Tíz óra van – szólt hátra Sander ismét.

    Kiráztam fejemből a nyomasztó elmélkedést, és kényszerítettem magam, hogy az előttem álló feladatra összpontosítsak.

    – Szerintem Diana már bent van – mutattam a vendéglő ablaka felé. Egy üres asztalnál ismerős világosszőke tincseket véltem felfedezni.

    – Sok sikert! – kiáltott utánunk Sander, Harry és én pedig kiszálltunk a kisbuszból, és egyenesen a vendéglő bejárata felé vettük az irányt.

    Délelőtt tíz volt, és itt, az északi sarkkörön túl, a rövid nappalok birodalmában éppen a legvilágosabb órák intervallumába léptünk be. A hó így is lábszárig ért, a keskeny macskaköves járdáról is csak a nagyját söpörték le, és a rövidke gyalogút alatt is éreztem, ahogy a hideg lassan bekúszik a bakancsomba, és elkezdi átfagyasztani a lábujjaimat.

    A vörösre festett deszkákból összetákolt kis vendéglő alig tűnt ki az ugyanilyen külsővel rendelkező apró lakóházak és halászkunyhók közül. Azon kaptam magam, hogy az egyik közeli hegycsúcsot bámulva gondolkodom, vajon Sköll hűségesei is hasonló bázist építettek-e ki, és ha igen, annak hol lehet a bejárata.

    Odabent a kandallóban lobogó tűz melege és kellemes ételillat fogadott minket. A rozoga faasztalokból lehetett talán tíz, és még azok fele is üresen állt. Az italpultnál várakoztak néhányan, többségük idősödő halász lehetett. Vagy ugyanúgy Sköll hűségeseihez tartoznak, és biztosítékként vannak jelen, hogy bármelyik pillanatban ellenünk fordulhassanak. Semmiben sem lehettem biztos.

    Egy ablak melletti asztalnál pillantottam meg a szőke fürtöket, és rögtön tudtam, hogy nem tévedtem.

    Diana felpillantott vizespoharából, és amint meglátott, szája sarkát kifürkészhetetlen félmosolyra húzta.

    Elözönlöttek az emlékek. Először azokból az időkből jöttek, amikor még mindketten gondtalan kisgyermekekként nevetgéltünk a fűben fekve, aztán az Adam halála körüli időszakból, végül pedig arról az alkalomról, mikor utoljára láttuk egymást. Félretoltam a felvillanó képeket, és Harryvel a nyomomban az asztal felé vettem az irányt.

    Szótlanul ültem le Dianával szemben.

    – Üdv, Iris! – köszönt Diana pár másodperc csend után, és a helyzet abszurdsága ellenére üdén vizsgálgatott világoskék szemeivel. – Rég nem láttalak.

    – Szia! – feleltem, és gyorsan átgondoltam, mit is kellene felelnem. – Nem gondoltam volna, hogy találkozunk még valaha.

    – Legutóbb felpofoztál, emlékszel? – nevetett Diana, és ötletem sem volt, hogy vajon ironikusan teszi-e, vagy csupán gyerekes butaságnak tartva nosztalgiázik. Aztán füle mögé tűrt egy világosszőke hajtincset, és elpillantott a válla fölött. – Ő itt Ole Heide, a testőröm – mutatott a háta mögött egy-két méterrel álldogáló korunkbeli fiúra, akit, mivel annyira el voltam foglalva Dianával, korábban észre sem vettem.

    Harry halk hangot hallatott, és nem kellett látnom magam előtt az arcát, hogy tudjam, a nevetését próbálta visszafojtani.

    – Bocsánat – köszörülte meg a torkát.

    – Téged viszont nem ismerlek – vetett Diana kíváncsi pillantást Harryre. – Nem Hati hűségeseihez tartozol, így gyanítom, hogy Iris fajtájából való vagy.

    – Harry Collins – mutatkozott be a fiú.

    Dianában bennakadt a szó, és egy pillanatra kifordult a szeme, úgy, hogy csak a fehérje látszott belőle.

    – Harry! – szóltam rá erélyesen, amikor Diana testőre az övébe dugott revolverhez kapott.

    – Semmi gond, Ole – mondta Diana a torkát köszörülve, és ültében kiegyenesedve ismét Harryre pillantott. Vállait hátrafeszítette, testtartásából csak úgy sugárzott belőle a sziklaszilárd magabiztosság. – Carnificina. Kínzás.

    – Pontosan – biccentett Harry elégedetten.

    – Honnan tudtad, hogy nem Hati hűségeseihez tartozik? – kérdeztem Dianától gyanakvó tekintettel. Az asztal alatt eközben nyugtatásképpen kitapogattam a kabátom alá rejtett pisztolyt, amely nélkül a többiek nem engedtek volna el, a dobókéseket, amelyeket Faye sózott rám az utolsó pillanatban és az obszidiántőrt a napmotívummal, amelyet érkezésünk óta egyébként is magammal hoztam mindenhová.

    Diana elmosolyodott.

    – Teljességgel tisztában vagyok Aker és Kringen szánalmas kis csapatának minden egyes tagjával. – Aztán a lány nemtörődöm módon vállat vont. – Persze nekik fogalmuk sincs róla, hogy tudomásunk van a vezetőik kilétéről.

    – Akkor nekem miért mondod most el?

    Diana várt néhány másodpercet, mielőtt válaszolt volna. A válasz közel sem volt ahhoz, amire számítottam.

    – Bocsánatot szeretnék kérni – mondta a lány. – Tudom, hogy akkor régen helytelenül viselkedtem veled, de...

    – Örültél Adam halálának – emlékeztettem, mire összerezzent. – Legalábbis úgy tettél. Talán féltékenységből, nem tudom.

    – Kérlek, hallgass végig! Nem is lenne szabad itt lennem – vallotta be Diana. – Nem volt választásom. Létfontosságú volt, hogy közel kerüljek hozzád, ahogyan az is, hogy úgy váljunk el, hogy ne legyen okod újra felvenni velem a kapcsolatot.

    – Sosem voltál igazából a barátom, igaz? Mert valahogyan, bár még nem tudom, hogyan, de belekeveredtél ebbe a képtelenségbe.

    – Talán sosem voltam veled teljesen őszinte, de attól még a barátod voltam – felelte a lány. – És bár nem úgy, mint te, de sokat szenvedtem. Nem vagyok rossz ember, hidd el nekem!

    – Hogy kerültél egyáltalán ide? – kérdeztem, próbálván kiolvasni valamit Diana arcából. Létfontosságú volt, hogy közel kerüljek hozzád. Gyakorlatilag semmit nem tudtam a velem szemben ülő lányról, akit egykor a barátomnak hittem. Bárki lehetett igazából, akár... De nem, semmiben sem lehettem még biztos. – Anyukád miatt? Norvég, ugye?

    – Én...

    Diana magyarázkodását rövid, csilingelő hang szakította félbe, amely a zsebembe csúsztatott telefonomból származott. Bocsánatkérő tekintettel vettem elő.

    Az üzenet Alissontól jött.

    MENJETEK EL ONNAN! MOST! NE SZÁLLJATOK BE A KOCSIBA! CSAPDA AZ EGÉSZ.

    Összevont szemöldökkel pötyögtem be egymás után három kérdőjelet, reménykedve, hogy egyértelmű, hogy ennél több információra van szükségem.

    Visszajött a kém, akit Aker küldött. A találkozó csak átverés, Dianát használták, hogy odacsaljanak, Sanderrel együtt akarnak elfogni és a bázisukra vinni titeket. Aker üzeni, hogy próbáljatok meg valahogy észrevétlenül eltűnni onnan. ISMÉTLEM: NE SZÁLLJATOK VISSZA A KOCSIBA! SANDERT KÜLDTÉK SKÖLL HŰSÉGESEI.

    Az üzenet több kérdést vetett fel, mint amennyire választ adott. Hogy térhetett vissza máris az Aker által küldött kém? És főleg hogy szerzett máris ilyen nagy jelentőségű információt? Alig telt el három óra attól számítva, hogy Torleif megtalálta Diana levelét a bázis bejáratánál. Na és pont Sander? Képtelenségnek tűnt az egész.

    Megpróbáltam csillapítani kezem remegését. Továbbítottam Alisson üzeneteit Harrynek, majd mintha csak mögöttes cél nélkül nézelődnék, kipillantottam az ablakon. Az út túloldalán még mindig ott állt a fehér kisbusz, Sander a vezetőfülkében üldögélt, fejét a támlának döntve bóbiskolt. A nagydarab norvég fiú úgy nézett ki, mint aki egy légynek sem tudna ártani, de megtanulhattam volna már, hogy ne bízzak senkiben.

    Gyors pillantást váltottam Harryvel, és mintha csak telepatikusan beszéltük volna meg: maradunk, ha pedig végeztünk, kitalálunk valamit. Tudnom kellett, hogy igazak-e a megérzéseim.

    Visszapillantottam Dianára, és semleges arccal vártam a válaszára, miközben a korábbiaknál még óvatosabban, de még áthatóbban tanulmányoztam az arcát.

    – Szóval? – kérdeztem.

    – Igen, anya idevalósi – ismerte be Diana, és egy pillanatra különös kifejezés hullámzott végig az arcán. Mintha... megijedt volna. – Pontosan tudom, mi történt aznap éjjel. Már akkor is teljességgel tisztában voltam vele, de semmit sem tehettem volna, hogy megakadályozzam. Még nem voltam egészen nyolc éves, amikor meg kellett tanulnom a prioritásaimat. És első helyen a véremhez való hűség szerepelt, és szerepel még ma is.

    A véremhez való hűség.

    – Sköll hűségesei plántálták beléd ezt az értékrendszert?

    – Számít ez bármit is?

    – Rengeteget – feleltem. – Ugyanis ha igen, van még remény, hogy higgyek neked. Ha viszont nemet mondasz, tudni fogom, hogy most is éppúgy hazugságokkal etetsz, mint a barátságunk első pillanataitól kezdve. – Mikor Diana nem felelt, felálltam az asztaltól, és kezet nyújtottam a lánynak. – Köszönöm, hogy találkozhattam veled!

    Diana is követte a mozdulataimat, még egy halvány mosolyt is az arcára erőltetett. Kezet ráztunk, és épp, mikor egykori barátnőm elengedte volna a kezem, szorosan a csuklójára kulcsoltam az ujjaimat. Diana felszisszent, valahonnan a közelünkből hallottam Harry és a testőrfiú kiáltását, én pedig ügyet sem vetve a tényre, hogy fájdalmat okozok a lánynak, feltűrtem kabátja és pulóvere ujját.

    Azt gondoltam, hogy bármire fel vagyok készülve, már szinte láttam magam előtt a hegek alkotta furcsa mintázatot. A levélben szereplő kézírás ugyan különbözött a megszokott cetliken lévőktől, de mit számít az? Nem kell sok tehetség ahhoz, hogy valaki, különösen egy hazug ember kitűnően hamisítson annyiféle kézírást, amennyire csak szüksége lehet. Szinte teljesen biztos voltam benne, hogy Diana Jenkins személyében Caecust tartottam a kezeim között.

    Diana alkarjának hófehér bőrén azonban nyoma sem volt rúnának. Helyette spirál tekeredett a kéz alakú tetoválásban, és ott feketéllett alatta a jól ismert felirat:

    Unclear.