Helyzetünkbe beletörődve nekidőltem a támlának, és próbáltam valami szubjektív véleményt alkotni Signéről. Objektíven nézve minden okunk megvolt az ellenszenvre és a tartózkodásra, de a helyzetet félretéve be kellett vallanom magamnak, hogy első benyomás alapján igenis szimpatikusnak bizonyult a sárga hajú lány.

    – Bosszantóan szép – súgta oda a mögöttem ülő Lacey Signére pillantva. Közben Sander beindította a motort, és lassan kigördültünk a repülőtér parkolójából. – Azt nézd! – bökött állával Lacey a lány felé.

    Greg közvetlenül a sofőri ülés mögött, az ablak mellett telepedett le, ebben a pillanatban pedig Signe foglalt mellette helyet.

    – Melyikük vagy te? – kérdezte Signe kíváncsian.

    – Én? Én, ööö... Greg vagyok – felelte a fiú megilletődve. – Gregory Brown.

    – Úgy értettem...

    – Ó! – eszmélt fel Greg. – Animus vagyok.

    – Király! – csillant fel Signe szeme. – Megnézhetem a rúnádat? Sosem láttam még igazi Segatht.

    – Ööö... hát persze. – Greg feltűrte kabátja ujját, és megmutatta a jelenleg aranysárga fényben derengő rúnát.

    Signe lenyűgözve húzta végig ujját az enyhén kidomborodó heg kacskaringós vonalain, mire Greg arcába halvány pír szökött.

    – A telekinézis biztos nagyon hasznos – mondta aztán a lány, és a kisbusz elejébe sandítva csintalan mosoly kúszott az arcára. Greghez hajolt, és félhangosan szólt oda neki: – Csórd el Sander kajáját!

    Greg bizonytalanul felvonta sötét szemöldökét, aztán eltűnődve méregetni kezdte a műszerfal tetején pihenő félig elfogyasztott szendvicset. Csak egy gyors oldalpillantást vetett az izgatott Signére, majd a másodperc törtrésze alatt a fiú rúnájának korábbi aranysárgája átcsapott vörös ragyogásba.

    A szendvicsmaradék először csak néhány centire emelkedett el a műszerfalról, majd villámsebességgel elröppent onnan, és a kisbusz közepén lebegett tovább.

    Sandernek már csak csodálkozni maradt ideje.

    – Hé! – kiáltotta szomorúan lebiggyesztve ajkát.

    Greg és Signe csak jóízűen nevettek sofőrünk szerencsétlen sorsán, aztán a fiú őszintén bánatos kifejezését látván végül megsajnálták, és Greg visszanavigálta a szendvicset eredeti helyére.

    Alig tizenöt perc autóút után Oslo pályáin bekanyarodtunk egy jóval kisebb létesítmény parkolójába, mint amelytől elindultunk. Gyanítottam, hogy Sander és Signe egy egészen kicsi magánreptérre hoztak minket.

    – Gyerünk, gyerünk, beszállás! – sürgetett minket Signe, miután épphogy kikászálódtunk a kisbuszból, és kisebb szenvedések árán, vacogva magunk után vonszoltuk bőröndjeinket.

    Végignéztem magunkon, és nem kellett volna sok, hogy hisztérikus nevetés hagyja el a számat. A következő kép tárult élem: a kis citromsármány rabszolgahajcsárként terelgeti a tíz összezavarodott, jetlaggel küszködő természetfeletti amcsit, akik már mostanra jégkockává fagytak, és épp arra készülnek, hogy még északabbra, a sarkkörön túlra repüljenek. Ja, és mintha havazni is újra elkezdett volna. Izgi.

   – Bocs, már nem azért, de ugye nem kell azon a lépcsőn felszenvednünk az összes cuccunkat? – mutatott Harry a kis magánrepülőgép ajtajához tolt lépcsőre. Közben kabátja ujjával próbálta letörölni szemüvege lencséjéről a ráhulló hópelyheket. – Ellenkező esetben ugyanis szeretnék most azonnal lefeküdni ide a hóba, és megvárni, amíg szép lassan halálra fagyok.

    Sander, ugyan összevont szemöldökkel próbálta értelmezni az elhangzottakat, a cucc és a lépcső szavakat valószínűleg elég jól ismerte ahhoz, hogy megértse Harry reklamációjának okát.

    – Berakom őket a raktérbe – mondta mind a tízünkhöz fordulva. Erős norvég akcentusa miatt meggyűlt a bajunk a mondat értelmezésével, de végül megkönnyebbülten fellélegezve köszöntük meg Sandernek a segítséget.

    – Igyekezzetek már, csak egy icipicit! – nyöszörgött Signe, miközben Harry éppen komótosan körülnézett a kis gépben, majd bakancsos lábát kinyújtóztatva kényelmesen elhelyezkedett az egyik kettős ülésen.

    – Szabad megkérdeznem, miért olyan égbekiáltóan sürgős a bázisotokra érnünk? – érdeklődött Draven a lánytól. Szemmel láthatóan nem osztozott a Signe iránti szimpátiámon. – Vagy csak pusztán kedvtelésből noszogatsz minket minden ötödik percben?

    – Á, örülök, hogy megkérdezted! – csapta össze két tenyerét Signe, viszonozva Draven szarkazmusát. – Csak gondoltuk, nem szeretnétek, hogy egy idegen országban, egy idegen kontinensen előbb találjanak meg Sköll hűségesei – ekkor felém bökött az állával –, mint hogy biztonságos területre értek.

    – Lehet, hogy Noxnoctis emberei közül is ólálkodnak már a környéken – szólt közbe Sander, lassan, tagoltan formálva az angol szavakat. – Bjørn szerint ilyenkor elvegyülnek Sköll hűségesei között.

    – Ki az a Bjørn? – kérdeztem az új, ismeretlen név hallatán.

    – Ő a vezetőnk – felelte Signe büszkén. – Nem hivatalosan Hildével együtt. Bonyolult ügy – grimaszolt egyet.

    – Megyek és beindítom a motort – közölte Sander egy biccentéssel, majd eltűnt a gép elejébe vezető ajtó mögött.

    Faye szeme izgatottan csillant fel.

    – Előremehetek? Előremegyek – ezzel pedig már el is surrant a pilótafülke irányába. A nyitott ajtón keresztül már csak azt hallottuk, hogy kérdések ezrével bombázza a szerencsétlen Sandert, akinek szóhoz jutni se volt ideje, máris kapta a következőt.

    Maga a magánrepülőgép azokra emlékeztetett, mint amilyenekkel hírességek utaznak, ám még ezeknél is kisebb és kevésbé makulátlan volt. Nem mintha rossz állapotban lett volna, csak olyasfajta apróságok tették tökéletlenné, mint a morzsák a fedélzet padlóján és a helyenkénti szakadások az ülések bézs huzatán.

    Kelly törlőkendőt vett elő a táskájából, és gondosan letisztogatta ülését, mielőtt helyet foglalt volna bátyja mellett.

    – Egyszer még agyhúgykövet kapok a tisztaságmániádtól – sóhajtotta Mike félárbocra eresztve mandulavágású szemeit.

    – Furcsán... elitnek érzem magam – szóltam, miközben a tengelyem körül körbefordulva vettem szemügyre a repülőgép miden kis zegzugát.

    – Ó, azok is vagytok, nekem elhiheted – felelte Signe érdeklődő tekintettel, csodálkozó mosollyal figyelve engem. – Te különösen.

    Ezúttal Draven szolgált ülésszomszédomul, aminek a hosszú nap után kifejezetten örültem. Vállára hajtottam a fejem, és vártam, hogy elinduljunk.

    A fiú az éppen a Greg mellé telepedő Signét méregette gyanakvó pillantásokkal, mikor nem bírtam tovább a köztünk lévő csendet, és megkérdeztem:

    – Nem kedveled őt, igaz?

    – Nem.

    – Gondolod, hogy átverés az egész?

    Draven gondolkodott egy rövid ideig, mielőtt megszólalt volna.

    – Ezt sem merném kijelenteni – felelte, majd végre rám fordította borostyánsárga szemét. – Csak valamiért nem kedvelem a lányt.

    Ekkor a hangszórók sisteregni kezdtek, mire Faye és Sander elmosódott szóváltása hangzott fel.

    – Kipróbálhatom?

    – Hát, nem is tudom...

    – És ha már fent leszünk, vezethetem?

    – Nem biztos, hogy ez jó ötlet...

    Jay megrettenve kereste Signét a tekintetével.

    – Ugye nem fogja Faye-t kormány mögé engedni? Ugyanis ennyi erővel akár a mélybe is vethetjük magunkat odafentről. Az sem lenne kevésbé életveszélyes.

    – Csak azért mondod, mert te is ki akarnád próbálni – bökte erre oldalba Lacey. Mosoly bujkált a szája sarkában. – Irigykedsz.

    – Nem is igaz, te akarod kipróbálni.

    – Ezt egy szóval sem tagadtam.

    – Bízhatunk Sanderben – jelentette ki Signe, de egy kicsit azért elbizonytalanodott. – Legalábbis azt hiszem.

    A hangszórók tovább recsegtek a gép plafonján.

    – De a bemondót azért használhatom?

    – Persze, csak nyugodtan.

    – Ezaz! Te vagy a legjobb, Sander. – Ezután dobhártyaszaggató sípolás következett, majd Faye hangja végre kristálytisztán szólalt meg a hangosbemondóban. – Kapcsoljátok be az öveiteket, vagy ha nem, kapaszkodjatok és rimánkodjatok az életetekért, tökikéim, mert most irány a csillagos ég!

    – Moskenesøya szigetére megyünk – hallatszott Sander hangja valahonnan Faye közeléből.

    – Ünneprontó.

    Végiggurultunk a kifutón, és huszonnégy órán belül harmadjára is elemelkedtünk a földről.

●●●

    Hozzávetőlegesen két órával később értünk földet Leknesben, a Lofoten-szigetek egyik legjelentősebb településén. Mivel még mindig nem Moskenesøya szigetén voltunk, hanem Vestvågøyön, fáradtságunknak a szokásos módszer, ismert nevén a nyavalygás útján adva hangot bekászálódtunk egy ahhoz hasonló, üresen várakozó kisbuszba, mint amilyenben Sander várt minket Oslóban.

    – Mekkora a csapatotok? – kérdeztem körülbelül hatpercnyi autóút után, mikor éppen a két szigetet összekötő hídon hajtottunk át.

    – Durván huszonöt-harminc fő – felelte Signe keskenyre összehúzott szemmel gondolkozva.

    – Azta... – csodálkozott el Harry. – Kevesebbre számítottam. Kevésnek érzem magunkat. Köszi, Földanya.

    Sander felnevetett, úgy tűnt, megértette, amit Harry mondott.

    – Talán csak tízen vagytok, de ne felejtsétek el, kik vagytok. Tízen nagyobb erővel rendelkeztek, mint egy egyszerű katonákból álló ezred.

    Moskenesøya parányi falvain keresztülhaladva nehéz volt elképzelni, mire is készülünk valójában. Nagyjából a délután közepében járhattunk, és már javában benne voltunk a naplementében, a sötét felhők sokasága miatt azonban ebből nem láthattunk sokat. Az óceán sötét vizét csak egy-egy pillanatra tévesztettük szem elől, mikor kis házsorok eltakarták őket előlünk. Minden szürkeség ellenére a környékből olyan békés nyugalom sugárzott, amilyet utoljára Catskillben tapasztaltam, de talán még ott sem. Ezeken a területeken a házak nem voltak többek halászkunyhóknál, szürke, fehér és piros színeikkel tarkították a végtelen hótakaró borította tájat, kéményükből szürke fonalgombolyag módjára gomolygott elő a füst. Az eget lassan a magasba nyújtózó hegyek takarták el, amelyek minden megtett mérfölddel egyre közelebb kerültek hozzánk.

    Hamnøy aprócska halászfalva akkorka földnyelvre épült, hogy még épphogy elfért rajta a hozzávetőlegesen harminc kis épület, de abban sem lehettünk biztosak, lakottak-e egyáltalán. Másodpercek teltek csak el, és Sander bekanyarodott a kisbusszal az egyik halászkunyhó kerítés nélküli udvarába, mire nekem ráncokba szaladt a homlokom.

    Itt fognak minket elszállásolni? – töprengtem magamban. – De hiszen Signe valamiféle bázist emlegetett, nem? Kizárt, hogy ez legyen az.

    A lány valószínűleg kitalálta gondolataimat az arckifejezésemből, ugyanis sejtelmesen elmosolyodott.

    – Csak várj!

    – A holmitokért később visszajövünk – informált minket Sander, és a sárga hajú lánnyal együtt intettek, hogy kövessük őket.

    A dermesztő hidegben még a télikabátomat szorosan összehúzva magamon is majd' megfagytam. A többiek is hasonlóan tettek, Alisson még a karjait is a törzse köré fonta annak reményében, hogy talán nem reszket majd annyira.

    – Most jön az a rész, hogy kivégzőosztag elé állítanak? – suttogta oda szobatársam, mikor elhaladt mellettem.

    Signe és Sander a ház mögé vezették csapatunkat, és két hatalmas, a hóból alig előbukkanó, horizontálisan elhelyezkedő fémajtó mellett álltak meg. Sander lerugdosta bakancsa orrával a havat az ajtószárnyakról – ezzel felfedve a fémbe karcolt napszimbólumot. Aztán a lánnyal együtt nekifeszültek, és egy határozott mozdulattal felnyitották a sötétség mélyébe vezető lépcsősort rejtő ajtót.

    – Oké, ez kezd kicsit megrémíteni – mondtam, képtelen voltam egyetlen további lépést megtenni az ajtó felé. Gyanakvó pillantással méregettem újdonsült norvég ismerőseinket. – Hová visztek minket?

    – Hati hűségeseinek bázisára – vágta rá Signe azonnal. – A föld alatt tudjuk csak megközelíteni.

    Körültekintettem, és meg mertem volna esküdni, hogy egyesek – mint például Greg és Alisson – még a hónál is sápadtfehérebbek voltak. Tiltakozni azonban senki nem tiltakozott.

    – Menjünk! – jelentettem ki.

    Néhány emeletnyi lefelé vezető nyirkos kőlépcső után körülbelül két méter széles, egyenes földalatti alagútba jutottunk, melynek végét elnyelték az árnyékok. Fény hiányában én magam teremtettem meg azt, így Signe és Sander őszintén csodáló tekintete által kísérve folytattuk utunkat. Idelent a korábbiaknál is hidegebb volt, de legalább a jeges szél nem süvített a fülembe.

    Hosszú percek múltán az alagút végét jelző, felszínre vezető újabb kőlépcsősort megmászva ahhoz hasonló ajtóval találtuk szembe magunkat, mint amelyen bejöttünk a hamnøyi ház mögött. Ez azonban makulátlanul tiszta volt, és a napszimbólum karcolata is sokkal precízebb kéz munkájáról árulkodott. Farkasszemet néztem a saját szimbólumommal, és arra vártam, hogy Signe vagy Sander lépjen valamit, miközben a kínzó csendben tisztán hallottam magam mögött a többiek zaklatott lélegzetvételét.

    Végül ketten együtt lökték be a fémajtót, mi pedig mind a tízen pattanásig feszült idegekkel követtük őket.

    Odafent az alagút sötétje után olyan ragyogó világosság fogadott, hogy pislognom kellett párat, mire láthattam is valamit. Tátva maradt a szám, és csak elakadt lélegzettel, szótlanul ittam be az elém táruló látványt.

    – Mégis hol vagyunk? – kérdezte Greg elfúló hangon.

    – Emlékeztek arra a hegyre, amit a kisbuszból láttunk? – kérdezte Signe izgatottan. Nem láttam az arcát, de hangjából ítélve szélesen mosolygott. – El is haladtunk mellette.

    Lassan bólintottam, miközben összeraktam a teljes képet.

    – A hegy belsejében vagyunk – állapítottam meg, majd Signére szegeztem a tekintetem.

    Valóban mosolygott.

    – Üdvözöllek titeket Hati hűségeseinek bázisán!