Porszemek repkedtek a levegőben, és meg-megcsillantak, ahogy rájuk esett a napfény, amely a bedeszkázott ablakokon kimaradt réseken szökött be. Vékony fénysávokat alkotott és félhomályt keltett a sötét alagsorban. A sarokban ujjnyi pókok szövögették hálóikat, és a kartondobozok mögül halk motoszkálás hallatszott, amely akár patkányoktól is származhatott.

    Hűvös és levegőtlen volt az emeletnyi helyiség. A dohos levegővel por áramlott a tüdőmbe, amitől prüszkölni kezdtem. A hátizsákomat egy kartondobozra raktam, és összedörzsöltem a tenyeremet.

    – Nos... Sziasztok. – Megköszörültem a torkomat, és végignéztem az összehívott csapaton.

    Alisson a szokásosnál izgatottabbnak tűnt, és vigyorogva bökte oldalba a könyökével Dravent, aki elégedetten bólintott, várva, hogy mi mondanivalóm van még. Harry, Mike és Kelly szokásos hármas csapatot alkottak tőlem pár méterre. Harry feltartott hüvelykujjal biztatott engem. Lacey és Jay a szokásos elválaszthatatlanságukban ácsorogtak a lehető legközelebb egymáshoz, és már azon gondolkodtam, hogy talán erőnek erejével sem lehetne őket két méternél távolabbra vinni egymástól. Greg tanácstalanul várakozott, Faye pedig szokásához híven félmosolyra húzott szájjal nézelődött, és kényelmesen elterpeszkedve ült egy doboz tetején. Még ilyen hűvös, novemberi időben is ujjatlan pólóban volt, így a lány mindkét karján tökéletesen látszott a bőrébe fecskendezett tinta, alig-alig hagyva ki néhány négyzetcentiméternyi minta nélküli bőrfelületet.

    – Hiányzott az idióta fejetek – bökte ki végül Faye, hogy megtörje a csendet. Valahogy hiába volt a lány legtöbbször komolytalan és játékos, mint egy tízéves, kitűnő érzéke volt ahhoz, hogy megtörje a jeget.

    A többiek halk nevetéssel nyugtázták, hogy ők is hasonlóan éreznek, még ha nem is Faye szavaival fejezték volna ki magukat.

    – Szóval... Ahogy Faye is mondta, jó újra együtt lenni veletek. Elsősorban bocsánatot szeretnék kérni, hogy erre nem tudtam korábban rávenni magam. – Lehajtottam a fejem, hogy senki ne vehesse észre, mennyire nehezemre esik beszélni erről.

    Legnagyobb meglepetésemre Draven volt az, aki közbeszólt. – Nem kell bocsánatot kérned. Nem várjuk el tőled, hogy ne legyenek meg a magad nehéz időszakai, még ha ez enyhe kifejezésnek is tűnik.

    Felpillantottam a csapatra, és megkönnyebbülten állapítottam meg, hogy valóban egyetértenek Dravennel.

    – Köszönöm – mondtam. – Elhoztam tehát a könyvet és a kitépett lapokat, viszont... Előbb szeretnék valami mással kezdeni. – Mikor senkinek nem volt közbeszólása, folytattam. – Eddig nem alkottunk valami jó csapatot, tudom, hogy ti is tudjátok. Én is tudtam, de elsiklottak felette a gondolataim, amíg valaki fel nem hívta rá a figyelmem, hogy nem is ismerjük egymást. És igaza volt. Spencer Coxnak igaza volt. Talán tényleg nem volt jó ember, talán... – Vettem egy mély levegőt, és a pillanatnyi szünetet felhasználtam arra, hogy rendezzem a gondolataimat. – De ők csapat, igazi csapat. Úgy ismerik egymást, mint a saját tenyerüket, és egy fejjel gondolkodnak. Már-már inkább család, mint csapat. Csak úgy győzhetjük le őket, ha mi is ilyenné válunk.

    Draven bólintott. – A filmekben bevált logika. Ahhoz, hogy legyőzd az ellenséged, úgy kell gondolkodnod, mint az ellenséged.

    – Igen, valahogy így gondoltam – helyeseltem. – Szeretnélek jobban megismerni titeket. Nem akarom, hogy olyan csapattársak legyünk, akik csak egy rakás ismeretlen.

    Faye kiegyenesedett ültében, majd elváltoztatott hangon beszélni kezdett. – Üdvözöllek benneteket, testvéreim! A gyűlést ezennel megnyitom.

    – Mióta vagyunk egy druida szekta? – Jay sajnálkozva nézett a lányra, miközben a fejét ingatta.

    – Nem tudom – vont vállat Faye. – De a kelták európaiak. Mindenesetre mi a terv? Emberáldozatot mutatunk be a Földanyának?

    Alisson megborzongott. – Szerintem egy időre elég volt a halottakból.

    – A druidák nem áldoztak embereket az isteneiknek – jegyezte meg Lacey okoskodó hangnemben.

    – Huszonegyedik század, itt az ideje az új tradícióknak – felelte Faye, majd elvigyorodott.

    – Komolyra fordítva a szót – szólalt meg most Kelly, aki mindeddig a csendes megfigyelő szerepét töltötte be –, mi a terved?

    Egy apró test suhant el a betonon a bakancsom orra előtt, mire egy lépésnyit hátraszökkentem. – Arra gondoltam, hogy kezdésnek leülhetnénk beszélgetni, mintha egy általános egyetemista baráti kör lennénk, ahogy mások látnak minket. Mindenki mondhatna valamit, egy tényt magáról, amit nem sokan tudnak róla.

    Harry, aki azóta megcsináltatta törött szemüvegét, félrebillentette a fejét, és felvont szemöldökkel pillantott rám. – Szóval körbeülünk, mint egy csoportterápián? – kérdezte.

    Magam köré fontam a karomat. – Hát, ha így akarjuk mondani... A fejemben nem hangzott ilyen bugyután.

    – Egyáltalán nem bugyuta – vágott közbe Draven, aki így tíz percen belül már másodjára értett egyet velem, ezt pedig nem kicsit furcsálltam. – Ha ez segít abban, hogy ismét előrejussunk, akkor vágjunk bele!

    Harry hitetlenkedve rázta meg a fejét. – Nem hiszem el, hogy ezt mondom, de igaza van Dravennek. És persze neked is.

    A többiekhez fordulva egyéb válaszra vártam, de senki nem szólt semmit, csak egyhangú egyetértésben bólintottak.

    – Rendben. Először arra gondoltam, hogy körberendezzük a dobozokat, de nem tűnnek valami stabilnak – gondolkodtam hangosan, miközben épp egy kartondoboz teherbíró-képességét teszteltem. – Én inkább a földet választom.

    – Csupa por és kosz a föld. Végiggondoltad te ezt? – fintorgott Draven. – Feketében vagyok, azon minden meglátszik, nem még... ez... – mutatott a földre.

    – Ne nyafogj már, majd kimosod. – A szemeimet forgattam, de valahol mégis megnyugtatott, hogy Draven továbbra is a régi önmaga.

    Nyöszörögve letettem magam a földre, és a lábaimat keresztbe rakva törökülésbe helyezkedtem. Hamarosan a többiek is elhelyezkedtek, és egy nagy kört alkotva ültünk a kertvárosi ház alagsorának hideg betonján. Jobbomon Harry, balomon pedig Alisson foglaltak helyet.

    – Fogják még valaha használni a nagyszüleid ezt a házat? – intézte Lacey a kérdést Faye-nek.

    – Nem tudok róla. Miért?

    – Nem tudom, mi van a dobozokban, de gyanítom, hogy felesleges lom, ha itt hagyták. Felújíthatnánk legalább ezt az egy szobát. A nappaliból hozhatnánk le fotelokat és székeket, de persze előbb alaposan ki kellene takarítani ezt a koszfészket...

    – Támogatom az ötletet – bólogatott Kelly hevesen.

    – És valami fény sem ártana. Mármint Irison kívül – tette hozzá Lacey.

    Faye legyintett. – Valamikor régen volt itt lámpa, meg tudom szerelni.

    – Ki akar kezdeni? – vettem vissza a szót.

    – Bevállalósnak kell lenni, kezdek én – sóhajtott Harry, majd gondolkodni kezdett. – Bármit lehet?

    Bólintottam. – Bármit, amit csak szeretnél. A legkisebb hülyeségtől akármilyen komoly dologig, senkit nem ítélünk el.

    – Rendben. Akkor... – A fiú ismét gondolkodóba esett, közben megigazította félig lecsúszott szemüvegét. – Hát jó. Egy évig hajléktalan voltam, voltam már drogfüggő és alkoholista is.

    A többiek tátva maradt szájjal pillantottak Harry-re, majd végül Greg törte meg a csendet. Halkan beszélt, mintha attól félt volna, hogy ha hangosabban mondja ki, fájdalmat okozhat vele valakinek. Vagy akár saját magának. – Téged is kidobott a családod?

    – Igen. Az anyám küldött el otthonról, amikor tizennyolc voltam, mint most te – felelte Harry. – Azt mondta, menjek az apámhoz.

    – És miért nem mentél el hozzá? – A törékeny testalkatú latin-amerikai fiú frusztráltan borzolta össze a hullámos fürtöket a fején.

    Harry hangtalanul felnevetett. – Ő az utolsó ember, akihez segítségért mentem volna. Alkoholista volt és munkanélküli, annyival volt talán különb nálam, hogy volt fedél a feje fölött. Mert pénze az persze volt, nem is kevés. Fénykorában híres sebészként dolgozott, majd mikor ittasan ment munkába, kirúgták. Elvileg ez a sztori, de évekig nem láttam, és nem hallottam róla semmit. A bátyámmal nyomorgott a hatalmas házukban. Úgyhogy volt egy kocsim, egy hátizsáknyi holmim és egy kevés pénzem. Felvettek egy helyi Burger Kingbe, és egy évig gyűjtögettem lakásra. A húgom segített ki, anyáéktól... vett kölcsön – ujjaival itt idézőjelet rajzolt a levegőbe – pénzt. Kicsi korom óta színész akartam lenni. Elmentem egy szereplőválogatásra, volt ott egy pasas, aki a New York Film Academy-n oktat, kaptam egy ösztöndíjat, és... Hát, most itt vagyok. De azt hiszem ez nem egy tény volt rólam, hanem úgy kábé az egész élettörténetem.

    – És hogy állsz a... Függőségeiddel? – kérdeztem, mivel a történet nagy részével én már tisztában voltam.

    Harry a pulóvere zipzárját kezdte piszkálni az ujjával. – Mondjuk azt, hogy jól. Amióta felvettek, nem nyúltam droghoz. Inni meg csak néha szoktam, azt nem sikerült teljesen eltörölnöm. A többit viszont igen. Azt hiszem, nem akartam olyan lenni, mint az apám.

    – Én is voltam már az utcán – mondta Faye –, mikor Vegasban éltem. Tudjátok, akkor ismerkedtem meg Zacky-vel és a többiekkel.

    Harry elmosolyodott, majd felsóhajtott. – Ez már tényleg csoportterápia. Sok a rokonlélek. Nos, ki a következő? Mike?

    – Én? Jó, rendben – bólintott az említett, majd mivel az egyébként is sötét alagsorban nem látta értelmét, levette a baseball sapkáját, és azt kezdte gyűrögetni a kezével. – Nekem nincs ilyen komoly vagy drámai élettörténetem, szóval, nos... Az ananászos pizza a legeslegjobb dolog a világon.

    Kelly felvont szemöldökkel pislogott Mike-ra. – Ez most komoly?

    Mike védekezőn feltartotta a kezét. – Hé, én azt hittem, tudtad.

    – Ez undorító. Kitagadlak a családból.

    A Hirano testvérek még vagy öt percig vitatkoztak azon, hogy az ananász hivatalosan való-e a pizzára vagy sem, amíg mi, többiek csak jót nevettünk rajtuk. Végül természetesen nem tudtak megegyezni, így Kelly volt soron.

    – Utálom a sushit. És a rendetlenséget, de ezt feltételezem, már úgyis mind tudtátok – mondta a lány gondolkodás nélkül, mire vissza kellett fognom egy nevetést, amint eszembe jutott a számtalan alkalom, mikor Kelly rakott katonás rendet mindenki után.

    Mike a fejét ingatta. – Azt hiszem, nem hallottam jól.

    – Utálom a sushit – ismételte meg Kelly.

    Mike erre a térdére csapott, és megvetőn nézett a húgára. – Most akkor ki is tagad ki kicsodát? Hogy lehet utálni? Nagyi sushija a legeslegjobb dolog a világon.

    – Öt perce még az ananászos pizzára mondtad ugyanezt.

    – Így van – bólintott Mike sértődötten. – Az ananászos pizza és nagyi sushija a két legeslegjobb dolog a világon.

    Kelly elfintorodott. – Olyan undorítóak benne azok a kis tengeri izék. A rizs meg émelyítően édes.

    – Mert édesnek is kell lennie.

    – Akkor sem szeretem.

    Felvont szemöldökkel ugrált a tekintetem a testvérek között, miközben azon gondolkodtam, hogy pár év múlva, amikor Tyler annyi idős lesz, mint Kelly, akár mi is lehetnénk olyan testvérek, mint ők.