A bűn városának utcáin hűvösen söpört végig a szél, fel-felkapott néhány eldobált hulladékot, és megzörgette a sárguló, száraz leveleket a kertvárosi telkek előtt álló egy-egy fán. Mikor Dravennel az oldalamon felszálltunk a kisbuszra, a műszerfalon álló digitális óra kijelzőjére pillantva megállapítottam, hogy hamarosan hajnali egy óra lesz, így hivatalosan is beköszöntött a november.

    A múzeumtól a buszig vezető néhány utcányi gyalogút alatt alig-alig szóltunk csak egymáshoz. Én még mindig képtelen voltam kiszakadni a sötét burokból, ami körbevett és behálózott engem. Draven sem beszélt sokat, mindössze visszaadta a telefonomat, amit korábban nála hagytam, és elmesélte, hogy a többieket visszaküldte, mikor Mike és Alisson a telefonon keresztül értesítette, hogy odafent tűz ütött ki, és egyedül neki volt meg rá a képessége, hogy eloltsa azt. A továbbiakban csak arról igyekezett megnyugtatni, hogy a többiek sem hagytak volna engem ott, pusztán logikai szempontból mentek vissza, és hogy a buszban várnak és aggódnak értem. Minderre én oda se figyeltem, csak némán bámultam magam előtt az aszfaltot, ahogy igyekeztünk, nehogy meglássanak minket a helyiek.

    Most, immár a kisbusz területén belül vérző, sebesült felkaromat szorongattam jobb kezemmel, reménytelenül próbálva csillapítani a vérzést. A többiek síri csendben, kíváncsian figyelték, amint Draven a leghátsó, széles üléshez vezetett engem, majd intett Kelly-nek, hogy ma este ugyan már másodjára, de szükség van rá.

    Alisson és Mike még mindig a fiú laptopja mögött gubbasztottak, és mivel ők innen néztek végig mindent, ami a múzeumban történt, még ha hang nélkül is, de tisztában voltak a dolgok alakulásával. Mike úgy tűnt, szorong, bár nem tudtam volna megállapítani, hogy a hatalmas tűz miatt, amit ő csak képernyőn keresztül láthatott – noha valószínűleg ő éppúgy élvezte volna, mint mikor a new york-i lakás alagsorában azt tesztelte le, hogy vajon tűzálló-e –, vagy attól, amit tettem. Vele ellenben Alisson rémült ábrázattal pásztázott minket, és halkan sírogatva ugrott fel, hogy szoros ölelésbe vonhassa féltestvérét.

    Greg az egyik kettős ülésen ült egyedül, térdeit felhúzva gömbölyödött össze, és tágra nyílt szemmel bámult rám – ha nem ismertem volna azt a bizonyos érzést, ami a fiú szemében tükröződött, azt hinném, tőlem ijedt meg, de sajnos nagyon is tudtam, hogy ez az üveges tekintet pánikot fojt magába.

    – Vége van – suttogtam, most először megszólalva, mióta visszaértünk, és bár talán senki más nem hallotta a buszon, láttam, hogy Greg valamelyest felengedett, és megkönnyebbülten felsóhajtva temette az arcát a tenyerébe.

    Lacey és Jay kettesben várakoztak egy újabb üléspáron. Jay szeretetteljes pillantásokat vetett a fekete hajú lányra, aki, amíg fel nem figyelt a léptek zajára, fejét a fiú vállára hajtva bóbiskolt, most pedig még mindig kimerülten a történtektől, laposakat pislogva nézett körül. Megállapodott rajtam a tekintete, és a szemében egyszerre ezernyi kérdés villant fel, mégis inkább csendbe burkolózott.

    Újabb kettes csoportot alkotva foglalt helyet Zacky a volán mögött, a közvetlenül a sofőri ülés mögött elhelyezkedő széken Faye-jel, és halkan beszélgettek, kiélvezve, hogy több mint három év után újra találkozhattak. A szófoszlányokat hallva Zacky éppen a régi közös barátaikról mesélt Faye-nek, tele számomra csupa ismeretlen nevekkel. Faye csak futó pillanatra nézett rám a busz végébe, de így is észrevette, hogy megsérültem. Hirtelen fordult vissza Zacky felé, és sietősen mondott valamit, amit nem tudtam kivenni.

    És végül leghátul, a hozzám legközelebbi székpáron várt Harry, mellém pedig éppen Kelly ült le. Draven állva maradt, és összefonta karjait a mellkasa előtt.

    Harry egyébként is sötét szemei az éjszakai fényviszonyok hatására olyannyira sötétnek tűntek, hogy a pupilla és a szivárványhártya határát képtelenség lett volna meghatározni. Volt benne valami egészen különös, amit nem tudtam volna megmagyarázni. Szemüvege nem volt rajta, talán ez hathatott olyan furcsának.

    Közelebb csusszant hozzám, és óvatosan, mintha valami nagyon törékeny dologhoz nyúlna hozzá, végighúzta az ujját ahhoz a ponthoz közel, ahol a lövedék átszakította a köpenyem ujját. – Te vérzel – mondta alig hallhatóan, a hangja reszelős volt, mintha kiszáradt volna a torka. – Gyere, segítek levenni, hogy Kelly meggyógyíthasson. – Ezzel lassan megemelve a karomat, hogy csak annyi fájdalmat okozzon, amennyit muszáj, lassan lehámozta bal karomról a köpenyemet.

    Borzasztóan kimerültnek éreztem magam, olyan volt, mintha az egész este fáradalmai egyszerre szakadtak volna rám. Össze kellett szednem minden erőmet, hogy ébren maradjak.

    – Nincs rajtad a szemüveged – jegyeztem meg korábbi megfigyelésemet.

    – Igen, tudom. Eltört a szára, a lencséje meg teljesen összekarcolódott. Otthon újat kell majd csináltatnom, de az is lehet, hogy átállok a kontaktlencsékre. Végülis mostantól az praktikusabb lesz – vont vállat a fiú, de egy pillanatra se nézett rám. Félretolta a véráztatta köpenyt, ezzel helyet engedve Kelly-nek.

    – Ez meg mi? – Draven kíváncsian forgatta kezében a papírcsomagot, amely időközben kicsúszhatott a köpenyem zsebéből. – Honnan van ez?

    A fiú épp elkezdte volna kibontani, mire én mintha ismét sokkos állapotba kerültem volna.

    Együtt nyissátok ki! Egy csapatként.

    – Ne – mondtam, ahogy Spencer Cox szavai visszhangzottak a fejemben. – Később.

    – Hé, mi történt odabenn? – tette fel Draven az újabb kérdést. Vállamra helyezte a kezét, és az erőszakosságától összerezzentem.

    – Hagyd már, adj neki egy kis időt! – mordult rá Harry, egy pillantásra se méltatva Dravent. – Kimerült. Majd beszél, ha ő úgy akarja.

    Draven felsóhajtott, és visszatolta a csomagot az ülésre.

    – A francba – szisszent fel Kelly, aki eközben óvatosan megemelte a karomat, hogy szemügyre vehesse a sérülést. – Gáz van.

    – Mi az? – kérdezett vissza Harry helyettem.

    – Itt csak egy lyuk van. Látom, hol fúródott bele, de, hát... Kijárat az... nincs.

    – Te jó ég... – Harry feszülten dörzsölte meg a szemét. – És akkor most mi lesz?

    – Fogalmam sincs. Hiába gyógyítanám be a sebet, a lövedék nem maradhat benne. – Kelly beharapta a szája szélét, és tanácstalanul nézett körbe. Felsóhajtott, majd visszafordult felénk. – Nem hívhatnánk mégis mentőt?

    – Az kizárt – vágta rá azonnal Draven. – Akkor mindennek lőttek, amit eddig elértünk.

    – Hát ez fantasztikus – nyögte Kelly, és az idegességtől gyöngyöző homlokát a köpenye ujjába törölte. – Ha megszúrnak is azt mondják, hogy ne húzd ki a kést. Mindig. A lövedékekkel is ez van, ha valahogy megpróbálnám kiszedni, csak rontanék a helyzeten.

    – Igen, tudom, de most nem igazán van választásunk.

    – Na, akkor ide figyelj, te nagyokos. Először is: röntgen nélkül nem lehetünk biztosak benne, hogy hol van az az átkozott lövedék. Másodszor, ha még tisztán is látszódna, hogy hol van, akkor is kellene valami, amivel kivehetem, emellett nincs nálunk semmilyen jellegű fertőtlenítőszer, szóval el is fertőződhet a seb. Ha pedig végül sikerülne is kivenni, az lehet, hogy egy ennél sokkal erősebb vérzést indít el. Igaz, azt már meg tudnám oldani... De így is sokkal kevesebb a pro, mint a kontra érv! Képtelenség. – Kelly szinte nem is vett levegőt, mialatt ledarálta a mondanivalóját.

    – Jó, oké, értem. – Draven védekezően feltartotta a kezét.

    Kelly ismét rám irányította a figyelmét. – Le kellene venni a felsődet, hogy legalább lássam a sebet – mondta, mire én aprót bólintottam.

    Harry szúrós pillantást vetett Dravenre, aki erre szemeit forgatva ismét felsóhajtott. – Előre megyek a többiekhez.

    – Én is menjek? – intézte nekem a kérdést Harry.

    – Mindegy – feleltem. – Nem fontos.

    Kelly segítségével kibújtattam a karomat a vékony anyagból készült fekete felsőmből. A fájdalom erősödött valamelyest, ezért összeszorított foggal igyekeztem továbbra is csendben tűrni. Úgy gondoltam, minél kevésbé látszik rajtam, hogy fáj, annál higgadtabban tudnak gondolkodni.

     Miközben Kelly megvizsgálta a sérülésemet, körülöttem ismét eltompult a valóság, és ha egy pillanatra lecsuktam a szememet, a plafont nyaldosó lángokat láttam, a lángok között egy kivehetetlen alakkal, aki a földön feküdt mozdulatlanul. Habár legszívesebben azt tettem volna, úgy éreztem nincs több könny, amelyet hullathatnék, mintha a lelkem egy darabját is megöltem volna. Hallottam, hogy beszélnek körülöttem, de egy szót sem fogtam fel belőle. Léptek zaja, beszédhangok, tompa fájdalom, amint a karomat mozdították, minden összemosódott.

    A következő pillanatban Kelly elmozdult mellőlem, és átvette a helyét egy kevésbé ismerős személy. Meglepődve pillantottam meg, hogy most Faye régi barátja, Zacky vette szemügyre a lőtt sebemet.

    – Ki tudod szedni? – kérdeztem tőle bizonytalanul.

    – Megpróbálom. Faye szerint jó arc vagy, az ő barátai pedig az enyémek is – felelte, majd mikor észrevette, hogy még mindig nem sikerült teljesen meggyőznie, hozzátette: – Frank tanította meg még... Sok évvel ezelőtt. – Egy pillanatra elkomorodott, nekem pedig eszembe jutott a hajléktalan férfi, akiről Faye előző nap mesélt a Polaroidba vezető utunkon. Zacky elfordult tőlem, és a válla fölött hátrapillantott Faye-re. – Faye! Az első ülés alatt van egy elsősegélydoboz, a kesztyűtartóban meg egy elemlámpa. Idehoznád? – kérdezte, mire Faye bólintott, és elsietett a busz elejébe. – Abban lennie kell mindennek, amire szükségünk lesz. Fertőtlenítő, csipesz, gézlapok...

    Nem telt bele egy percbe, és Faye máris visszatért. – Tessék – mondta, és Zacky kezébe nyomta a kért dobozt és lámpát.

    Zacky felkattintotta a lámpát, majd visszaadta a lánynak. – Ezt tartsd így, itt, oké? Így nem árnyékolok a sebre a saját kezemmel.

    – Hogyne – biccentett Faye. – Lámpaállványként is funkcionálok.

    Miután Zacky egy pár gumikesztyűt húzott a kezére, elkezdte megtisztítani a seb környékét, majd a fojtogató szagú fertőtlenítővel is lefújta párszor. – Hű, fekete vér. Ilyet is még csak egyszer láttam – mondta elgondolkodva, miközben folytatta a seb letisztítását.

    A fertőtlenítő borzasztóan csípett, még akkor is, ha közvetlenül a nyílt sebbe nem került belőle, csak egészen a szélére. Összevont szemöldökkel pillantottam Faye-re.

    A lány ügyelve, hogy közben másik kezével ne mozdítsa el a lámpát, félrehúzta a felsőjét, és egy kör alakú hegre mutatott a kulcscsontja környékén, ahol kivételesen nem borították különböző tetoválásminták a bőrét. – Ne parázz, ha belőlem ki tudta szedni évekkel ezelőtt, belőled is ki tudja.

    Én csak bólintottam, és lehunytam a szemem. Mikor ismét kinyitottam, Zacky már a kezében tartotta a csipeszt, és aggodalmas pillantást vetett rám.

    – Azt ajánlom, hogy most inkább ne nézz ide – tanácsolta Zacky. – Ez valószínűleg fájni fog.

    Épphogy csak elfordítottam a tekintetem, és a nem messze ülő Harry-re pillantottam, olyan hirtelenséggel éreztem a szinte elviselhetetlen fájdalmat, hogy még a kiáltás is a torkomon akadt. Elhomályosult a látásom, és úgy éreztem, hogy az ájulás határán állok. Végtelenül hosszúnak tűnt az idő, amíg igyekeztem mozdulatlanul tűrni, pedig a valóságban nem lehetett több egy-két percnél. Aztán egyszerre megsokszorozódott a korábbi fájdalom, majd ugyanilyen gyorsasággal szinte teljesen megszűnt.

    A síri csendet Zacky hangja törte meg, miután már szoros kötés borította a felkaromat, amelyet megnyugtatóan lassabban festett feketére a vér, mint korábban a felsőmet és a köpenyemet. – Meg is volnánk. Ez gyorsabban ment, mint gondoltam. Ezt nézd – mondta, és a tenyerében heverő, eldeformálódott lövedékre mutatott, amit fekete tintaként festett be a vérem.

    – Köszönöm – bólintottam, és bármennyire is erőlködtem, még a leghalványabb mosolyt sem voltam képes az arcomra varázsolni, pedig leírhatatlanul hálás voltam a fiú segítségéért.

    Velem ellenben Zacky bátorítóan elmosolyodott. – Igazán nincs mit. – Majd visszament a busz elejébe, és ismét elfoglalta a helyét a volán mögött.

    Draven, mihelyt ezt észrevette, azonnal visszasomfordált hozzám, a leghátsó üléshez. Néhány gyors szóváltás után segített, hogy közelebb hívja a többieket is. Nem telt bele egy percbe, és a Polaroidhoz vezető út alatt a többiek feszült érdeklődéssel figyelték a kezemben tartott papírcsomagot.

    – Na és a seb? – kérdezte Kelly.

    Óvatosan megvontam a vállam. – Már nem fáj annyira. Ráér, ha visszaérünk a Mandalay Bay-be – feleltem, mire a lány csak bólintott egyet.

    – Szóval... Mi ez? És honnan van? – érdeklődött Draven elsőként, most már valamivel tapintatosabban, mint korábban.

    – Ezt Spencer Cox adta nekem. – A hangom elcsuklott, és bármennyire is szerettem volna mindent elmondani nekik, hogy azt kérte, együtt nyissuk ki, és hogy legyünk jobb csapat, ismerjük meg egymást, tudtam, hogy csak újabb könnyhullatásba torkollna. Így hát csak csendben vártam egy pillanatot, mielőtt folytattam volna. – Ez, itt, a Lerandrie krónikák hiányzó lapjait tartalmazza. Segített nekünk. – Egy kósza könnycsepp legördült az arcomon, miközben a többiek megrökönyödve, tágra nyílt szemmel néztek a csomagra. Senki nem szólalt meg, így hát elkezdtem fokozott óvatossággal levenni előbb a csomagot egyben tartó madzagot, majd lassan lehámoztam róla a csomagolást. Bizsergést éreztem az ujjaimban, ahogy kihajtogattam a vékony, megsárgult lapokat, amelyeket a könyvből téptek ki. Szememmel átfutottam a sötétzöld tintával írott, cikornyás betűk első néhány sorát. – Hát, legalább már ezt is tudjuk. A könyv címe, Lerandrie krónikák. Tudjátok, mit jelent? – Felpillantottam a lapokból, és Spencer Cox halála óta most először éreztem, amint a szám sarkában egy apró mosoly bujkál. – Minket. A mi csapatunkat, és minden generáció csapatát. A könyv az összes generáció dicsőségeit meséli el, hogy a következő generáció segítségére legyen. A Földanya tollából, aki arra teremtett minket, hogy fényt hozzunk a sötétségbe. A Lerandrie mi vagyunk.

    Elfordítottam a fejem, és kitekintettem a kisbusz ablakán. Csak néztem Las Vegas éjjeli fényeit, ahogy a motelhez közeledve elsuhantunk mellettük. A szívembe egyszerre markolt bele a fájdalom és a barátaim, a társaim iránt érzett szeretet. Mert tudtam, hogy lehetek én bárki, nélkülük senki vagyok.

    Egy pillanatra lehunytam a szemem, és mikor így tettem, Spencer Cox könnyes tekintetét láttam magam előtt.

    Egy másik életben, ahol te és én nem vagyunk ellenségek, talán még barátok is lehettünk volna.