Igyekeztem mélyeket lélegezni amint megálltam és felpillantottam a tizenhárom-emeletes téglaszínű épületre, melyen aranyszínű nyomtatott nagybetűkkel állt a ONE POLICE PLAZA felirat. Éppen indultam volna a bejárat felé, mikor megláttam az előbbi felirat felett az EMPLOYEE INTRANCE (bejárat alkalmazottaknak) feliratot. Körülnéztem egy másik bejáratot keresve. Pár pillanattal később észrevettem a tőlem nem sokkal jobbra lévő bejáratot, rajta a WELCOME TO POLICE HEADQUARTERS (üdvözöljük a rendőr-főkapitányságon) és a VISITORS ENTRANCE (bejárat látogatóknak) felirattal.

    Miután elhagytam a Third Avenue Residence-t és egy huszonnégy perces vonatút után leszálltam a rendőrségtől nem messze, kerestem egy helyet, ahol hozzájuthattam egy kevés reggeliként szolgáló ételhez, és egy pohár kávéhoz. Így mire elértem a One Police Plaza-t már reggel hét órát mutatott a mobilom kijelzője. A rendőrségen belül hatalmas nyüzsgés volt, bár gondolom, ez szokásosnak mondható.

    – Segíthetek? – kérdezte egy női hang mögülem.

    Megfordultam, hogy láthassam az illetőt, és mint kiderült, a hang a recepciós nőtől származott.

    – Mrs. Scarlett Morris-t keresem – válaszoltam, remélve, hogy segít megkeresni a nőt. – A nevem Iris Devlin – tettem hozzá, látva a recepciós nő zavarodott arckifejezését.

    – Persze, tényleg, mondta, hogy vár valakit – bólintott a nő. – Ha jól sejtem valahol a negyediken tartózkodik. Ha mégsem, akkor jöjjön vissza ide, és szólok neki, rendben?

    – Rendben, köszönöm – mosolyogtam a nőre, majd elindultam a liftek felé.

    Meglepetésemre egyedül voltam a liftben. Megnyomtam a négyes gombot, majd pár pillanattal később a lift megállt a negyedik emeleten. Miután kiszálltam, jópáran megbámultak, nem értve, mit keresek itt. Velem szemben egy pult volt, mögötte egy idősebb, szemüveges férfi ült, balra pedig egy folyosó nyílt, szürkés falai mentén mindkét oldalt faajtókkal, melyek nagy valószínűséggel irodákra nyílnak. Elindultam az irodák irányába. Pontosabban csak indultam volna, ugyanis a pult mögött ülő férfi megállított.

    – Elnézést, keres valakit? – pillantott rám szemüvege fölött gyanakvó tekintettel.

    – Igen – bólintottam. – Egy Mrs. Scarlett Morris nevű nőt.

    – Milyen ügyben keresi? – kérdezte, miközben egy pillanatra az előtte lévő számítógép monitorára nézett, de szinte azonnal vissza is kapta rám a tekintetét, mintha azt hinné, hogy ha egy percre nem tartana szemmel, felforgatnám az egész helyet.

    – Egy férfivel kapcsolatban, akit az éjszaka vettek őrizetbe, legalábbis Mrs. Morris ennyit mondott nekem – feleltem.

    – Mrs. Morris ennyit mondott önnek? Miért, önnek mi köze hozzá? Mi maga, valami újságíró?

    – Tessék? – hitetlenkedtem a férfi cseppet sem kedves kérdései hallatán.

    – Azt kérdeztem, hogy…

    – Barnes, nyugodjon meg! Én hívtam – jelent meg mellettem egy középkorú nő csípőre tett kézzel. – Iris Devlin, ha jól sejtem – mosolygott rám a nő, mire bólintottam. – Scarlett Morris vagyok, jöjjön velem, erre van az irodám – intett a folyosó felé, én pedig követtem.

    A folyosó jobb oldalán lévő harmadik faajtót nyitotta ki Mrs. Morris, bement, majd egy kézmozdulattal invitált arra, hogy kövessem.

    Az iroda úgy nézett ki, mint amin végigsöpört egy kissebfajta tornádó. Dossziék tucatjai hevertek a fából készült íróasztalon, és csodálnám, ha a nő maga tudná, hogy mi és hova tartozik. Leült az íróasztal mögött lévő irodai székbe. Mrs. Morris beletúrt vállig érő barna hajába, sóhajtott egyet, és halványan elmosolyodott. Szemei alatt sötét karikák látszottak, és szinte sugárzott róla a kialvatlanság.

    – Kimerültnek tűnik – mondtam, miután helyet foglaltam az íróasztallal szemben.

    – Á, megszoktam – legyintett. – Elnézést kérek Barnes viselkedése miatt. Azóta ilyen, mióta egyszer egy civil, konkrétan egy újságíró addig magyarázkodott, amíg be nem engedték erre a részlegre. Ennek az lett a következménye, hogy egy olyan aktát hozott nyilvánosságra, amit egyáltalán nem szándékoztunk erre a sorsa juttatni. Természetesen utána pert indítottunk az újságíró ellen, amiből aztán nem is jött ki győztesen – sóhajtotta Mrs. Morris. – És elnézést a rendetlenség miatt is – nevetett szinte már hisztérikusan.

    – Ugyan, igazán – mosolyodtam el.

    – Szóval, a tárgyra térve – vette kezébe Mrs. Morris az egyik dokumentumot. – A férfi neve Spencer Cox, nála volt az igazolványa, és a vizsgálat alapján nem hamis. Az egész ügy, hogy is mondjam… Meglehetősen furcsa, ugyanis Cox körülbelül egy hete még az NYPD-nél dolgozott, ráadásul ugyanezen az emeleten, ugyanezen a szakterületen. Gyakorlatilag a kollégám volt. Alig egy hete szerelték le, ugyanis ittas állapotban vezetett, és elütött egy gyalogost. Aztán tegnap este jöttek a bonyodalmak.

    – Miféle bonyodalmak? – kérdeztem, miközben feszülten figyeltem Mrs. Morris beszámolóját.

    – A részletekkel még várnék egy kicsit, ha nem haragszik – nézett a hátam mögött levő ajtóra.

    – Várunk még valakit? – fordultam az ajtó felé, majd vissza a nőhöz.

    – Igen, tulajdonképpen igen – bólintott Mrs. Morris. – Tudja, már hat évvel ezelőtt is foglalkoztatott ez az ügy. Tragikus, és mégis... – sóhajtott. – Mégis, sokan nem hittek önnek. Igen valószerűtlen, hogy két tinédzserre négyen is rátámadnak, ráadásul egy nem mindennapi öltözékben. Volt egy időszak, amikor senki nem hitte el azokat a dolgokat, amiket a kihallgatáson mondott. Hagyni akarták az ügyet, mert nem hitték el. De addig erősködtem, amíg el nem kezdtek komolyabban is foglalkozni vele – nevetett a nő.

    – Valóban? – tudakoltam.

    Nem hittek nekem. Ezek után biztos voltam benne, hogy ennek az egésznek sosem lesz vége, ha kézbe nem veszem a dolgokat.

    – Igen, sajnos – mosolyodott el szomorúan. – Ne értse félre, nem akartam nagyképűnek tűnni – nevette el magát.

    – Köszönöm – mondtam. – Hogy hitt nekem.

    – Ez csak természetes – felelte Mrs. Morris.

    Ebben a pillanatban megcsörrent a nő asztalán heverő telefon. Mrs. Morris a kijelzőre pillantott, majd mikor meglátta ki hívja, gyors mozdulattal felkapta és a füléhez emelte.

    – Igen? – szólt bele. Egy pár pillanatig csendben hallgatta a vonal végén beszélő személyt. – Rendben, köszönöm, hogy szóltál. Megyünk – ezzel lerakta. – Jöjjön! Megjöttek, akiket vártunk.

    A liftbe beszállva Mrs. Morris az alagsorba irányította a szerkezetet. Egy kis távolságot megtéve egy kisebb központszerű helyiségbe kerültünk, ahol aligha lehetett rajtam kívül civileket látni.

    – Merre vannak? – állt meg egy pillanatra a nő, kérdését egy fiatalabb rendőrnek irányítva.

    – Ellenkező irány, az ajtó előtt várnak mindhárman – mutatott a hátunk mögött lévő folyosó irányába a férfi.

    Mrs. Morris köszönetképpen csak bólintott egyet. Az említett ajtó előtt egy nő és egy férfi, valamint egy fiú állt, aki alig lehetett nálam idősebb pár évvel. Villámcsapásként ért a felismerés, mikor rájöttem, kikkel állok szemben.

    – Mrs. Hunter – szólítottam meg a nőt.

    – Iris – ismert fel azonnal. – Milyen régen láttalak utoljára – mondta, miközben szoros ölelésbe vont engem.

    – Bizony – feleltem, ahogy hátraléptem egyet. – Mr. Hunter, Mark – néztem a fiúra és az apjára.

    Mrs. Hunter nem változott sokat ez elmúlt hat év alatt. Szinte minden vonásában Adam-re emlékeztetett. Mély levegőt vettem, hogy visszafojtsam a feltörekedni készülő könnyeket, és bár igyekezett Mrs. Hunter is így tenni, minden próbálkozása ellenére is legördült az arcán egy kósza könnycsepp.

    – Ő mit keres itt? – nézett Mark értetlenül Mrs. Morris-ra.

    – Mivel Ms. Devlin az egyetlen élő szemtanú, jelenleg ő segíthet nekünk a legtöbbet – válaszolta Mrs. Morris, mire Mark visszapillantott rám, majd egy sóhajtás kíséretében bólintott. – Jöjjenek! Bent mindent elmondok.

    A helyiség egy újabb irodára emlékeztetett, azzal a különbséggel, hogy itt nem volt tele az asztal csupa szétdobált holmival. Tulajdonképpen semmi nem volt az asztalon, csak egyetlen egy számítógép. E mögé ült le Mrs. Morris. Mark, Mr. és Mrs. Hunter velem együtt az asztallal szembe foglalt helyet. A rendőrnő mindent elmondott Hunter-éknek, amikről engem korábban már tájékoztatott.

    – Tehát – szólalt meg Mrs. Morris egy kis szünet után. A számítógép monitorát nézte, majd úgy fordította, hogy mi is láthassuk. A monitoron egy férfi képe és adatai voltak láthatóak. – Spencer Cox, negyvenkilenc éves férfi, ex-rendőrtiszt, jelenleg munkanélküli, felesége, illetve gyermekei nincsenek. Jobb alkarján egy kéz alakú tetoválás található, rajta egy csigavonal alakú jellel, alatta az Unclear, azaz áttekinthetetlen, ködös felirattal. Tegnap este 23:40-kor tartóztatták le az NYPD emberei Battery Park területén. Három-három lövéssel gyilkolt meg egy egyetemista lányt és az apját. Minden információnk alapján semmi kapcsolat nem volt Cox és az áldozatok között. Ez mind egy teljesen más ügy, mint amivel kapcsolatban idehívtuk magukat. Szemtanúk elmondása szerint, mielőtt végzett volna a lány apjával, azt kiabálta, idézem: "Ha nem mondod el, hol van, ugyanaz a fegyver okozza a veszted, mint Adam Hunter-ét." Habár teljesen érthetetlen, hogy egy ilyen fontos információt miért kiáltott csak így ki egy nyilvános helyen. Meglehetősen meggondolatlan lépés. Itt jönnek képbe önök, és a hat évvel ezelőtti ügy – szünetet tartott, és a reakciónkat figyelte. – A szolgálati fegyverét használta, amit valószínűleg ellopott, miután leszerelték. A pisztoly markolatába ugyanaz a jel van kézileg belekarcolva, mint ami az alkarjára van tetoválva.

    Adam hozzátartozói sokkos állapotban ültek, üres tekintettel bámultak maguk elé, mintha annak a darabnak, amit egyszer leszakítottak belőlük begyógyult volna a helye, s most felszakítanák a sebet.

    Én is hasonlóan éreztem.