– Feladom. Teljesen üres a fejem – sóhajtottam drámaian, miközben a harmadik pohár instant kávémat kortyolgattam. – Mondd, hogy te nem blokkoltál le, kérlek!

    – Csak minimálisan. De igyekszem gondolkodni – lapozta át Greg a már megírt egy-két jelenet forgatókönyvét kimerülten.

    A Third Avenue Residence egyik tanulói részlegén ültünk egy íróasztal előtt. A helyiséget kis híján tanulószobának lehetne mondani, a különbség csak annyi, hogy ezek a helyiségek viszonylag kicsik, és van belőlük majdnem húsz, mind egy-egy üvegfallal elválasztva. Csütörtök este tíz körül még mindig ezzel szenvedtünk, pedig még öt után nem sokkal nekiálltunk. Egészen ütemesen haladtunk mostanáig, de körülbelül fél órával ezelőtt leblokkoltam, azóta pedig egy sorral sem bővült a kisfilm forgatókönyve. Megragadtunk egy jelenet kellős közepén, és egyikünknek sem volt semmi ötlete, hogy mivel folytathatnánk.

    – Mi lenne, ha holnap folytatnánk? – néztem rá a fiúra, aki bár nem nyavalygott annyit, mint én, tisztán látszott rajta a kimerültség.

    – Jó ötlet – bólintott Greg, majd felállt az asztaltól, és összeszedte a holmiját. – Kérsz valamit enni? – biccentett fejével a tanulószobák közelében elhelyezkedő konyha irányába.

    – Aha – válaszoltam.

    Pár pillanatra azt hittük, hogy egyedül vagyunk a konyhában, ezekben a késői órákban, azonban a márványkő lappal fedett pult előtt egy hosszú, csillogó sötétbarna hajú lány állt, aki ismerős volt a stábból. Greg egy pillanatra megtorpant, majd végül mégis a hűtőhöz lépett, anélkül, hogy köszönt volna a lánynak.

    – Hm… Már a legnyomorultabbak is szereznek barátokat. Az igazat megvallva megleptél – húzta fel a lány szépen ívelt szemöldökét, megjegyzését egyértelműen Greg-nek intézve. – Te meg ki vagy? – nézett rajtam végig undorral.

    – Megtiszteltetés, Loren. Szállj le rólam, és róla is – mondta Greg rá sem nézve a lányra.

    – Ez szinte már ijesztő volt – fintorgott Loren. –Szinte – húzta gúnyos mosolyra ajkát.

    Greg sötétkék szemei villámokat szórtak. Keze ökölbe szorult, és éppen nyitottam volna a számat, hogy megnyugtassam a fiút, mielőtt valami óriási hülyeséget csinál, mikor a pult fölött lévő polcról egy üvegpohár hangos csörömpöléssel hullott a földre, mindössze pár centiméterrel elsüvítve Loren feje mellett. Greg egy pillanatra se vette le tekintetét a lányról, aki sokkos állapotban bámulta a lába mellett heverő üvegszilánkokat.

    Greg kiviharzott a konyhából. Loren és én ketten maradtunk.

    – Mit bámulsz? – kiáltott rám Loren.

    Egy pillanatra visszahőköltem. Végül hidegvéremet megőrizve megfogtam a konyha sarkában lévő partvist, és szó nélkül Loren kezébe nyomtam.

    – Tessék – mondtam érzelemmentesen, majd sarkon fordultam, és Greg után indultam.

    – Szemét – sziszegte a hátam mögül Loren.

    Greg a liftre várt, mikor utolértem. Egy emeleten lakunk, így csak a folyosón kellett elköszönnünk.

    – Jól vagy? – kérdeztem a fiútól.

    – Persze – felelte Greg, majd becsukta szobája ajtaját.

    Nem volt meggyőző, a legkevésbé sem. Végül annyiban hagytam a dolgot, és eldöntöttem, hogy másnap beszélek vele.

    Sehova sem tudtam tenni az egész Loren-esetet. Nem mondhatnám, hogy elsőre szimpatikus lett volna a lány, viszont nem néztem volna ki belőle hasonló viselkedést. Az egyik felem azt súgta, jobb, ha nem avatkozom bele ebbe a dologba, ezzel ellenben a másik felem arra bíztatott, hogy járjak utána ennek az egésznek. Normál esetben az első hangra hallgattam volna. Az alatt a három-négy hét alatt sok időt töltöttem el Greg társaságában, mégsem tudtam meg róla sok mindent. Csendes, szerény, de hirtelen haragú fiúnak tűnt. Annyi más ember vette körül, és mintha hiába lennék mellette a nap nyolcvan százalékában, a szemében elveszettség és magány tükröződött akárhányszor ránéztem.

•••

    Hétfő reggel, október első napján az ébresztőórám helyett a telefonom csengésére ébredtem. Kellett pár másodperc, mire eljutott a kora reggeli zavaros elmémnek az értesítés, hogy nem ártana felvenni. Mikor a kijelzőre néztem, ismeretlen számot írt ki.

    – Igen? – vettem fel, és igyekeztem valami olyan hangot varázsolni magamnak, amiből nem sugárzik az, hogy a telefon csengése keltett fel.

    – Jó reggelt, elnézést a zavarásért – szólt bele egy ismeretlen női hang. – A nevem Scarlett Morris, a New York City Police Department-től hívom. Ön Iris Devlin?

    – Én vagyok az. Miben segíthetek? – ültem fel az ágyamban.

    – Az éjszaka folyamán őrizetbe vettünk egy férfit, akinek az eddigi bizonyítékok és a kihallgatás alapján köze lehetett Adam Hunter hat évvel ezelőtti meggyilkolásához – mondta Mrs. Morris. Szóra nyitottam a számat, de nem jött ki hang a torkomon. – Ott van, hölgyem?

    Bólintottam, majd rájöttem, hogy telefonon keresztül beszélek a nővel, így nem látja a reakcióimat.

    – Itt vagyok – válaszoltam rekedten.

    – A délelőtt folyamán be tudna fáradni valamikor a One Police Plaza-ba? Nem biztonságos telefonon keresztül beavatnom a részletekbe – kérdezte. A One Police Plaza az NYPD helyi rendőr-főkapitánysága.

    – Természetesen – vágtam rá azonnal.

    – Rendben. Várni fogom – majd megszakadt a vonal.

    Miközben igyekeztem mélyeket lélegezni, észrevettem, hogy velem szemben Alisson is felkelt, és engem nézett.

    – Jól vagy? – kérdezte aggódó hangnemben.

    – Igen, azt hiszem – válaszoltam bizonytalanul.

    Az igazat megvallva hosszú ideje nem éreztem magam ilyen izgatottnak. Beteges, igaz? Nem tudom, hogy jó-e az az út, amire térni készülök.  Sőt, szinte biztos vagyok benne, hogy nem az.

    Milyen igaz, hogy ahol egy ajtó bezárul, ott egy másik kinyílik. Adam halála után az életem egyik legszebb, azonban legrövidebb időszaka zárult le. Egy normális, egészséges ember elméje eddigre fel tudja dolgozni a történteket, a traumát. Én is feldolgoztam, de közel sem úgy, mint ahogyan normál esetben az emberek feldolgozzák a traumáikat. Bennem valahol mélyen egy ajtó, mint egy temető nehéz vaskapuja kezdett kinyílni kínzó lassúsággal, miközben egyre több és több gyilkos sötétség szivárog ki rajta, és áramlik szét bennem. Megváltoztam, és büszke vagyok rá.

    Ezekkel a gondolatokkal álltam fel és szökkentem oda a szekrényem elé. Már most éreztem az adrenalin lüktetését az ereimben, ahogy azon gondolkodtam, ki az a férfi, akit őrizetbe vettek. Alisson észrevehette a különös izgatottságom, ugyanis mióta felpattantam, és a szekrényemet túrtam fel, a lány zavarodott tekintettel bámult rám.

     – Mit csinálsz? Még csak – mondatát egy ásítás szakította félbe, eközben pedig a mobilja kijelzőjére pillantott –, még csak hajnali öt van.

    – Igen, tudom. Ma nem leszek, dolgom van – hadartam el.

    Hosszú keresgélés után végre a kezembe akadt pár ruhadarab azok közül, amiket kerestem. A szükségesnél kicsit nagyobb lendülettel csuktam be a szekrény ajtaját, ami ennek hatására kisebb csattanással csukódott be.

    – Jézusom, nyugodj már meg – nyöszörgött Alisson.

    – Nyugodt vagyok – fordultam a lány felé ruháimmal a kezemben.

    – Látom – vonta össze a szemöldökét Alisson, és halkan elnevette magát. – Na és hova mész? – kérdezte.

    – A rendőrségre – feleltem, miközben magamra ráncigáltam egy koptatott fekete farmert és egy mustársárga kötött pulóvert.

    – Hogy? – kérdezett vissza a lány kócos hajába túrva.

    – A rendőrségre megyek – mondtam másodjára is.

    – Történt valami, amiről tudnom kellene? – kérdezte Alisson. – Fázom – az ágya szélén ült rövidujjú pizsamájában. Megborzongott, majd maga köré csavarta takaróját.

    – Semmi, csak… – megálltam a mondandóm közepén, ugyanis eszembe jutott, hogy a lány nem tud semmit Adam haláláról. Mivel bátran mondhatom, hogy megbízom Alissonban, elhatároztam, hogy amint visszaérek a főkapitányságról, beavatom a történtekbe. – Hosszú sztori, ha visszajöttem elmondom.

    – Oké – bólintott Alisson, majd visszadőlt az ágyába, és a fejére húzta a párnáját.

    Bementem a fürdőszobába, és a tükör elé álltam. Hideg vízzel frissítettem fel az arcomat, majd gyorsan kifésültem hullámos, narancsvörös hajam. Ezután a tükörképemre bámultam. Sikerült valami elfogadható külsőt összehoznom. Felsóhajtottam.

    – Ne szúrd el! – mondtam a tükörképemnek, mutató ujjamat a tükörnek szegezve.

    Gyorsan felhúztam a bakancsomat és felkaptam a táskámat, majd kiviharzottam a 124-es szoba ajtaján.

•••

    – Vedd fel, vedd már fel… – mondogattam halkan a Third Avenue Residence halljában állva, mikor már sokadik alkalommal próbáltam meg elérni anyát vagy apát, de egyikük sem vette fel. Utolsó lehetőségképpen kikerestem Tylert a névjegyek között. Ötödik csengés után felvette.

    – Mondd – szólt bele Tyler.

    – Anyáék otthon vannak? – kérdeztem azonnal.

    – Apa dolgozik, anya meg a zuhanyzóban van. Miért? – felelte. – Minden oké?

    – Igen, persze. Figyelj, ha anya végzett, mondd neki, hogy hívjon fel! Behívtak a rendőrségre.

    – Mit csináltál? – nevette el magát idegesítően.

    – Semmit, te barom! – ingattam a fejem.

    – Hát akkor?

    Körülnéztem, hogy felmérjem, mekkora esély van arra, hogy valaki olyan is meghallja a beszélgetést, akinek nem kellene. Mikor kisebb-nagyobb mértékben megbizonyosodtam arról, hogy tiszta a terep, visszaemeltem a telefont a fülemhez, és a lehető leghalkabb hangon szóltam bele.

    – Körülbelül negyven perce hívott fel egy nő a rendőrségtől, hogy őrizetbe vettek egy férfit, akinek nagy valószínűséggel köze lehet ahhoz az esethez – mondtam, remélve, hogy lesz olyan okos, hogy magától is rájön, miről beszélek.

    – Most csak viccelsz? – felelte kis idő elteltével.

    – Igen, ugye milyen jó poén volt? – mondtam szarkasztikus hangnemben. – Akkora egy Einstein vagy.

    – Köszönöm az elismerést. Akkor ezt vehetem egy nemnek?

    – Ott a pont – válaszoltam enyhén kiakadva. – Hívlak, ha végeztem.

    – Okés. Sok szerencsét.

    – Kösz – mondtam, majd megszakítottam a vonalat.

    Zsebre tettem a telefonom, és a kijárat felé indultam. Intettem egyet az aranyos portás néninek, majd lábamat a járda kövére helyeztem.