Nem kellett sok idő, és az egész 23-as stáb, mind a huszonnyolc személy egy csapatként állt a tábla közelében. Megkönnyebbülésemre nem mindannyian ismerték egymást, nem csak számomra voltak új arcok a társaságban. És persze ott vannak az ismerős arcok: Harry, Greg, és Kelly.

    Egyikőjük, egy fekete hajú fiú készített a névsorról egy fényképet a telefonjával, majd visszafordult felénk. Tetőtől talpig feketét viselt, és talán ő volt az egyetlen, aki eddig még egy szót sem szólt. Most is csendben maradt, miközben a jelenleg még egymás megismerésének szintjén tartó beszélgetést hallgatta.

    – Nyolcvanas évek filmvilága… A harmincas éveim elején jártam abban az időszakban – mosolyodott el a stábunk valószínűleg legidősebb tagja, egy magas, vékony, őszes hajú nő. Vastag pulóverébe láma mintázatot kötöttek, ehhez egy kék színű farmert és Converse cipőt vett fel, egy aranyos, modern képet mutatva magáról.

    – Komolyan? – kérdezett vissza Kelly. – Szép kor volt?

    – Mi az hogy! Az egyik legszebb. De örülök, hogy itt lehetek veletek – nézett körbe rajtunk.

    – Kölcsönös érzés, kedves Mrs…?

    – Madeleine Parker, szolgálatodra, drága – nevetett jókedvűen. – De szólíts csak Maddie-nek. Ez mindenkire vonatkozik.

    – Rendben, Maddie – mosolygott Kelly.

    Szóval ő a legendás Maddie Parker. Meg kell hagyni, hogy kifejezetten szimpatikus.

    – Tudja Maddie, maga hatalmas példaképem – szólalt meg végül Harry. – El sem hiszem, hogy együtt fogunk dolgozni – mondta elvékonyított hangon.

    – Ugyan már, csak egy vénasszony vagyok, aki szeret úgy tenni, mintha még mindig a húszas éveiben lenne – legyintett Maddie mosolyogva. – És különben is, nyugodtan tegezz csak le.

    – Rendben. Megölelhetlek?

    – Még szép hogy, imádok embereket megölelni – tárta szét a karját a nő.

    Harry vidáman ölelte át a nála mindössze egy-két centivel alacsonyabb Maddie-t, mire a stábból többen is halkan elnevették magukat.

•••
   

    Kedden, egy héttel később a könyvtári incidens után ismét a polcok között sétáltam, ezúttal egy asztal felé véve az irányt, ahol a stábunk helyezkedett el. A rúna jelezte, hogy Harry és Kelly a közelben vannak. Sárgán fénylett.

    Helyet foglaltam a padon Kelly mellett. A lány szép, kerek arcán idegesség látszott.

    – Jól vagy? – kérdeztem tőle.

    – Persze – mosolyodott el halványan. – Csak tudod… Még mindig kiráz a hideg, ha az egy héttel ezelőtt történtekre gondolok. Tudom, hülyeség, hálásnak kellene lennem, amiért ennyivel megúsztam, és… Istenem, mekkora egy tapló vagyok, meg sem köszöntem, hogy segítettél. Ne haragudj – emelte kezét szája elé.

    – Ugyan már – helyeztem a hátára a kezem. – Ez csak természetes – mosolyodtam el.

    – Mindenki itt van? – kérdezte Maddie mosolyogva. Végigfuttatta rajtunk szemeit, és mikor megbizonyosodott arról, hogy teljes a létszám, elégedetten bólintott. – Szuper! A mobilkészülékemmel én is megörökítettem a névsort, mindjárt meg is van – kereste a képet az érintőképernyős telefonja galériájában. – A producereink… Draven Clark és Iris Devlin – pillantott fel a telefonjából.

    – Jelen – szólalt meg gyerekesen a fekete hajú fiú, akit most először hallottam beszélni.

    Öltözéke ugyanúgy fekete darabokból állt, mint előző nap. Viszonylag közel ült hozzám, pontosan három hellyel arrébb. Világos bőrű kezével kisöpörte a szemébe lógó pár fekete tincset, felfedve borostyánhoz hasonlító sárgás színű szemeit.

    – Itt vagyok – mondtam én is.

    – Még szuperebb.  Hát, azt hiszem innentől kezdve a ti kezetekben van a dolog – mosolygott ránk Maddie.

    – Oké. Szóval, mi lenne, ha azzal kezdenénk, hogy milyen jellegű kisfilmet szeretnénk? Mit gondoltok, sztori, vagy dokumentumfilm? – kérdezte Draven kifejezéstelen arccal.

    – A dokumentumfilmek unalmasak – fintorgott egy olasz külsejű lány. – Én biztos nem szerepelek dokumentumfilmben.

    – Értem Loren.  A bökkenő csak az, hogy ha mégis ezt választja a többség, neked nincs választásod – válaszolta Draven, majd kérdőn ránk nézett. – Mit szeretnétek? Pontosabban, mit szeretnénk?

    – Szerintem is érdemesebb sztorit kitalálni. Úgy egyedibbet tudunk alkotni – mondtam.

    – Ez igaz – bólintott Draven, mire Loren csak gondosan sminkelt szemeit forgatta.

    – Jobb lenne, ha saját történettel állnánk elő – helyeselt Greg.

    – Egyetértek – mondta egy szemüveges lány, és a többiek nagy része is hasonlóan reagált.

    Miután megegyeztünk abban, hogy kitalálunk egy történetet, ami a nyolcvanas évek filmvilágához kapcsolódik, elkezdtünk gondolkodni, hogy miről is szóljon a kisfilmünk.

    – Nekem van egy ötletem – pillantott fel egy szép arcú, fekete bőrű, hullámos hajú lány.

    – Hogy hívnak? – kérdeztem.

    – Rebecca Berry. Segédoperatőr – válaszolta a lány.

    – Rendben, Rebecca. Mi az ötleted?

    – Arra gondoltam, hogy tegyük fel, van egy főszereplő lány, aki a jelenben él. Viszont egyik nap, amikor reggel felkel, kiderül, hogy valahogy visszautazott a nyolcvanas évekbe. Egy időutazós sztori.

    – Ez egész… – kezdtem bele, ugyanis tetszett az ötlet.

    – Sablonos – vágott közbe Draven. – Ráadásul semmi köze konkrétan a filmvilághoz, csak magához a nyolcvanas évekhez.

    – Igaz – sóhajtotta Rebecca szomorúan, és ismét elmerült a gondolataiban.

    Pár percig mindenki csendben gondolkodott, és próbált valami ötlettel előállni.

    Egy apró kis villanásszerűen kezdett kialakulni bennem egy ötlet, de nem voltam benne biztos, hogy jó lenne-e. Kezdetlegesnek tűnt az egész, mintha még csak épp elvetették volna az ötlet magját. Úgy döntöttem, nincs veszítenivalóm, és megosztom az ötletet a többiekkel is.

    – Mi lenne, ha… – egy pillanatnyi szünetet tartottam. – Mi lenne, ha az egész abban a korban játszódna? – Draven-re pillantottam, aki bólintott, hogy folytassam. – A főszereplő egy lány lenne, aki egy parasztfaluban él. A családban rá akarják hagyni a családi vállalkozást, de a lányt a színészet érdekli. Aztán persze következnek a szülőkkel való konfliktusok, az állandó cikizés, és a többi.

    – A végére pedig elérné a célját? – kérdezte Harry.

    – Pontosan. Bár kérdéses, hogy bele tudnánk-e ezt sűríteni egy körülbelül félórás rövidfilmbe – válaszoltam elgondolkodva.

    – Szerintem megoldható – mondta Draven. – Mi a véleményetek?

    – Nekem tetszik – mosolygott Rebecca.

    – Ötletes – nézett rám Maddie elégedetten mosolyogva. – Tetszik az üzenete. Reményt adhat sokaknak, hogy bármit elérhetsz, amit csak szeretnél. Ha elég kitartó vagy, és elég nagy benned az akaraterő, sikerülni fog.