Pár nap telt el a könyvtári eset óta. A kézírást egyelőre nem tudták beazonosítani.   

    – Annyira hiányoztál! – ugrott a nyakamba anya amint kinyitottam a brooklyn-i lakás ajtaját.

    Szorosan magamhoz öleltem a középkorú nőt, miközben hátára hulló vörös hajtincseivel babráltam.

    – Anya… Alig több mint egy hónapja találkoztunk utoljára – nevettem el magam.

    – Az már hat hete volt – biggyesztette le ajkát, és két kezébe fogta arcomat, majd újból átkarolt. – Hát neked nem is hiányoztunk?

    – Viccelsz velem? Még szép, hogy hiányoztatok.

    – Nekem nem – jelent meg Tyler a szobája ajtajában.

    – Gyere már ide te… – a mondat befejezése helyett inkább őt is magamhoz szorítottam, amit kissé vonakodva ugyan, de viszonzott.

    Mikor hátraléptem egyet, elégedetten láttam, hogy szokásos szemforgatása közben egy apró mosoly jelent meg szája sarkában.

    Körbepördültem az ebédlőként és nappaliként szolgáló nem túlzottan nagy helyiségben. Szinte minden ugyanúgy volt, mikor július végén illetve augusztus elején beköltöztek, azzal a különbséggel, hogy Tyler holmija szanaszét volt dobálva az ebédlőasztalon, a konyhapulton, valamint az egykor számomra fekhelyként szolgáló kanapén is. Tulajdonképpen, ha jobban belegondolok, ettől csak otthonosabb lett a kis lakás. Ahol nincs totál káosz, ott száz százalék, hogy nem az én családom lakik.

    – Apa? – néztem kettejükre, ugyanis erős gyanúm volt, hogy amilyen szerencsém van, apám pont nincs otthon.

    – Nemsokára jön, talán egy félóra, vagy negyven perc múlva – felelte anya.

    – Még dolgozik? – pillantottam az órámra, melynek kijelzője 16:35-öt mutatott. – Pénteken?

    Apám irodai munkát végez, és általában péntekenként sosem dolgozik tovább délután háromnál, ezért csodálkozom, hogy még nem ért vissza.

    – Igen. Nemrég hívott, hogy muszáj túlóráznia. De nyugodj meg, itt lesz nemsokára – mosolygott anya, és a konyhapulton lévő kávéfőzőhöz lépett, nekünk pedig intett, hogy üljünk le az ebédlőasztalhoz. Tyler és én is így tettünk. – Kérsz kávét? – nézett rám élénk kék szemeivel, miközben saját magának készített kávéját az asztalra helyezte.

    – Még mindig nem szoktál le a délutáni kávézásról? – kérdeztem vissza, mire ő csak felsóhajtott.

    – Hogy tehetném? – helyezte homlokára a kezét drámaian, úgy, mint ahogyan a szappanoperákban szokás.

    – Függő vagy – állítottam fejemet ingatva.

    – Nem is.

    – Dehogynem.

    – Kérsz vagy nem?

    – Kérek – adtam be a derekam végül szemeim forgatva, mire anya elégedetten bólintott.

    – Persze, engem meg se kínálj – tettetett sértődöttséget az öcsém.

    – Tizenhat vagy, a nővéred tizenkilenc. Nem kell a szervezetednek.

    – Tudod, néha elgondolkodom, hogy valóban tudod-e, hogy tizenhat vagyok. Olyan, mintha nem is tudom – vonta meg a vállát Tyler –, mondjuk, úgy hatévesnek kezelnél.

    Anya csak legyintett és visszafordult a kávéfőző felé.

    – Csak helyetted is vigyázok rád. Olyan nagy baj ez? – tette le elém a bögre kávét, majd Tyler-hez fordult, és a feje tetejére adott egy puszit, amit a fiú igencsak fintorogva fogadott, én pedig csak jót nevettem az arckifejezésén.

    – Néha valóban olyan vagy, mintha hatéves lennél – piszkáltam, mire duzzogva tette karba a kezét, amin ismételten elnevettem magam.

    – És? Milyen az egyetemi élet? – ült le az ősöm velem szembe.

    – Eléggé… mozgalmas. Eseménydús – jelentettem ki összehúzott szemmel.

    – Barátok? – kérdezte.

    – Több is van.

    – Nocsak, valaki kezd visszatérni a szociális életbe? – mosolyodott el anya.

    – Inkább azoknak a… könyvtárban ülős strébereknek mondanám magunkat – feleltem, a könyvtár részről minimálisan füllentve.

    – Könyvtár? – kapta fel a fejét Tyler. – Nem valamelyik manhattan-i könyvtárban halt meg valami idős könyvtáros? Anya, emlékszel?

    – Tényleg, igazad van. Nemrég volt a tévében, hogy valami egyetemisták találták meg a polcok között – helyeselt anya.

    – Tudom – bólintottam bizonytalanul.

    – Te is láttad? – kérdezte.

    – Mondhatjuk így is, bár én kicsit másképp fogalmaznék – mondtam halkan, a kávém kevergetve, mire mindketten értetlenül néztek rám. – Az egyik barátom volt az, aki megtalálta.

    Kijelentésemre megdermedtek egy pillanatra.

    – Biztosan öreg volt már. Nem szívesen kapnék szívrohamot a munkahelyemen – ingatta a fejét anya, mire én kaptam rá a tekintetem.

    – Hogy mondod? Szívroham? – meredtem rá értetlenül.

    – Igen. Miért, mi a baj?

    – Anya. Ott voltam, másodikként, a saját szememmel láttam a holttestét – kezdtem kiakadni. – Lehet, hogy szívrohamot kapott, de nem abba halt bele, az egyszer szent.

    – Hát akkor? Ezt állapították meg – rázta a fejét Tyler.

    – Nem – hunytam be a szemeim szorosan. – Kitörték a nyakát. Meggyilkolták – mondtam határozottan. – Egy a százhoz az esély arra, hogy nem merénylet volt az egész.

    Anya és Tyler elképedve figyeltek.

    – De miért hazudtak volna a hírekben? Úgy értem, tudom, hogy gyakran hazudnak, de ez egy jelentéktelen dolog a társadalom szempontjából. Miért pont egy idős könyvtáros néni haláláról terjesztenének hamis híreket? – gondolkodott Tyler hangosan.

    – Biztos nem akartak félelmet kelteni azokban, akik rendszeresen abba könyvtárba járnak. Te nyugodt szívvel mennél egy olyan könyvtárba, ahol tudod, hogy megöltek valakit? Amit az emberek nem tudnak, az nem fáj nekik – sóhajtott anya. – Valószínűleg ez tűnt a legegyszerűbb megoldásnak arra, hogy eltussolják az egész incidenst.

    – Lehet – válaszoltam igyekezve meggyőzni saját magamat is arról, hogy ez valóban így van.

    Viszont titkon tudom, hogy ennél valami sokkal nagyobb, és sokkal veszélyesebb dolog áll a háttérben.

    Nem sokkal később apa is hazaért hulla fáradtan munkából. Az egész hétvégét együtt töltöttük. Hiányoztak.

    Vasárnap délután visszatértem a szinte már otthonosnak mondható kollégiumi szobámba, és a másnapra készültem.

    Hétfőn minden kezdődött elölről. Korán kelés, rohanj a vonatra, szerezz valami kaját, és az sem árt, ha nem késel el. Fogjuk rá, hogy sikerült.

    Épphogy helyet foglaltam volna az animáció szak géptermében, mikor a falon lévő hangszóróból fülsiketítő zörej szűrődött ki, magára vonva a teremben lévők figyelmét. A zörej abbamaradt, és az igazgatóhelyettes hangja szólalt meg.

    – Kedves diákok – kezdte a női hang –, szeretnék mindenkit megkérni, hogy fáradjon intézményünk halljába, és figyelemmel hallgassa végig tisztelt Mr. Hayes igazgatónk bejelentenivalóját.

    – Vajon milyen érdekfeszítő dologról lehet szó? – sóhajtott fel a sajnos még mindig mellettem ülő Martin.

    Zavarodott arckifejezések és értetlen sóhajok közepette mindenki kivonult a hallba. Gyakorlatilag az egyetem összes hallgatója összezsúfolódott, és ha azt mondtam az első napomon, hogy tömeg van, most szó szerint lépni se lehetett.

    Ahol általában az asztalok és a padok szoktak állni, most egy pár lépcsőfok magas emelvény volt elhelyezve, rajta egy mikrofonállvánnyal. A hall túlsó felében, a szekrények és irodák folyosójára nyíló ajtó és a lépcsők oldalán egy hatalmas, valamiféle fehér lepellel letakart tábla foglalt helyet, melyet minden diák csodálkozva bámult, valószínűleg azon agyalva, mit rejthet el a lepel a szemük elől.

    A tanulók zsivaja azonnal alábbhagyott, majd pár suttogó hangon kívül teljesen elhalt amint az egyetem őszes hajú igazgatója fellépett a kis emelvényre, és egy papírt a kezében tartva a mikrofon mögé állt.