Egy fél óra elteltével már csak pár lépésre voltunk egy kétszárnyú faajtótól, amelyen az Up&Down felirat foglalt helyet. Az ajtó előtt pár biztonsági őr állt. Faye odament az egyikhez, beszélt vele pár szót, majd intett nekünk, hogy kövessük. Úgy tűnt jól ismeri ezt a helyet.

    – Gyakran jártok ide? – fordultam Lacey-hez érdeklődve.

    – A gyakran erős kifejezés, de voltunk már itt jópárszor – felelt a lány.

    – Csodálkozom, hogy Jay elengedett téged ide egyedül – mondta Faye a fekete hajú lánynak, miközben zsebre rakta telefonját. – Úgy értem, anélkül, hogy veled jött volna.

    – Jay tudja, hogy bízhat bennem – válaszolta Lacey, és halványan elmosolyodva forgatta meg szemeit. – És ha már itt tartunk, én azon csodálkozom, hogy téged még nem tiltottak ki innen – nézett szemrehányóan Faye-re.

    – Jóba vagyok a tulajjal – vont vállat Faye.

    Én csak csendben hallgattam a párbeszédüket, miközben tekintetem kettejük között cikázott.

    – Nem tudom, hogy akarom-e tudni a részleteket – szólaltam meg végül. Faye halkan elnevette magát.

    Az épületből kiszűrődő zene egyre hangosabb volt, ahogy egyre beljebb kerültünk. Felmentünk egy rövid lépcsőn, és benyitottunk egy nagyobb helyiségbe, ahol a falak, a padló, és a bútorok mind a barna különböző árnyalataiban játszottak. A falak mentén pár kanapé és asztal volt található. A helyiség egyik végében pár biliárdasztal állt, a másik végében egy bárpult húzódott végig. Természetesen az egész hely tömve volt fiatalokkal, akik döntő többsége már nem volt éppen józannak mondható, a zene pedig olyan hangerőn szólt, amit csak nagy erőfeszítések árán tudtam elviselni.

    – Ki mit kér? – kérdezte Faye kezével a bárpult felé mutatva.

    – Szokásos – vágta rá azonnal Lacey és Alisson egyszerre.

    – És te, vöröske? – nézett rám a lány.

     Felsóhajtottam a megnevezés hallatán, de összeszedtem magam annyira, hogy nyugodtan válaszolhassak.

    – Mindegy. Bármi jó.

    – Vigyázz, mit kívánsz – mosolyodott el Faye, és otthagyott minket.

    Egy kis gondolkodás után a másik két lányhoz fordultam.

    – Ugye nem fog megmérgezni? – kérdeztem összehúzott szemöldökkel.

    – Talán – vonta meg a vállát Alisson.

    Levegőt vettem, hogy mondjak valamit, de még mielőtt megszólalhattam volna Alisson felnevetett.

    – Látnod kellett volna az arcodat – mondta, én pedig csak szemeimet forgattam.

    – Nagyon vicces – mondtam.

    Viszonylag megnyugodtam, mikor Faye mindössze egy doboz sört nyomott a kezembe.

    Hátamat nekitámasztottam az egyik falnak, és onnan néztem a többieket.

    – Te nem jössz? – kérdezte Alisson a táncoló emberek felé mutatva.

    – Ha nem baj inkább itt maradok – mondtam.

    – Okés – válaszolta kicsit csalódottan.

    Pár perc múlva gyakorlatilag mindhármukat szem elől tévesztettem. Nem idegeskedtem, mert tudtam, hogy úgyis tudják, hol vagyok.

    Csak bámultam a tömeget. A mellkasomban éreztem a ritmus dübörgését. Úgy éreztem, mintha egy láthatatlan burok venne körül, ami egyre csak jobban és jobban elkülönít mindenki mástól. Gyakran éreztem ilyet, de nem ilyen erőteljesen. Éreztem, hogy muszáj leülnöm, máskülönben felfordulna a gyomrom.

    Miután helyet találtam magamnak egy üres kanapén, egy kicsit megkönnyebbültem. Igyekeztem mélyeket lélegezni, de az egész hely levegőtlen volt. Torkomban szorítást éreztem. Száz százalékig megbántam, hogy eljöttem. Ez nem nekem való. Nem tartozom ide.

    Letettem a sörös dobozt a kanapé mellet lévő asztalra, és nyirkos kezemet a homlokomra szorítottam. Lüktetett a fejem a fájdalomtól, és olyan erővel görcsölt, mint még soha. Úgy éreztem megőrülök. Ha nem jutok ki innen nagyon gyorsan, el fogom veszíteni az ép elmém, abból pedig nem sülne ki semmi jó.

    Olyannyira ökölbe szorítottam a kezem, hogy körmeim a tenyerembe vájódtak. Amikor már épp csak egy hajszál választott el attól, hogy konkrétan elveszítsem az eszméletem, a csuklómon lévő heg fényleni kezdett, és nem sokkal később egy ismerős hangot hallottam meg.

    – Iris? Te vagy az? – szólított meg, de először nem válaszoltam.

    Éreztem, ahogy a kanapé besüpped mellettem. Még mindig nem emeltem fel a fejem.

    – Te mit csinálsz itt? – kérdeztem végül.

    – Pár haverral vagyok – válaszolta Harry. – Úgy nézel ki, mint akinek idegösszeroppanása volt.

    – Kösz.

    – Igazán nincs mit – mondta idegesítően mosolyogva. – Mi történt?

    – Miért érdekel? – kérdeztem vissza.

    – Nem tudom. Nem érdekel. Csak kérdeztem – mondta, és megigazította a szemüvegét. Éppúgy a tömeget bámulta, mint én.

    A fiú a kezeiben tartotta a telefonját, ami egy pár pillanattal később csengeni kezdett.

    – Bocs, egy pillanat – mondta, és felvette a telefont. Egy darabig csöndben volt, és hallgatta, amit a vonal túlsó végén lévő személy mondott. – Most? – szólalt meg végül. Felsóhajtott. – Jó. Jó, rendben. De viszek egy vendéget is. Nem, nem őrültem meg. Egy fél óra és ott vagyok – tette le a telefont.

    – Úgy hallom menned kell – mondtam.

    – El akarsz tűnni innen rohadt gyorsan? – fordult felém izgatottan.

    – Mire akarsz kilyukadni?

    – Bemutatlak a Hirano testvéreknek – mondta Harry. Bólintottam. – Szólok Martinnak, hogy elmegyek.

    – Ki az a Martin? – kérdeztem, miközben felálltam.

    Szétnézett a barátját keresve. Megakadt a szeme egy alakon, akit először nem ismertem fel, mivel háttal állt nekem. Mikor megfordult, felismertem az animáció szakról ismert "imádott" szomszédomat.

    – Te jóba vagy ezzel a barommal? – akadtam ki egy pillanatra.

    – Hé, nem mindig olyan bunkó – nevette el magát. – Csak az esetek kilencven százalékában.

    Amíg én Harry-re vártam, elővettem a telefonom, hogy értesítsem Alisson-t, hogy elmentem.

    – Szóval? Hova megyünk? – tettem fel a kérdést mikor már a poros utcán lépkedtünk.

    Nem vagyok a nagyvárosok megszállottja, de New York City esti fényekben úszó utcái olyan esztétikai látványt nyújtottak, amit órákig tudtam volna szótlanul bámulni.

    – Vissza a szállásra. Gyere! – mondta, miközben mindketten felszálltunk a zsúfolt vonatra.

    Olyan alakokkal volt tele a szerelvény, amelyben helyet foglaltunk, akikről ránézésre is meg tudnád mondani, hogy nem ajánlatos szóba elegyedni velük. Harry intett az egyikőjüknek, mire az visszaintett. Ablak mellé ültem. Bakancsom orrával az előttem lévő ülés támláját rugdostam.

    – Olyan vagy, mint a filmekben az idegesítő kisgyerekek – mondta engem bámulva.

    – Sípcsonton rúgjalak? – kérdeztem mosolyogva.

    – Ne?

    – Ez inkább kérdésnek hangzott. Biztos vagy benne? – mondtam és még nagyobb erővel kezdtem rugdosni a támlát.

    – Helyesbítek, rosszabb vagy.

    Következő reakcióm a középső ujjam ég felé emelése volt, miközben az elsuhanó tájat bámultam a vonat ablakán keresztül.