A földet bámultam. Nem tudtam hova tenni a történteket. Olyan volt, mint egy élethű álom. Egy élethű rémálom. Ezek megtörtént dolgok? És ha igen, vajon mi történt utána? Hiszen egy pár perc után már biztos voltam benne, hogy Harry volt az a fiú, akit láttam. Most mégis itt állt velem szemben, látott, hallott, és engem figyelt, miközben ezeken gondolkodom.

    – Hé… Jól vagy? – kérdezte. A karom után nyúlt, de elhúzódtam tőle.

    Nem voltam benne biztos, hogy bántani akart volna, de mégis ma ismertem meg. Jobb tartózkodónak lenni.

    – Ez meg… ezt… – próbáltam egy normális mondatot összehozni, még mindig a padlóra szegezett tekintettel. – Ez mi volt? – kérdeztem összehúzott szemöldökkel, és a fiúra emeltem a tekintetem.

    – Hidd el, én sem tudok sokkal többet, mint te. Csak volt egy teóriám, és… Hát, azt hiszem bevált – mondta csendesen, mégis izgatottan.

    – Azt hiszed bevált? Te kísérleti alanynak használsz? – kérdeztem, és éreztem, hogy eluralkodik rajtam a pánik. Ez nem normális. Ez minden, csak nem normális.

    – Dehogyis, de miért vagy így kiakadva? – válaszolt a kérdésemre egy újabb kérdéssel.

    – Kibaszottul elütött egy kocsi, amit azt hiszem te vezettél, és még csak el sem estem! Még csak nem is éreztem, hogy hozzámért volna! – mondtam tágra nyílt szemmel.

    – Ó, igen. Ez már egyszer megtörtént. Bocs, nem gondoltam volna hat évvel ezelőtt, hogy egyszer majd valaki képzeletben ott áll az út közepén – mondta szemét forgatva, hangjában pedig ugyanazt a szarkazmust éreztem, mint délelőtt.

    – Szóval akkor tényleg… amit az előbb láttam, valóban megtörtént – mondtam ismét nyugodtan. – Sajnálom… A húgod…

    – Mira – mondta, és leült az ágyam szélére. Most ő volt az, aki a padlóra meredt. – Az egyetlen emberi lény, akire bármikor számíthatok – mondta szomorúan mosolyogva. – Ezek szerint követtél anyám házába… – sóhajtotta.

    – Na várj – kezdtem bele –, te nem ugyanazt láttad, amit én?

    – Nem éppen… – mondta Harry. Kezeit összekulcsolta maga előtt.

    – Hát akkor…?

    – Szóval Bloodwing. Neked elárulta a nevét – behunyta a szemét. – Láttam, hogy szerezted a sebet.

    Hátráltam egy lépést, kezeimet védekezően magam elé emeltem. A név hallatán felkavarodott a gyomrom.

    – Nem… – mondtam remegő hangon – Te jó ég…

    Leültem Harry mellé az ágyamra. Arcom elé emeltem a kezeimet, hogy ne látszódjon az a pár könnycsepp, ami az arcomon végigfolyt.

    – Ezt senkinek nem mondhatod el. Senkinek, vagy esküszöm, hogy kicsinállak – nem gondoltam komolyan, de a hangomból ítélve akár komolyan is vehette. – Senki az égvilágon nem tudott eddig Bloodwing-ről. Nem mondtam el senkinek, mert azt hittem őrültnek tartanának.

    – Nem vagy őrült. Hiszen… Én is találkoztam vele.

    Pár pillanatnyi csend után Harry nagy levegőt vett, majd lassan kifújta.

    – Az a srác… Ő…

    – Adam Hunter – válaszoltam, félbeszakítva mondanivalóját. Furcsa érzés volt kimondani Adam nevét ennyi idő után. – Tizenhárom voltam, ő pedig tizennégy. Tizennégy évesen gyilkolták meg a szemem láttára azt a személyt, akiért bármit megtettem volna, csak azért, hogy… – nem tudtam befejezni a mondatott, mert elcsuklott a hangom.

    – Aranyosnak tűnt. Főleg mikor megcsókolt az erdőben – mondta Harry és halványan elmosolyodott.

    – Szóval azt is láttad – mondtam, és zavaromban én is elmosolyodtam.

    – De hogyhogy nem tud senki Bloodwing-ről? Úgy értem, volt kihallgatás az eset után, nem?

    – Volt…

    – Hát akkor?

    – Hazudtam. Annyit mondtam, hogy nem láttam az arcát egyikőjüknek sem, és hogy semmi információt nem tudok róluk – mondtam egy kisebb vállrándítással. – Legfeljebb képen röhögtek volna.

    Harry lassan bólintott.

    – Szóval… Mondtam, hogy volt már ilyen eset…

    – Hogy láttad, hogyan szerezte meg valaki ezt a sebet? – kérdeztem.

    – Pontosan.

    – És hány ilyen barátod van? – kérdeztem érdeklődve.

    – Csak kettő, a Hirano testvérek. Mindketten az NYFA-re járnak. Egy félvér testvérpár. Jófejek, majd meglátod – mondta mosolyogva, és megveregette a vállam.

    Ezután pár másodperccel Alisson jött be nagy lendülettel az ajtón. Kezében pár lapot tartott, azt olvasgatta, így először észre sem vette Harry-t.

    – Iris, mit szólnál, ha… – felpillantott a papírból. – Ó, szia Harry – mondta.

    – Helló Miss Brook – mondta Harry nyafogó hangon.

    – Ti ismeritek egymást? – kérdeztem zavarodottan.

    – Még szép. Mikor tavaly a bátyám itt kezdett, bemutatott a barátainak – válaszolta a barna hajú lány.

    – Nagyon jól tudod, hogy erős túlzás a "barát" szót használni arra a kapcsolatra, ami köztem és Draven között van – mondta Harry összehúzott szemöldökkel, és gúnyosan elnevette magát. – De igen. Ali és én jó barátok vagyunk, szinte a legjobbak. Csodálkozom, hogy veled nem találkoztam előbb.

    – Mert sosem jött velem, mikor hívtam – nézett rám Alisson szemrehányóan.

    – Bocs, csak nem vagyok az a szociális típus… – mondtam. – Nehezen szerzek barátokat.

    – Hát, szerintem nem semmi, hogy az első napodon máris szereztél két barátot – mondta Alisson mosolyogva.

    Az alatt az egy hónap alatt, amit ezen a szálláson töltöttem a lánnyal, igazán megkedveltem. És bár sok olyan gondolatom volt, miszerint "Hogy lehet valakinek ennyi barátja?", és "Hogyhogy ennyien foglalkoznak vele?", hálás vagyok a kedvességéért.

    – Ja, és az egyik hagyja elveszni a tömegben – nézett Harry Alisson-ra, és elnevette magát.

    Kellett pár pillanat, mire felfogtam én is és Alisson is. Igaz, nem említettem neki, hogy Alisson mit ígért, de valószínűleg hallotta, mikor a szekrényemnek beszéltem.

    "A szekrényemnek beszéltem", jézusom, mekkora egy beteg állat vagy – mondtam magamnak.

    – Ó, szóval te vagy a titokzatos hős lovag, aki az elveszett hercegnő segítségére sietett – mondta Alisson, miközben kezével színpadiasan gesztikulált.

    – Ötletem sincs, miért barátkozom egyáltalán veled – válaszolta Harry fejét ingatva.

    Alisson vállat vont, és jegyzeteit kezdte rendezgetni.

    Később este, mikor már Harry is elköszönt, ismételten visszatértem a mobilom társaságába, mikor is éreztem, ahogy besüpped velem szemben a matrac. Felpillantottam a telefonomból, és Alisson mosolygós, vidám arcával találtam szembe magam.

    Felhúztam a szemöldököm és egy félmosolyra húztam a számat.

    – Mondd – szólaltam meg végül, mivel addig nem kezdett bele.

    – Szóval – köszörülte meg a torkát –, pénteken eljössz velem, Lacey-vel és Faye-el egy közeli szórakozóhelyre. Remélem nincs semmi programod, és ha van, akkor mondd le, mert muszáj ott lenned velünk – hadarta el egyre szélesebben mosolyogva.

    Kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, majd becsuktam, aztán újból kinyitottam.

    – Bizarr vagy – ennyit tudtam hirtelen kibökni. A lány változatlan arckifejezéssel nézett rám. – Na és… Ki az a Lacey és Faye? – kérdeztem rá.

    – Két állati jó arc csaj – mondta. – Igaz, Lacey olyan, akitől kiráz a hideg, ha egy sötét utcán találkozol vele, de egyébként imádnivaló. Amolyan művész lélek, mint te – mondta nevetve.

    – Miből gondolod, hogy "művész lélek" vagyok? – kérdeztem idézőjelet formálva kezeimből. Amint kimondtam hülyeségnek éreztem.

    – Nézzük csak… – nézett körbe a lány a rumlis szobában. – Vázlatok. Mindig. Mindenhol. Akkor… – szeme az íróasztalon lévő számítógépen állapodott meg. – Állandóan festményeket nézegetsz. Szereted a szépirodalmat. Rajongsz a zenéért, és…

    – Oké, oké, értem – nevettem el magam, és kezemet védekezőn magam elé emeltem. – Tudod… nem igazán szeretem a szórakozóhelyeket – felsóhajtottam.

    Alisson kisöpörte barna haját csillogó szemeiből.

    – Légyszi? – mondta kérdő hangnemben, és könyörgőn nézett rám.

    Felsóhajtottam.

    – És hol is van az a hely? – kérdeztem fejemet rázva.

    Alisson valami olyasmi mozdulatot tett, ami valami olyat jelenthet: "Ezaz! Győztem!".

    – A hely neve Up&Down. Esküszöm, a legjobb hely ahol valaha voltam. Imádni fogod – mondta a lány áradozva. Alisson véleményével szemben én igencsak kételkedtem abban, hogy imádni fogom-e. Erős érzésem volt, hogy ez nem így lesz.

    – Milyen messze van innen? – kérdeztem, miközben rákerestem a helyre a telefonomon. A képek alapján nem egy visszafogott helynek tűnik.

    – Fél óra. Vonattal és busszal is kell mennünk. Hétkor találkozz velem és a lányokkal a hallban, okés? – hadarta el izgatottan.

    – Okés – válaszoltam egy bizonytalan mosollyal az arcomon. Válaszom inkább hangzott kérdésnek, mint kijelentésnek.

    – Na, ne félj már! Tök jó lesz – mondta Alisson vidáman, és hozzámvágott egy párnát.

    "Veszedelmes" párnacsatába kezdtünk, amiből végül nem én jöttem ki győztesen. Mire is számíthattam volna…