A Residence-re visszaérve már fél hat volt. Még nincs semmi, amiből holnapra kellene készülnöm, ezért beültem az ágyba és elővettem a telefonom. Nem szokásom a közösségi oldalakon tevékenykedni, mindössze üzenetváltásra használom azt, ami van.

    A telefon rezgett a kezemben. Értesítés érkezett, miszerint Harry Collins ismerősnek jelölt. Visszaigazoltam.

    Pár pillanat múlva üzenetem érkezett tőle.

    "Ráérsz?" – ez állt az üzenetben.

    "Persze." – válaszoltam.

    Visszavettem a zoknim és a bakancsomat és kiültem az ágyam szélére.

    "Melyik szobában vagy?" – kérdezte.

    Felálltam az ágyról és kimentem az ajtó elé.

    "124-es." – írtam, és visszamentem. Leültem az íróasztal melletti székre.

   "Na várj... Neked Alisson Brook a szobatársad?" – olvastam fel magamban az üzenetet, amin igencsak meglepődtem. Ismerné a lányt?

    "Pontosan. Úgy látszik ismered őt XD"

    "Pár pillanat és ott vagyok" – írta.

    Eltettem a telefonom.

    Az íróasztal felé fordultam. Éppen félreraktam volna a jegyzeteimet, mikor a ma készített vázlat kicsusszant az egyik füzet elejéből. Ujjaim közé fogtam a kis papírlapot és szemügyre vettem a firkálmányom.

    Addig vizslattam, még szemet nem szúrt, hogy egy apró, ám igen fontos részletet elfelejtettem.

    Elővettem egy vörös tollat, és Bloodwing csuklójára egy furcsa jelet rajzoltam. A piros tinta szinte fénylett a grafittal húzott vonalak szürkesége mellett.

    De ki lehet ő?

    Pár kopogás rántott vissza a valóságba. Felálltam az asztaltól, hogy kinyissam az ajtót.

    – Hali – köszönt a nálam jóval magasabb fiú, majd bejött a kis szobába. Leült Alisson íróasztalához. Úgy látszott teljesen otthon érzi magát. – Mint látom Alisson nincs terepen, szóval ha gondolod rögtön kezdhetnénk is ennek a franc-tudja-minek – mutatott a csuklóján lévő hegre – a kitárgyalásával.

    Mielőtt bármit mondhattam volna, mindkettőnk bőrén lévő heg sárgán fényleni kezdett.

    Harry felállt a székről.

    – Azt hiszem tudom mit csinálj – mondta, miközben tekintete az arcom és a sebhely között cikázott. – Megtudhatom hogyan szerezted? – kérdezte komolyan. – Pontosabban nem kell elmondanod. De azt hiszem... Azt hiszem láthatom, ha engeded.

    – De mégis hogy? Ennek az egésznek nincs semmi értelme. Ilyen. Nem. Létezik – mondtam tagoltan, enyhén idegesen.

    – Hé. Nyugi. Csak add ide a kezed! – mondta, és felém nyújtotta a karját. – Rakd úgy a kezed, hogy a sebemhez érjen, az én kezem pedig a tiédhez! – adta ki az utasítást, én pedig úgy voltam vele, hogy nincs veszítenivalóm.

    Úgy tettem, ahogyan kérte.

    Egy villanást láttam, majd a világ megszűnt körülöttem.

•••

    Egy kivilágított utcán álltam. Mindkét oldalon kisebb-nagyobb tömbházak sorakoztak, kivéve egyet. Velem szemben ugyanis egy kétemeletes, fehér márványoszlopos ház állt. Az első emeleten és a földszinten égett a villany.

    Körbenéztem. Az út közepén voltam, és mikor balra pillantottam, egy kocsi fényszóróit pillantottam meg nagyon közelről.

    Túl késő lett volna félrehúzódni. Felsikoltottam, és kirázott a hideg. Nem tudtam felfogni, mi történik körülöttem. Én épen és sértetlenül álltam az úton, éppúgy, mint pár pillanattal ezelőtt. A kocsi viszont a jobb oldalamon hajtott tovább. Lelassított, majd megállt az út szélén.

    A pillanatnyi félelmem helyébe kezdett düh kerekedni. Ki az a nem normális idióta, aki még csak nem is lassít, ha egy ember áll előtte az úton?

    De ami a legfurcsább: hogy a francba kerültem ide? Az előbb még a kollégiumi szobámban álltam. És hol van Harry?

    Idegesen felsóhajtottam, majd úgy döntöttem kiderítem ki az, aki az előbb majdnem elütött. Ha egyáltalán majdnem volt.

    Elindultam az álló jármű felé.

    – Hé! – kiáltottam.

    Odaértem a kocsi mellé, és megkopogtattam az ablakát, mikor is észrevettem a benne ülő személyt. Szinte száz százalékig biztos voltam benne, hogy Harry az. Ezzel szemben kissé más volt, mint mikor találkoztam vele. Nem viselt sem szemüveget, sem piercing-et, haja rövid, göndör, sötétbarna.

    – Mi a jó francért nem lassítottál? – ordítottam, ugyanis nem tekerte le az ablakot, hogy kommunikálhassak vele.

    Semmit nem reagált. Komolyan meredt maga elé, kezével görcsösen szorította a kormányt. Szorosan behunyta szemeit, megrázkódott, majd kinyitotta a kocsi ajtaját, ami előtt álltam.

    Ami előtt én álltam... Azonban csak ismét megremegtem. Nem éreztem, hogy hozzámért volna az ajtó. De hát nem hallott engem?

    Harry mellettem állt, de nem nézett rám.

    – Hallasz te engem egyáltalán? – kérdeztem tőle forrongó dühvel a hangomban.

    Majd abban a pillanatban megvilágosult előttem: nem hogy nem hall engem, még csak nem is lát.

    Egy pillanatra megnyugodtam, mivel ez azt jelenti, hogy nincs tudatában az előbb történteknek. Nem akart megölni. Jó jel... Ugye?

    Harry elindult az emeletes ház ajtaja felé. Először nem tudtam, kövessem-e. Én még mindig a kocsi mellett álltam.

    Viszont megpillantottam valamit, pontosabban valakit, ami azonnal arra ösztönzött, hogy falak közé rohanjak.

    Bloodwing volt az. Végigfutott a hideg a hátamon, és csoda, hogy nem estem össze. Megrázó volt hat év után újra látni. Külseje ugyanaz volt, mint azon az éjszakán. Szeménél és karjainál több most sem látszódott több belőle. Egy, a fehér házzal szemben lévő háztömb árnyékában állt. Valószínűleg ő sem lát engem, ugyanis ha látna, akkor a szemszögéből valószínűleg már rég észrevett volna.

    Feltörekedett bennem a vágy, hogy beüljek a kocsiba és teljes gázzal elüssem, de mivel az előbb bizonyosodott be, hogy a testem hologramként viselkedik, nem valószínű, hogy ez sikerülne.

    Olyan gyorsan szaladtam a ház irányába, ahogy csak a lábaim bírták, és berohantam a kis résen mielőtt még Harry becsukta volna a bejárati ajtót.

    A ház békésnek tűnt. Az előszoba után egy gyönyörű ebédlőben találtuk magunkat. A fa ebédlőasztaltól nem messze egy kandalló állt, melyben égett a tűz, így melegséggel árasztotta el a helyiséget.

    A kandalló tetején egy naptárat pillantottam meg. Kirázott a hideg, mikor megláttam a rajta álló dátumot: 2012. október 15.

    Szóval... a múltba kerültem? De hiszen Harry nem látszott olyan fiatalnak, mint én voltam akkor. Valószínűleg idősebb nálam.

    Az ebédlő ajtajában egy hosszú sötétbarna hajú fiatal lány jelent meg. Körülbelül tizenháromnak tippelném.

    Arca felvirult, mikor meglátta Harry-t. Odaszaladt hozzá, és szorosan átölelte a fiút. Hátralépett egyet, így jobban megfigyelhettem a lány arcát. Nagyon hasonlított Harry-re.

    – Mira... Menj el onnan! – hallottam egy nő hangját, mire Harry összerezzent.

    Egy középkorú nő állt az ebédlő ajtajában, haja szoros kontyba volt kötve. Arckifejezése dühös volt, kezét csípőre tette.

    – Anya... Nyugodj meg kérlek – mondta Mira, és nem ment egy méternél távolabb Harry-től. – Nem kell féltened.

    – Gyere ide hozzám! – mondta a nő, viszont Mira csak egyetlen bizonytalan lépést tett felé. – Mondom gyere ide! – mondta szinte ordítva.

    Hangjára engem is kirázott a hideg, még így is, hogy én csak egy láthatatlan nézőként voltam jelen.

    – Hát nem veszed észre, hogy így csak mégjobban megfélemlíted? Ha meg akarod védeni attól, hogy bármilyen sérelem érje, akkor fogd vissza magad és ne engem állíts be bűnösként – mutatott Harry saját magára.

    – Engem te ne oktass ki! Azt hitted kétszer is átvághatsz? Ráadásul ugyanazzal a dologgal? Egyszer nem volt elég? – a nő szemei szikráztak a dühtől.

    – Harry... – kezdte a kislány óvatosan. – Miről beszél anya?