Harry odavezetett ahhoz az előadóteremhez, ahol az első előadás van, amin részt kellene vennem. Megálltunk az ajtó előtt.

   – Kösz mégegyszer – mondtam.

   – Nincs mit. Akkor később…? – mondta Harry, miközben a sebre pillantott.

   Aprót bólintottam, majd a terem ajtajának kilincse felé nyúltam.

   – Sok sikert – mondta, majd eltűnt a folyosón.

   Benyitottam az ajtón. Mondanom sem kell, hogy körülbelül kétszázan néztek rám egyszerre.

   – Elnézést kérek a késésért, eltévedtem – mondtam az előadó nőnek, közben jópáran felnevettek a kisebb fajta tömegből.

   – Semmi probléma. Foglaljon helyet! – mondta nő, majd visszafordult a kivetítő felé, ahol egy megállított videó volt az egyetemről.

   Felpillantottam a padokra, melyek felfelé lépcsőzetesen vannak elhelyezve, így mindenki jól láthat.

    Alisson-t a negyedik sorban vettem észre, amint maga felé intett és a mellette lévő üres székre mutatott. Felszaladtam a körülbelül tíz lépcsőfokon és levetettem magam a lány mellé.

    Rendesen égett a pofám. Csak én lehetek ekkora barom, hogy eltévedjek és elkéssek rögtön az első napomon.

    – Mi ez a rengeteg ember? És te hogyhogy itt? Nem is járunk egy szakra – mondtam nagyot sóhajtva az ügyetlenségemen.

    – Te komolyan eltévedtél? – kérdezte Alisson, és bár igyekezett visszafogni magát, kinevetett. Igaz, ha látnám magam, valószínűleg én is nevetnék.

    – Pontosan. De segített egy idegen srác. Ha nem segített volna, valószínűleg még mindig nem tudnám, hol vagyok – mondtam. Arról nem kell tudnia, hogy más is közrejátszott a késésemben. Úgy döntöttem nem szólok a vérző sebről. – Na de. Hogyhogy ennyi mindenki van itt?

    – Ez a nagy előadó. Ez az egész első évfolyam. Én pedig azért vagyok itt, mert attól, hogy nem ugyanaz a szakunk, még vannak közös, kötelező előadások. Ez mondjuk még csak egy "üdvözlő" előadás, a videó, amit a hölgy indított el az egyetemről az azért van, hogy jobban megismerjük a helyet, és hogy mutasson pár embert, akik itt kezdték és tényleg sokra vitték mostanra – hadarta el Alisson.

   – Ó… Értem – mondtam, és megigazítottam ingem ujját. Ez egy tökéletesen elkúrt nap.

    A videón a tanárok beszéltek pár sort az egyes ágazatokról, valamint számos színész, színésznő, rendező, producer és forgatókönyvíró beszélt az egyetemen töltött éveikről.

    Ahogy vége lett a videónak és egyben az első előadásnak is, egy tízperces kávészünetünk volt. A következő előadás neve "Bevezetés a Forgatókönyvírásba", szóval nagy valószínűséggel Alisson nem lesz ott.

    Még volt négy perc a kávészünetből. Az aulában vártam egy kávéautomatából szerzett műanyagpoharas kávéval a kezemben. Nem mintha segítene, hogy ne ragadjon le a szemem, de azért jobb a semminél.

    Az egyik asztalnál egy nagy valószínűséggel latin amerikai fiú próbálta a papírjait összerendezni. Látszott rajta, hogy ideges. Épp sikerült volna elraknia az asztalra kirakott dossziékat, mikor valaki véletlenül meglökte a tömegből. A papírlapok egy pillanat alatt szétszóródtak a földön.

    Gyorsan kidobtam egy közeli kukába az üres műanyag poharat és odaszaladtam a fiúhoz. Elkezdtem segíteni neki összeszedni a papírjait. Idegesen a farmerjába törölte a kezéről az izzadságot, majd a hajába markolt. Rápillantottam a kezemben lévő lapokra. Egy forgatókönyv volt. Egy bíztató mosoly kíséretében odanyújtottam neki.

   – Köszönöm – mondta, és elrakta a dossziét.

   – Nincs mit. Forgatókönyvírás szak? – kérdeztem tőle.

   – Igen, igen. Pontosan. Forgatókönyvírás. Az. Igen, az – mondta ismételve szavait. – Bocsánat, ne haragudj, nem… nem vagyok jó idegenekkel való beszélgetésben. Én… én Greg vagyok – mondta, és ugyan még mindig ideges volt, halványan elmosolyodott.

    – Én Iris. Nekem is forgatókönyvírás a szakom. Szeretnéd, hogy segítsek? – kérdeztem, látva, hogy legalább annyira zavarodott, mint én voltam reggel.

    Bólintott.

    – Ne haragudj, hogy ilyen szétszórt vagyok. Csak ez a… Ez a rengeteg ember… Nem vagyok a toppon – mondta a fiú fejét rázva.

    – Hidd el, tudom milyen érzés.

    Ugyan nagy nehezen, de végül megtaláltuk azt az előadótermet, ahol mindkettőnknek lesz a következő előadás. Egymás mellett foglaltunk helyet valamelyik föntebbi sorban, mivel egyikünknek sem igazán van itt ismeretsége.

    Egy papírlapra firkálgattam. Szokásom, pontosabban az elmém szokása, hogy a tudatalattiba mélyült emlékek közül a felszínre hoz párat. Sajnos ezek az emlékek a legkevesebbszer sem tartoznak a legjobbak közé. Az elmémnek ezennel az egyik legrosszabbra esett a választása.

     A kezemben lévő ceruza hegyét egyre nagyobb erővel nyomtam a papírra, egyre nagyobb feszültséggel húztam meg a zavaros vonalakat. Nem konkrét kép volt a fejemben. Vonalak. Alakzatok. Képkockák, melyeket magamnak kell összeraknom. A kezem fájni kezdett az erőteljes mozdulatoktól. A ceruzának kitört a hegye. A levegőt kapkodva vettem, kezemet görcsösen tartottam még azután is, hogy a ceruza kis csattanással az asztalra hullott.

   Az előttem lévő papírdarabra meredtem. Az összekuszálódott vonalakból Bloodwing sziluettje rajzolódott ki, vállán Lucifer.

     Óvatosan a papírért nyúltam, majd eltettem a füzetem hátuljába. Az asztalra bámultam, ahol az előbb még a rajzom volt.

   – Hé! Hallod egyáltalán, amit mondok? – hallottam a mellettem ülő fiú hangját. Greg összehúzott szemöldökkel nézett rám. – Jól vagy? – kérdezte.

    Nagyon lassan, de bólintottam egyet.

    Az előadás további részére nem sikerült összpontosítanom. A rajzom lebegett a szemem előtt. Minden emlékem arról az éjszakáról, minden egyes emlékkép, egy-egy darabja ennek a kegyetlen kirakósnak. Mégis… Olyan, mintha az ötezer darabosból nekem épphogy csak száz lenne, és azokat sem tudnám a megfelelő helyre illeszteni. És a másik három… Róluk még annyit sem tudok, mint Bloodwing-ről. Képes leszek egyedül a nyomukra akadni?

    Lehetetlen – válaszolt a belső hangom. – Egyedül.

    Egyedül… Na és segítséggel?

    Eszembe jutott Harry, és a seb, mely az enyémhez hasonlít. A dátum ugyanaz. Kell lennie összefüggésnek. Muszáj. Vajon ő hogyan szerezte? És miért? Ő is találkozott volna ezzel a szörnyeteggel? Nem valószínű. Ha bárkinek is elmondanám, őrültnek tartana. Viszont ami ma délelőtt történt… Biológiailag lehetetlen. Egy hatéves sebhely nem szakad fel csak úgy, mindenféle okozó nélkül.

    Őrültnek tartana. És mi van, ha nem csak én vagyok őrült?

    Megráztam a fejem, hogy kisöpörjem az elmémből ezeket a gondolatokat, és a valóságra koncentráljak.

    Ez is valóság. Egy alternatív, sötét oldala a valóságnak.

    Vége lett az előadásnak. A nap további részében saját magamat leginkább egy élőhalotthoz tudnám hasonlítani. Egyik teremből a másikba vánszorogtam.

    A vonatállomáson vártam fülhallgatóval a fülemben. Több kisebb-nagyobb diákcsoport beszélgetett körülöttem vidáman. Mi a francért ilyen vidám mindenki? Ez úgy hangzik, mintha semmivel nem lehetne felvidítani. Pedig nagyon egyszerű a recept: puha ágy, nagy tál kaja, Netflix. Ennyi.

    Ahogy a vonat befutott a pályaudvarra, a velem szemben lévő vagon ajtajához mentem. A szomszédos kocsi ajtajánál Harry-t pillantottam meg pár másik sráccal, de úgy voltam vele, inkább nem zavarom. Felszálltam a vonatra. Az egyik leghátsó ülésen Alisson ült és a telefonján nézett valamit. Odasétáltam mellé.

    – Szia – köszöntem rá, mire összerezzent.

    – Ó, ne haragudj. Nem láttam, hogy jössz – mutatott a szeme felé.

    – Bocs, elfelejtettem – mondtam, és leültem mellé.