Felmentem a pár lépcsőn, ami az ajtóhoz vezet, majd beléptem a hatalmas épület boltíves bejáratán. Az ajtó fölött lógó táblán az egyetem nevét pillantottam meg csupa nagy betűkkel kiírva: NEW YORK FILM ACADEMY.

    Első nap.

    Az egyetem valójában nem egy díszes, feltűnő épület. Ha a feliratot nem nézné valaki, simán egy lakóháznak hihetné, igaz, a modernebb fajtából valónak.

    Az ajtón belépve viszont olyan érzésem volt, mintha Csodaország tárult volna elém. Az aula négyszög formájú, bal és jobb oldalán egy-egy kétszárnyú ajtó van, bepillantva, ott valószínűleg különböző tantermek, és előadótermek vannak. Velem szemben is volt egy kétszárnyú ajtó egy harmadik folyosóval, bár ez szerintem az a folyosó lehetett, ahol a tanári szobák és az igazgatói iroda voltak. Emellett az ajtó mellett jobbra három lift, balra pedig két széles lépcső található, az egyik felfelé vezet, a másik pedig az alagsorba. Szintén négyszög formában, az aula közepe felé van két lépcsőfok mélyülés. Ebben a mélyülésben asztalok és padok vannak felállítva, ahol a valószínűleg már több mint elsőéves egyetemisták beszélgettek kisebb-nagyobb csoportokban. A mélyülés mind a négy sarkán van egy-egy narancsos barna márványoszlop, a padló ugyanezzel a kővel van kirakva. A falak halványsárgák, a plafonról pedig három gyönyörű csillár lóg.

    Ha visszapillantok a vállam fölött az ajtó felé, amin az imént jöttem be, az ajtó két oldalán szinte plafonig érő üvegablakok láthatóak, aminek köszönhetően az egész aulát a kora reggeli napfény töltötte be.

    Az aula tele volt rengeteg nyüzsgő diákkal. A tömegben szinte lépni se lehetett, amihez egyáltalán nem vagyok hozzászokva. Igaz, másra nem nagyon számíthattam, mivel az egyetem óriási, ráadásul évkezdés van.

    Éreztem, hogy a tenyerem izzadni kezd. Mindig is ideges voltam, ha idegenek közelében kellett lennem, de ekkora nyüzsgésben gyakorlatilag hat éve nem volt részem.

    Tegnap este lefekvés előtt Alissonnal azt beszéltük meg, hogy itt találkozunk az aulában, és segít eligazodni, mivel nekem teljesen idegen a hely. Egy idegen hely, tele idegen emberekkel. Fogalmam sincs, hogyan képzelhettük azt, hogy ebben a tömegben majd megtaláljuk egymást.

    Körbepillantottam, de sehol sem láttam a lányt, ami azt jelentette, hogy teljesen egyedül maradtam. Úgy tűnt, mindenki más tisztában van a dolgok menetével, egyedül én állok itt tanácstalanul. Komolyan mondom, olyan érzésem van jelen pillanatban, mintha egy jegesmedve lennék a sivatag kellős közepén.

    A sok ember kevés levegőt eredményez, a kevés levegő pedig hőséget. Kint 28°C van, én ettől függetlenül meglehetősen "ésszerű" gondolkodásomhoz híven ott álltam piros-fekete kockás ingben, fekete farmerben és acélbetétes bakancsomban.

    Feltűrtem ingem ujját annak reményében, hogy így valamivel elviselhetőbb lesz ez a hőség. Csalódottságomra nem sok különbséget éreztem, mégis több volt, mint a semmi.

    Fülem mögé raktam egy elszabadult narancsvörös tincset, táskámat felraktam egyik vállamra, majd elindultam, hogy megkeressem, hol vannak a szekrények. Átverekedtem magam a tömegen, miközben igyekeztem a legkevesebb embernek nekimenni. Lassan haladtam, azonban az utóbbi dolog már kevésbé sikerült, ezért szinte folyamatos elnézést kérések közepette mentem tovább.

    Először a két oldalsó folyosót néztem meg, de nem jártam sok sikerrel, ezért elindultam a középső folyosó felé. Az ajtó itt csukva volt, ezért nem láttam be és nem ez volt az első hely ahol kerestem.

    Megkönnyebbülésemre, miután kinyitottam az ajtót, a folyosón, ahova beléptem, a kékre festett fémszekrények két egymásra helyezett sorban álltak mindkét oldalt.

    Ennyi diáknak kevésnek tűnhet elsőre ez a mennyiségű szekrény, azonban nem mindenki használja, csak azok, akik az igazgatónál igénylik. Abból pedig nincs sok, főleg azért, mert a kollégiumok lakói feleslegesnek tartják, hogy ide bepakoljanak. A szekrényeket csak az olyan feledékenyek használják, mint én, ezért inkább itt, kéznél tartok mindent, amire esetleg szükség lehet. Felmerül ugyan, hogy vajon télen hova rakják a kabátjaikat, de sajnos a szekrény csak pár könyv, és hasonló dolgok tárolására alkalmas, mivel viszonylag kicsi. Ebből következtetve a hidegebb időszakokban valószínűleg kénytelen leszek magammal hurcolni a kabátomat gyakorlatilag mindenhova.

    Elővettem a zsebemből a pici szekrénykulcsomat, amiért még egy hónapja jött be anya.

    Megnéztem a kulcsról lógó kis táblácskát, ami megmutatta, hányas számú szekrény az enyém. A kis műanyag táblára kézzel van írva a 81-es szám. Végigmentem a szekrények mentén. Pár pillanat múlva megtaláltam a 81-es szekrényt.

    Szembeálltam vele és beleraktam a zárba a kulcsomat, ami már eleve elég nehézkesen ment. Elfordítani viszont már egyáltalán nem sikerült. Megpróbáltam újra és újra többször is, gondolván, hogy a zár már nincs a legjobb állapotban. A kulcs viszont még mindig nem mozdult a zárban.

    Miközben a kulcsot a zárban hagytam, hátraléptem egy lépésnyit, számat vékony vonallá préseltem, majd megmutattam a középső ujjam a szekrénynek.

    Rossz szokásom, hogy ha valamivel bajlódok, közben magamba beszélek. Most is azon kaptam magam, hogy éppen ezt teszem, miközben újból nekiesek a szekrénynek.

   – Hozom a formám. Legjobbkor. Alisson – közben a kulccsal babráltam –, sehol. Ez a szar – rántottam egyet az ajtón –, nem akarja a jót. És valószínűleg – arcomra ideges mosolyt erőltettem –, el is fogok késni. Tökéletes első benyomás – mondtam, miközben felmutattam a hüvelykujjam.

    Megint hátrébb léptem egyet és csípőre tettem a kezem. Ezután már mindkét kézzel bemutattam a szekrénynek.

   – Segítsek? – szólalt meg egy hang a hátam mögül.

    Először megijedtem, ezért villámgyorsan megpördültem.

    A hang egy magas fiútól származott. Nem tudnám megállapítani hány éves lehet, de abban biztos vagyok, hogy valamivel idősebb nálam. Stílusában eléggé hasonlít rám. Katonazöld ujjatlan póló, sötétszürke farmer, bakancsa hasonló, mint az enyém. Mindkét karja tele van különböző tetoválásokkal.

   Szeretem, ha egy embernek vannak tetoválásai. Sok mindent elmesél egy-egy minta a tulajdonosáról. Akár a múltjáról, vagy éppen a szándékairól. Mintha életünk története lenne a bőrünkbe varrva. Erre a gondolatra egy másodpercre a jobb karomra pillantottam. Az egész alkaromra egyetlenegy szó van fekete színnel tetoválva: REVENGE. Annyit jelent: bosszú. Az R egy vérvörös célkeresztben van. Rólam ez többet elmond, mint amit képes lennék elmagyarázni.

   Visszapillantottam az ismeretlen fiúra. Szemei sötétbarnák, szinte feketék, haja rövid, valószínűleg festett hidrogénszőke. Szemüveges, a keret fekete, vékony téglalap alakú. Füleiben fülbevaló, alsó ajkában labret piercing.

   Nem csoda, hogy először megijedtem, azonban barátságos mosolya elárulta, hogy a vad külső lágy szívet rejt.

   – A szívbajt hoztad rám! – mondtam enyhén ingerülten, mire felnevetett.

   A szekrényem mellé állt, nekidőlt a szekrénysornak, karjait keresztbe tette a mellkasa előtt. Eközben úgy bámult rám, mint valami szerencsétlen idiótára. Bár ha jobban belegondolok… tulajdonképpen úgy nézhettem ki az előbb.

   Erre a gondolatra felsóhajtottam. Visszafordultam a szekrény felé és megint próbáltam kezdeni vele valamit, sajnos újból sikertelenül. Egyre inkább csak fel akartam adni a francba. Talán esetleg még sikerült is volna, de elég zavaró, amikor egy idegen valaki csak néz, nemhogy legalább megszólalna.

   – Biztos ne segítsek? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.

   – Nem, köszönöm, megoldom – mondtam. Azt akartam, hogy a hangom határozott legyen, de inkább nevetségesre sikerült.

   – Ebben biztos vagy? – kérdezte, miközben bizonytalanul méregetett. – Nekem nem tűnik olyan biztosnak. Őszintén. Most éppen úgy nézel ki, mint valami mosómedve, aki nem bírja felfeszíteni a konzerv tetejét – mondta, és kis híján elnevette magát.

   – Mosómedve… kösz, igazán kedves. – mondtam, közben beharaptam a számat.

   Egy pillanatra abbahagytam a bajlódást. Ránéztem. Összehúztam a szemöldököm, és megráztam a fejem. Hihetetlen. Komolyan úgy nézek ki?

   Éppen arra gondoltam, hogy ennél rosszabbul nem is sikerülhetne az első napom, mikor meghallottam a csengőt, miszerint már szépen el is késtem. Ráadásul egy vadidegen épp most hívott mosómedvének. Nagyszerű érzés, főleg a kettő együtt.