Hangokat hallottam. Kinyitottam a szemem, de először semmit nem láttam. Pár pillanattal később kiélesedett a látásom. Egy ágyban feküdtem, fehér paplan volt rajtam, karomba infúziós csőt kötöttek.

   Akkor döbbentem rá: egy kórházban voltam. Csak kis idő múlva jöttem rá, hogy könnyes szemmel ébredtem.

    – Anya? – ismét felzokogtam. A bal csuklómon vastag kötés volt, följebb, az alkaromon még egy. Sajgott a fejem.

    Az első személy, akit megláttam, az öcsém, Tyler volt.

    – Mi történt? - jött oda hozzám. Kezei közé fogta a kezem. Sokszor idegesítő tud lenni, de jó testvér. Igazán jó testvér.

    Pulóvere ujját a szeméhez emelte. Akkoriban tíz éves volt, de korához képest érett, és megértő. Elsöpörte könnyes, zöld szemei elől sötétbarna hajtincseit.

    A szoba túlsó végében szüleim ültek egy kis padon. Anya vette észre először, hogy felébredtem. Óvatosan odajött hozzám, és fölém hajolva amennyire tudott, megölelt. Apán a szokásos védelmező szerepéhez híven bár aggodalom látszott, érezni lehetett, hogy dühös. Valószínűleg elmondták nekik a történteket.

    – Bárcsak ott lehettem volna - kezdte apám -, akkor most nem lennék ilyen helyzetben.

    – Esélyed sem lett volna - mondtam két nehéz légvétel között. - Négy... Négyen voltak. - megborzongtam.

    Meglepődöttséget vettem észre mind anya, mind apa arckifejezésében.

     – Annyira szeretlek – mondta anya, kis híján elsírva magát, és egy puszit adott az arcomra.

    Anya megnyomta az ágyam mellett lévő nővérhívót. Nem sokkal később egy barátságos kinézetű, fiatal nővér nyitotta ki a kórterem ajtaját.

    – Felébredt? – kérdezte, mire anya aprót bólintott. – Máris szólok az orvosnak.

    Az orvos, miután ellenőrizte minden rendben van-e velem, egy nyomtatványt vett magához, átolvasta, majd rám nézett.

    – Amíg nem voltál eszméletednél, vért vettünk tőled. Ezek itt – mutatott a papírra –, az eredményeid. Mindent rendben találtunk, a sérüléseid gyorsan meggyógyulnak. Ugyan a fejed sérült, belső sérülés éppenséggel lehetséges lenne, de nem nagy a valószínűsége. Nyílt seb nincs. Jelentkezhet amnézia, és hasonlók, ezért pár napig megfigyelés alatt tartunk téged. Ezen kívül minden rendben. Kivéve... – megakadt a szeme a papír alján. – Kivéve itt, ezt az egyetlen apró dolgot.

    – Mi az? – kérdeztem.

    – Az eredmények azt az igen furcsa dolgot mutatták ki, miszerint a véredben lévő vörösvértestek száma dupla annyi, mint egy normál emberé. Ennek köszönhetően a véred jóval sötétebb árnyalatú, mint a megszokott. Ez nem egy feljegyzett betegség, mivel ha belegondolunk, nem igazán lehetnek negatív következményei. Rendellenesség, de akár még a javadra is válhat. Dupla annyi vörösvértest dupla annyi oxigént szállít. Sokkal éberebb vagy, az érzékszerveid élesebb képet mutatnak... gyakorlatilag mindenről.

    Ahogy ezt kimondta, eszembe jutott, ahogyan meghallottam az egyik emberszerű lény suttogását harminc méter távolságból is. Ez állhatott a háttérben.

    – Viszont, az a seb a csuklódon – mutatott a bekötözött sebre. – Emlékszel hogyan történt? Nem tudtuk beazonosítani, mivel készülhetett.

    – Fogalmam sincs. Már csak a fájdalmat éreztem – válaszoltam.

    Az orvos bólintott, majd felállt, és épp indult volna.

   – Várjon! – szóltam utána. Megállt, és visszafordult felém. - Vele... Vele mi történt?

    – Többször megszúrták. Sok vért vesztett, túl sokat. Majd szíven lőtték. – egy pillanatnyi szünetet tartott. – Meghalt. Sajnálom. Fogadják őszinte részvétem – majd kiment az ajtón.

    A tévében a hírek kezdődtek. Megszólalt a műsorvezető hangja.

    – Brutális gyilkosság történt tegnap este a Catskill-i Dutchmen's Landing Park-ban. Egy tizennégy éves fiút ötször megszúrtak és egy golyóval a szívébe adták meg a kegyelemdöfést. A területet lezárták, a nyomozás és a további kivizsgálások folyamatban vannak. További részletekkel az esti hírekben jövünk.

   – Könyörgöm, kapcsold ki azt a szart! – ordítottam fel.

   Tyler gyorsan a távirányító után nyúlt, és megnyomta a kikapcsoló gombot.

    Kínzó, fájdalmas csend telepedett a kórteremre. Szótlanul meredtem magam elé. Nem volt mit mondanom.

    Adam temetése október 29-én volt. Azt hittem, senki nem tudta milyen fájdalmat éreztem. Azt hittem, én magam tudtam, hogy milyen szörnyű volt ez az egész. Azt hittem mindaddig, amíg meg nem láttam az édesanyját a temetésen. Egy anya fájdalma, amit akkor érez, mikor ilyen fiatalon elveszíti a gyermekét, annál nincsen szörnyűbb fájdalom.

    Mrs. Hunter mellett ott állt a férje, valamint Adam bátyja, Mark.

    Mark még a temetés előtt odajött hozzám. Három évvel volt idősebb nálam.

    – A te hibád az egész. Ha te nem lennél, Adam még most is élne – mondta nekem olyan gyűlölettel, ahogy még senki nem beszélt hozzám. – Meg sem érdemled, hogy itt lehess a temetésén – mondta, majd a vállamnál fogva lökött rajtam egyet, mire fölestem, egyenesen a sárba.

    – Hogy mondhatsz ilyet? – jött oda Mrs. Hunter zokogva, majd fölsegített. Tyler ökölbe szorított kézzel állt tíz méter távolságra tőlem. Mark eltűnt a tömegben. – Sajnálom – mondta Mrs. Hunter, és átkarolt engem.

    – Én sajnálom... – elcsuklott a hangom. – Őszinte részvétem.

    Maga a temetés nagyon szép volt. Sokan mondtak beszédeket. Korábban azt terveztem, hogy én is fogok, de nem tudtam összegyűjteni a gondolataim.

    Pár nappal később újból visszatértem az iskolapadba. Óraközi szünetben Diana állt meg előttem.

    – Hát már nem is foglalkozol velem? – nézett rám fejét rázva. – Most nem jártál volna így, ha nem mész állandóan a saját fejed után.

    Kezem ökölbe szorult.

    - Még a temetésre sem voltál képes eljönni. Undorító vagy – éreztem, ahogy görcsbe rándult a gyomrom. Egy olyan énem volt úton, hogy a felszínre törjön, amit azelőtt sosem tapasztaltam.

    – Minek hívtál engem? – jött közelebb hozzám. – Tudod mit? Ne válaszolj! Nem érdekel az együgyű gondolkodásod. Örülök, hogy már nincs itt, és nem ront téged tovább.

    Abban a pillanatban kattant bennem valami. Akkora erővel pofoztam fel mindenki előtt, hogy a földre esett. Nem számított rá. A meglepettség, és valószínűleg az erős ütés hatására Diana könnyei eleredtek.

    – Hogy lehetsz ennyire vak?! Egy szörnyeteg vagy Iris! Egy szörnyeteg, semmi több! – vágta a fejemhez a szavakat.

    Ahogy a földön ült, pulóvere ujja felcsúszott. Egy monogram volt a csuklójára írva. Valóban. Hogy lehettem annyira vak? A monogram nem volt más, mint "A.H.".

    – Én legalább nem örülök más halálának! Nem te voltál ott, nem neked kellet végignézned, ahogy nem tudsz segíteni. Nem tudsz te semmit! Áruló! – ordítottam. Reszkettem a dühtől. Mély lélegzetet vettem, majd a reszketés eltűnt belőlem, mintha visszatértem volna valódi énembe.

    Sarkon fordultam, és a mosdóba igyekeztem, mielőtt a fél iskola előtt elsírtam volna magam.

    A mosdóban egyedül voltam. Hideg vízzel lemostam az arcomat, majd a tükörképemre pillantottam. Fejemben Diana szavai visszhangzottak.

    Egy szörnyeteg vagy Iris! Egy szörnyeteg, semmi több!

    – Egy szörnyeteg vagyok – suttogtam magamnak.

    Összeszorítottam a fogaim, majd teljes erőből a tükörbe ütöttem öklömmel. A tükör hangos csörömpöléssel tört össze. Kezembe szilánkok fúródtak. A fájdalomtól felordítottam, és térdre rogytam a szürke csempén.

    Aznap ismét kórházba kerültem. Pszichológushoz járattak, az utolsó két évemre, ami hátra volt az általánosból, magántanuló lettem. Éjjelente nem tudtam aludni. Rémálmaim voltak, vagy vízióim Bloodwing-ről, és arról az éjszakáról. Általában pár óra után rosszul lettem, és elhánytam magam. Szörnyű érzés volt. Nem sokkal később a pszichológustól átkerültem egy pszichiáterhez, aki megállapította, hogy pánikbeteg vagyok. Gyógyszereket kaptam, ami meggátolta, hogy pánikroham törjön rám.

    Viszont semmi gyógyszer nem tűntette el a rémálmaim.

    Tizennégy éves koromban, mikor nyolcadikos voltam, és egyre inkább felfogtam, hogy nincs kiút, nincsenek barátaim, nincs ami segít, mély depresszióba estem. Nem tudott a pszichológusom sem segíteni. Válaszokat akartam, és megértést.

    2013 februárjában öngyilkossági kísérletet tettem. Szerencsére Tyler időben ért oda. Neki köszönhetem, hogy még élek. És miért mondom, hogy "szerencsére", mikor én magam akartam itt hagyni ezt az életet? Tyler akkor tizenegy éves volt. Meggyötörte az egész. Velem együtt járt pszichológushoz, és bár mindenki azzal áltatott, hogy nem az én hibám, nagyon jól tudtam, hogy csakis az én hibám, hogy Tyler is megtört. Szerencsére valamilyen szinten őt mostanra rendbe hozták. Sosem tudtam volna megbocsátani magamnak, ha olyan útra tér, mint amilyenre én.

    Szerencse, hogy életben maradtam. Szerencse, ugyanis tudtam, hogy ki a felelős mindezért. Bloodwing. Elhatároztam, hogy elvégzem a középiskolát, és miután leérettségiztem, egyetemre megyek. Egyetemre megyek, és egytől egyig felkeresem mind a négy alakot. Nyomokat fogok keresni, megtalálom őket, és leszámolok velük azért, amit tettek. Bűn-e vagy sem, a jó érdekében gyilkolni? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy meg kell halniuk. Bűnhődniük kell. Bosszút fogok állni.

    Középiskolai éveimet egy ideggondozó intézet bentlakásos iskolájában töltöttem. Csak hétvégente jártam haza. Eleinte féltem, hogy milyen lesz a családomtól külön lenni, de hamar megszerettem a helyet. Az emberek barátságosak voltak, a nővérek kedvesek és segítőkészek. A pszichológusom is imádtam.

    Egyágyas szobák voltak, fehér falakkal, de nem hasonlított kórteremre. Saját magam rendezhettem be, ahogy csak akartam.

    Itt ismertem meg első igaz barátom. Ő vezetett körbe az épületben. A neve Ivy Reasenberg, velem egyidős lány. Haja félhosszú, lila színű, szeme barna, de ha éppen nem a szemüvegét viseli, akkor lila kontaktlencsét hord. Gyönyörű lány, nálam egy fél fejjel alacsonyabb. A négy év alatt szinte elválaszthatatlanok lettünk. Ő vezetett be az alternatív világba, ami kifejezetten a szívemhez nőtt.

    Miután idén júniusban sikeresen leérettségiztünk, és felvételt nyertünk két különböző egyetemre, sajnos elválnak útjaink. Nem tudom Ivy hova költözik, viszont anyáék New York City-n belül Brooklyn megyében találtak egy albérletet, én pedig a New York Film Academy egyik kollégiumában fogok lakni. Tyler egy NYC-i középiskolában folytatja a tanulmányait.

    Minden meg fog változni, érzem.