A szoba közepén pultszerű, alacsony fal húzódott, pontosan merőlegesen arra a falra, melyben az ajtó nyílt. Újságkivágások és megsárgult papírra tintával írt levelek kaptak rajta helyet, és elhelyezkedéséből kifolyólag a szobát U alakú folyosóvá alakította – merthogy a szoba területe olyan kicsi volt, hogy egy-egy oldala, melyet a pult alakított ki, nem volt szélesebb a múzeum korábban látott folyosóinál. A pultként használt alacsony falat faburkolat borította, csakúgy, mint a szoba többi falát megközelítőleg derékmagasságig. A többi szabad falfelületet régies hatású krémszínű tapétával burkolták be. Velem szemben egy vitrinszekrénybe helyezett újabb levél kapott helyet, egy fehérre festett fapolcon két kép állt: mindkettő valamelyest elmosódott – színes képek voltak, de már biztosan évtizedek teltek el azóta, hogy elkészítették őket –, és ugyanazt a fiút ábrázolták, amint egy díványon fekve sír, körülötte pedig többen foglalatoskodnak, egyikük keresztet rak a fiú homlokára.

    – Negyvenegy perc, huszonhat másodperc – dünnyögte egy hang balról –, azt hiszem, Bloodwing túlbecsült titeket.

    A hang irányába kaptam a fejem, és azonnal megpillantottam a forrását. Ott volt: Spencer Cox vértől mocskos fekete köpenyében ült a rettegett ülőalkalmatosságon, Az ördög hintaszékén. Kétség sem fért hozzá, hogy ő az. Habár csuklyáját az arcába húzva acélos kék tekintete épphogy csak kilátszott, nem viselte a maszkot, mint azon az éjszakán, hat éve a Hudson folyó partján. Mögötte újabb vitrinszekrény állt, benne tenyérnyi nagyságú Jézust és Szűz Máriát ábrázoló szobrocskákkal, valamint rózsafüzérekkel és szenteltvizet tartalmazó fiolákkal.

    Azon kaptam magam, hogy egyre szorosabban markolom a jobb kezemben tartott obszidián tőrt, ahogy megfeszült állkapoccsal álltam Cox jeges pillantását. Összevontam a szemöldököm. – Tessék?

    – Negyvenegy percedbe telt, hogy megtalálj – felelte a férfi. – Bloodwing jó ötletnek tartotta ezt a kis játékot, azt mondta, percek alatt idetalálsz. Erre majdnem háromnegyed órát vártam. Addig rávezetésnek szórakoztató volt kitépni annak a nyomorult takarítónak a szívét.

    – Az egyik társatok meghalt ma este – közöltem, hátha elérem, hogy a férfi valami emberi érzelmet mutasson. – Ez egy cseppet sem érdekli?

    – Sokan haltak már meg a nagyobb ügy érdekében – mondta Cox, és bár semmi érzelmet nem lehetett leolvasni az arcáról, a hangja merengő és bús volt. Ölébe ejtette kezét, és összekulcsolta sebhelyes ujjait. Nem tartott bennük fegyvert, de jól tudtam, hogy ez közel sem jelenti azt, hogy fegyvertelen lenne. – Bajtársak... És barátok is.

    – Miféle nagyobb ügy ér annyit, hogy emberek az életükkel fizessenek érte? Miért csinálják ezt? Miért jó ez Bloodwingnek? – kérdeztem, és Cox fátyolos tekintetét látva olyan érzésem volt, mintha egy szellemhez, vagy egy egykori ember árnyékához beszélnék. Körbenézve rájöttem, mitől is tűnt olyan vakítóan világosnak ez a szoba: a felkapcsolt mennyezeti lámpán kívül a pulton sorban felállított gyertyák lángjának fénye keltette ezt a hatást. Volt belőlük vagy egy tucatnyi.

     Spencer Cox mélyen felsóhajtott. – Bloodwing talán nem épeszű – kezdett bele a magyarázatba, mire nekem a homlokom közepéig szaladt a szemöldököm –, és talán tényleg csak kedvtelésből oltja ki ártatlan emberek életét, de mi nem azért követjük őt, mert élvezzük a vérfürdőt. Persze nem tagadom, hogy sosem élveztem még, ha egy szív az én kezem alatt dobbantotta az utolsót, de nem vagyok kéjgyilkos, mint Bloodwing, a mi drága Mesterünk. A hálánk jeléül tesszük érte ezt, a nagyobb ügy az ő boldogsága. Ezt te nem értheted, egyikőtök sem értheti... – Cox hangja hirtelen kétségbeesetté vált. – Semmink sincs Bloodwingen kívül. Bloodwing nem az ördög, mint talán az eddigi összes generáció Noxnoctisa, igenis jó ember. Felkarolt és szeret minket, mintha a családja lennénk. Mi pedig bármit megtennénk az ő boldogságáért.

    Egy pillanatig csak lemerevedve bámultam a férfire, nem tudván, mit is mondhatnék. – Nem fogja felfedni a kilétét, igaz? – szólaltam meg végül, mire Cox a padlót nézve ingatta a fejét. Megvetően nevettem fel, miközben lassan átsétáltam a fal végéhez, hogy szembekerülhessek vele. – Maga egy igazi elvakult fanatikus.

     – És látod – villanyozódott fel Cox tekintete –, ez az, amiben annyira hasonlítunk, te és én. Hiába vagyok én ember, te pedig nem vagy az, mégis van bennünk valami közös. Így is annyira vágysz a bosszúra?

    – Ha Bloodwing szereti magát – kezdtem, ahelyett, hogy a feltett kérdésre válaszoltam volna –, akkor vajon miért küldte ma ide, hogy meghaljon?

    – Önként jelentkeztem. Hát még mindig nem érted? Nem csak ti vadásztok ránk, mi is vadászunk rátok. Azt akarja, hogy Adam Hunter gyilkosain haladva végül megtaláld őt. Te vagy az egyenes út az ő boldogságához. – Amint ezeket kimondta, és meghallottam Adam nevét, gondolkodás nélkül rávetettem volna magam, ám Cox unottan felsóhajtott, mire két méterre megálltam tőle. – Én a helyedben nem tenném.

    – Mégis miért? – sziszegtem.

    – Annyira keveset tudtok, és annyira, de annyira borzasztó csapatot alkottok. Szétszórtak vagytok, fegyvereket tud két-három társatokon kívül bárki használni közületek? Közelharcban két perc alatt kifeküdnétek, nézz csak rám, ha azt akarnám, fél perc sem kellene, és a véred terítené be a padlót, te pedig holtan hevernél benne. Esetlen egy generáció ez a negyvenedik... De ami a legrosszabb, hogy még csak nem is ismeritek egymást. Közületek szinte mindenki előbb mentené a saját bőrét, mint a másikét, még a vak is látja, néhányan mennyire félnek. Mi ellenben család vagyunk, meghalnánk, és ha a sors úgy hozza, meg is halunk egymásért. – Ismét mélyen felsóhajtott. – Nem vagytok ti csapat...

    – Még mindig inkább ez, mint hogy olyanok legyünk, mint maguk – közöltem, bár a lelkem mélyén tudtam, hogy a szervezetlenségünkről teljes mértékben igazat beszélt. – Legalább nem játszunk mások kárára. Egyébként is, mégis miért pont ez a hely? Miért kell ennyire drámainak lennie és Az ördög hintaszékében ülnie?

    – Ó, ez csak másolat. Az eredeti ott van, a mögött az ajtó mögött – mutatott Cox a falra, ahol egy szabályos négyzet alakú faajtó állt. – És egyébként is, ez csak mese. Láttad azokat a képeket? Ott, a polcon. – Most arra a két képre szegezte mutatóujját, amelyek a síró fiút ábrázolták. – A neve David. Elvileg megszállta egy démon, a képeken a démonűzés látható. Az esetet minden idők leghíresebb paranormális kutatói, Ed és Lorraine Warren vizsgálták. A démonűzésen David nővérének a vőlegénye, Arne Johnson is részt vett, és olyanokat mondott, hogy szállja meg inkább őt a démon David helyett. És ez meg is történt. – Tartott egy pár pillanatnyi szünetet, és a képet tanulmányozta. – Majd aznap este Arne Johnson megölt egy embert. Ki tudja, mi igaz belőle. – Cox vállat vont. – És itt jön képbe a szék. Ott volt, abban a szobában, ahol az ördögűzést végezték. És hogy miért nevezték el Az ördög hintaszékének? David és Arne, csak ők ketten láttak valamit az alatt az idő alatt, amíg megszállták őket, amit senki más nem. Az elmondásuk alapján látták a gonoszt, amint ebben a székben ült. Pontosabban nem ebben, hanem az eredetiben. Azóta bárki, aki beleült az eredeti darabba, rá nem sokra meghalt, vagy hátproblémái lettek. Minden további tulajdonosa meg akart szabadulni tőle, majd végül Zak Bagans, ennek a múzeumnak a tulajdonosa megvette, hogy kiállíthassa ebben a szobában.

    Elképedve hallgattam végig a történetet. – Honnan tud maga ennyit? – Bármennyire is akartam leplezni, lenyűgözött a tájékozottsága.

    Spencer Cox szája sarkában mintha egy apró mosoly bujkált volna. – Ezt a helyszínt nem Bloodwing választotta ki. Én voltam az. Nevadában születtem. Mielőtt még rendőrként dolgozni kezdtem volna az NYPD-nél, diákmunkásként dolgoztam itt. A szék jóval az után került ide, hogy New Yorkba költöztem, de továbbra is folyamatosan követtem a híreket a múzeumról. Ez a szívemnek legkedvesebb hely, amit kiválaszthattam volna arra, hogy meghaljak.

    – Tudja, hogy meg fogom ölni – bólintottam. A hangom remegni kezdett. – Még csak nem is próbálja megvédeni magát?

    – Olvastad a könyvet? – kérdezte, kikerülve a kérdésemet. – A Lerandrie krónikákat.

    Lassan leengedtem a tőrt szorongató kezemet a törzsem mellé, és egyre inkább úgy éreztem, hogy a földbe gyökerezett a lábam. – Igen. Vagyis nem mindent, én...

    – A tudás ott van a kezetekben, és mégsem használtátok ki? – vonta fel a szemöldökét Cox csalódottan. – A történelem talán valóban megismétli önmagát, de néhány évvel ezelőtt minden megváltozott. Megtört a rend, valami olyan történt, ami korábban még sosem, és a feje tetejére állt a világ. Bloodwing vadászik rátok, de legfőképpen te kellesz neki, ahogyan te is őt üldözöd már hat éve. Olvasd a könyvet, tanulmányozd a múltat, de ne higgy el mindent, amit írnak! Most minden megváltozott, és semmi nem a régi többé. Ezt te még nem értheted, még nem szabad értened. Egyszer majd megérted, de akkor én már nem leszek.

    Szaporább lett a légzésem, ahogy a ködös tekintetű férfire néztem. – Miért segít nekem? – kérdeztem.

    – Nem, én nem... Én nem neked segítek. Azt akarom, hogy minél előbb rátalálj Bloodwingre, hogy megkaphasson téged, még nem tudhatod ennek a súlyát. Nekünk csak az ő boldogsága számít – mondta Cox ma este már vagy negyedjére. – Szentül hiszem, hogy a Mesterünk jó és legyőzhetetlen. Minden rajtad múlik. Nem kell meghalnod, ha... Nem kell meghalnod – suttogta. – Kérlek, Solis, hozz fényt Bloodwing életébe! Kérlek!

    – Hát maga nem kívánja a halálomat? – Száraz torokkal léptem egyet hátra.

    Mi történik velem? Mi ez az egész? Ezt nem így képzeltem el!

    – Nem, dehogy kívánom a halálodat... – Cox szomorúan nevetett fel. – A világnak szüksége van rád. Bloodwingnek szüksége van rád. Mindnyájunknak. Fogalmad sincs, milyen fantasztikus képességek birtokában vagy, Iris Devlin. Fogalmad sincs...

    Csend telepedett a szobára. Hosszú perceknek tűnt, mire ismét megszólaltam. – Miért kellett megölnie Adamet, ha egyszer én kellek maguknak? Miattam halt meg? – elcsuklott a hangom.

    – Nem... Egy percig se hidd azt, hogy miattad halt meg! Minden okkal történik. Ennek így kellett lennie.

    – Miért? Istenem, miért? – emeltem fel a hangom egy pillanatra, de Cox arckifejezését látván visszavettem a hangerőből. – Nem mondhatja el, igaz?

    – Nem, valóban nem. Én... Én... Sajnálom – mondta Cox, majd olyan történt, amire a legkevésbé sem számítottam.

    Spencer Cox arcán egy magányos könnycsepp gördült lassan lefelé, hogy aztán földet érjen a múzeumi szoba padlóján.

    Halk csattanás hallatszott, a mennyezeti lámpa fénye kialudt. Csak a gyertyák maradtak fényforrásként, de még így is messze volt a szoba a sötéttől.

    – Ezt maguk csinálták? – Fejemet a plafon felé kaptam.

    Cox megrázta a fejét. – Valószínűleg áramszünet.

    – Értem – bólintottam, és próbáltam megköszörülni a torkomat, de nem sokra jutottam vele. Úgy éreztem, mázsás súly nehezedik a mellkasomra.

    – Van nálam valami, amit oda kell adnom neked – kezdte Cox, hangja reszelős volt. Lassan felállt a székből, és matatni kezdett a köpenye zsebeiben. Mikor megtalálta, amit keresett, közelebb lépett hozzám, alig másfél méter távolságra. Könnytől fénylett az arca, szomorú szemeivel engem vizslatott, miközben kinyújtotta karját, és a kezembe nyomta a csomagot. – Ez talán választ adhat néhány kérdésedre.

    A csomag kicsit nagyobb volt a tenyeremnél, papírba burkolták, pehelysúlyát szinte meg sem éreztem. – Mi ez? – kérdeztem a csomagot tanulmányozva, majd visszapillantottam a férfire, de szinte képtelen voltam állni a tekintetét. Fájt. Valami legbelül nagyon fájt.

    – Biztosan észrevetted, hogy a Lerandrie krónikák utolsó néhány oldala hiányzik. – Ennyit mondott, és semmi többet.

    Tágra nyílt szemmel meredtem rá. Nyeltem egyet, mielőtt megszólaltam volna, hogy leküzdjem a torkomban növekvő gombócot. – Köszönöm.

    – Együtt nyissátok ki! Egy csapatként.

    – Úgy lesz – bólintottam.

    – Bloodwing parancsba adta, hogy nem ölhetlek meg – Cox köpenyébe törölte a könnyeit. Valamiért mélyen megrendített a látvány. – Fogalma sincs arról, hogy sok társunkkal ellentétben én nem akartam ártani neked. Annyira fantasztikus lány vagy, Iris Devlin... Ha lenne még egy esélyem, hogy mindent újrakezdjek, azt kívánnám, hogy olyan lehessek, mint te.

    – Ne, ne, ne... Ne mondja ezt! – tiltakoztam, érezve, hogy nem bírom sokáig elviselni ezt a fájdalmat, amit sosem gondoltam, hogy képes leszek egy olyan ember miatt érezni, akit világ életemben gyűlöltem. – Nem vagyok jó ember.

    – Ne feledd, kihez beszélsz! Benned a fenséges Segath vér folyik, én pedig... Semmi vagyok, és sosem leszek több. Nekem sosem volt feleségem, sem pedig gyerekem. De ha lenne egy lányom, aki olyan lenne, mint te, akkor nagyon büszke lennék rá. – A gyertyák gyér fényében is tisztán láttam, ahogy Cox mellkasa gyors ütemben emelkedett és süllyedt. A következő pillanatban ott volt kezében a már jól ismert Glock 19-ese. Megforgatta enyhén remegő kezében a fegyvert, kibiztosította, majd egy pillanatra megállt bennem az ütő, ahogy azt a saját halántékához emelte. – Tudom, hogy nálad is van lőfegyver. Mondd azt nekik, hogy te tetted, és hagyj itt engem!

    – Nem, ezt nem kérheti tőlem! – Pánikolni kezdtem. Én ezt nem akarom, nem, nem tehetem ezt...

    – Nincs senkim, és nincs semmim! – kiáltotta most Cox, és a szó szoros értelmében zokogni kezdett, negyvenkilenc éves kora ellenére ráncos arcbőrén csak úgy patakzottak a könnyek. – Sajnálom... Egy másik életben, ahol te és én nem vagyunk ellenségek, talán még barátok is lehettünk volna.

    Lassított felvételben láttam, ahogy Spencer Cox lehunyja szemeit, majd sebhelyes kezében megfeszülnek az izmok, hogy meghúzzák a ravaszt.