Sosem gondoltam volna, hogy valaha is képes leszek olyan sebességgel mozogni, mint ahogyan most odaszökkentem Cox mellé, és minden testi- és lelkierőmet összeszedve félrelöktem a karját, melyben a Glockot tartotta. A fegyver elsült, a lövedék hangos dörrenéssel szelte át a levegőt, majd végül a plafonba fúródott. A lökés következményeképpen a pisztoly a földre esett, Cox pedig megtántorodva ütközött az egyetlen fényforrásként szolgáló, gyertyákkal kirakott pultnak. Egy-egy gyertya felborult, majd...

    Az apró gyertyalángok egyesével belekaptak a kiállítási darabokként szolgáló újságkivágásokba és levelekbe. A fával burkolt pult hamarosan lángokban állt.

    Cox, feleszmélve a pillanatnyi sokkból, vállamnál fogva eltaszított magától. Apró sikolyt tört fel a torkomból, ahogy fájdalmasan roppant valami a derekam és a csípőm tájékán, miközben hangos puffanással estem a szemközti fal vitrinszekrényének. Az üveg fülsiketítő csörömpöléssel robbant szilánkjaira. A fájdalom ködén át láttam, amint Cox a földön heverő fegyveréért nyúlt, és mintha egyszerre tűnt volna az arckifejezése meglepettnek és dühösnek.

    Valami hiányzik – szólalt meg az ismerős kis belső hang, mire kitisztult a tudatom, és üres kezeimre pillantottam. Az obszidián tőr karnyújtásnyira hevert a földön. Gyorsan a kezembe kaptam, majd mit sem törődve a csípőmbe nyilalló fájdalommal és az üvegszilánkokkal, ismét talpra álltam.

    Közben a tűz tovább terjedt, keresztül az egész pulton, felszökött a lambériával borított falra, a lángok a magasba nyúltak. A tűz vészjósló ropogása mellett fokozatosan kialakult az elviselhetetlen hőség, a kisméretű szobát pedig lassan elárasztotta a fojtogató füst.

    Jobb kezemben görcsösen markoltam a tőrt, és védekezően magam elé tartottam, de a karom úgy reszketett, mint a nyárfalevél.

    Már nem akarom ezt, kell lennie más megoldásnak...

    – Miért csináltad ezt? Miért nem hagytál meghalni? – kelt ki magából Spencer Cox egy pillanatra, teljesen a pánik és a düh hatása alá kerülve most a mereven a kezében tartott fegyvert rám szegezte. – Erre vártál annyi ideje. Gyerünk! Miért várnál még tovább? Ölj meg! – Az arcáról eltűnt a korábbi gyengeség árnyéka, most már inkább csak olyannak tűnt, mint egy lélek nélkül vánszorgó emberi test. A vadul lobogó tűz, amely lassan elpusztította körülöttünk a múzeum apró szobáját, elnyomta szemeinek bánatos jégszínét, a szürkéhez közelítő kéket, és nem látszott egyéb, mint hogy a korábbi könnyektől olyan fényes volt, mint két üveggömb. Elveszettség. Ez látszott csak benne, meg a táncoló lángok tükörképe.

    Remegve vettem mély levegőt. – Maga mondta, hogy nem kell ezt tennem.

    – De hiszen te ezt akarod! Te akarsz végezni velem, ezért nem hagytad, hogy magammal végezzek.

    – Azt mondta, minden rajtam múlik. Hogy nem kell meghalnom, ha a helyes döntést hozom. – Igyekeztem túlkiabálni a tűz ropogásának egyre erősödő hangját. – Hát magának sem kell meghalnia – mondtam ki, amin még magam is meglepődtem, hirtelen mennyire igaznak vélem a saját szavaimat. – Még nem késő, hogy jobb ember legyen.

    – A bűneim megbocsáthatatlanok. Egyetlenegy embert ismerek csak, aki megbocsátott nekem, és az Bloodwing. És mindez – végigmutatott véres köpenyén, melyre a halott takarító vörös, emberi vére száradt rá – most beteljesíti a sorsot, és elnyeri büntetését. Emlékezz! Hat éve októberben, hogy zuhogott aznap az eső a Hudson partján. És mi ott voltunk, nem tudtam, ki vagy, ki leszel, fegyvert fogtam rád, mint most, de elengedtelek, mert tudtam, hogy te később még fontos leszel Bloodwingnek. Megkaptam az utasítást, elengedtelek, a Mester szavát követve pedig megöltem Adam Huntert. Hát nem érted? Emlékezz arra a fájdalomra, amit akkor éreztél, mikor elhagyta a szeretted a földi életet, és most nézz rám! Én tettem ezt veled. Itt vagyok előtted, és mondd, mi tart még vissza, hogy megöld egy szeretted gyilkosát? – Az utolsó szavakat már valósággal kiabálta.

    – Sosem tette volna meg saját akaratából – érveltem határozottan. – Elvakítja a hálája Bloodwing iránt, és észre sem veszi, hogy eszköznek használja mindnyájukat! Nem több Bloodwingnek, mint egy báb, egy egyszerű játékszer, akit a kegyetlensége érdekében rángathat.

    Alighogy kimondtam az utolsó szavakat, gondolkodni sem volt időm, s a fegyver szinte azonnal, újból eldörrent. Borzasztó, éles fájdalom hasított a bal felkaromba, ahogy a lövedék, mintha a hús a karomon csak egyszerű papírlap lenne, átlyukasztotta. Én pedig egy pár pillanatra lesokkoltam. Az aktuális pillanat után mintha egy időre nem éreztem volna a fájdalmat, hiába itatta át lassan saját fekete vérem a köpeny karomra tapadó, bő ujját. Azt hiszem azért nem éreztem, mert az elmém nem tudta feldolgozni. Hiszen engem ilyen fájdalom még sosem ért: sosem vertek meg úgy igazán, meglőni, megkéselni pedig még úgy sem, de még csak műtéten sem estem át. Új volt a fájdalom ezen foka, és csak lassan, nagyon lassan jutott el a tudatomig.

    Spencer Cox tágra nyílt szemmel, rémülten nézett le rám. Karját az oldala mellé ejtette, miközben ismét feltörtek a könnyei. – Én nem akartalak bántani... – mondta halkan, amit a lángok pusztítása miatt szinte halig hallottam.

    Összeszorítottam a fogaimat, ahogy a fájdalom érzete lassan eljutott a tudatomig. Nem tudom, mikor csuklott össze alattam a lábam, de addig győzködtem magam, amíg ismételten fel nem tudtam állni. Bal karom véresen lógott az oldalamon. Néhány négyzetméter maradt már csak a kis szobában, ahova még nem ért el a tűz, az épen maradt vitrinszekrények pedig a hőség okozta nyomásnövekedés hatására vészjóslóan repedeztek.

    Ennek sosem lesz vége – gondoltam. – Ha nem teszem meg, a tűzben veszek oda. – A homlokom gyöngyözött a forróságtól, a torkom kapart a füsttől, és úgy éreztem, megfulladok.

    Cox valószínűleg könnyűszerrel kitalálta a gondolataimat. Bólintott. – Miattam halt meg az a fiú. Tizennégy éves volt, és én elvettem minden lehetőséget tőle, hogy éljen egy boldog életet. Tizennégy éves volt, és én megöltem.

    Elözönlötték a gondolataimat az emlékek Adamről. Mennyire félénk volt, mennyire ártatlan, mennyire szerettem, és hogy mennyire hiányzik... Eszembe jut a fiatal fiú mosolygós arca, ahogy ügyetlenkedve megigazítja lecsúszott szemüvegét, és hogy mennyiszer hordta azt a kedvenc bordó kapucnis pulóverét, vagy, ahogy elköszönt a dolgozni induló szüleitől, ahogy Markkal kölcsönösen bosszantották egymást, pont, mint Tyler és én. Majd eszembe jutottak az éjszakába nyúló beszélgetések egy-egy filmről vagy zenéről, vagy amilyen lelkesedéssel mesélt nekem a kedvenc számítógépes játékairól, amikért mindig is teljesen odavolt – igazi kocka. Ahogy mikor néha átmentem hozzájuk, átkarolta a vállam, miközben nekem, a már akkor is kis művészléleknek magyarázta reménytelenül, mit és mikor kell megnyomnom a kontroller gombjai közül, hogy könnyen legyőzhessem a magasabb szintű ellenfeleket is. Tudom, hogy ő is szeretett. Bármit megtennék, hogy újra átélhessem azokat a pillanatokat, és sosem fogom többé. Meghalt, nincs többé, és ennek már hat teljes éve. Hat év magány a tömegben, hat év gyász, amit sosem voltam képes teljesen feldolgozni.

    – Van fogalma arról, hogy mennyire hiányzik? – kérdeztem elakadozó hanggal. A növekvő gombóc a torkomban a füsttel együtt szüntelenül fojtogatott.

    – Több mint gondolnád – felelte Cox, miközben tenyerébe temette az arcát.

    – És mégis szolgaként követte Bloodwing utasításait – szűrtem ki a szavakat a fogaim között.

    Képtelen voltam elnyomni magamban az érzést, hogy ennek az egésznek nem így kellene véget érnie. Évek óta nem szorította el így a szívemet a gyász ólomkeze, mint most, de tudtam, hogy Adamet semmi nem hozza vissza, az sem, ha most valóban megteszem azt, amire évek óta vártam. Spencer Cox meggyilkolása nem fogja kiváltani Adam halálát. Nem vagyok egészen ember, tudom jól, hogy nem vagyok, és tudom, hogy az a feladatom, hogy legyőzzem Bloodwinget, de hát muszáj ezért másoknak is meghalnia? Miért kell ennek így lennie? Hiszen nem is olyan régen még olyan magabiztosság járt át, mint még életemben soha, mégis, mióta beléptem az apró múzeumi szoba ajtaján ez úgy szivárgott el belőlem, mint ahogy a falakat ellepő lángokból szállt fel a füst. Semmiben nem voltam többé biztos, csak abban, hogy én ezt nem akarom megtenni. A fejemet felrobbanni éreztem a feszültségtől, ahogy az egymásnak feszülő ellentétes döntések lehetőségei ádáz harcot vívtak. Ugyanis a bosszúvágy égetett, mart, szinte széttépett belülről. A szívveréseim robbanásokként érződtek a mellkasomban.

    Gyorsabban történt minden, mint hogy eljutott volna a tudatomig. A tőr hideg kövét felforrósította a tenyeremet perzselő bosszú. Sebesülten léptem előre.

    Egy lépés. Jobb karom a levegőbe emelkedett. Cox elvette kezét az arca elől, és lehunyta a szemét. Összeszorítottam a fogaimat, és bár egy hang sem jött ki a torkomon, valahol belül egy hang visítozva könyörgött, hogy ne tegyem meg.

    Mikor Spencer Cox ismét kinyitotta szemeit, és jeges tekintetét egyenesen az enyémbe fúrta, azt pontosan abban a pillanatban tette, mikor az obszidiánból faragott penge az oldalára fordítva átszakította a bőrét, közvetlenül a szegycsontja fölött.

    A másodperc töredéke alatt tisztult ki a tudatom. Rémülten rántottam ki a pengét, de tudtam, hogy már mindegy, már nem tudom visszacsinálni. Hiszen éreztem, ahogy a tőr a bőrébe fúródott, éreztem a roppanást, ahogy áttört a légcső porca, ahogyan azt is, amikor a penge hegye megakadt a nyaki csigolyák egyikében.

    Mit tettem?

    A sebből patakokban folyt a vér, ami a tűz fényében még az általánosnál is élénkebb vörösnek hatott. Vörösnek és emberinek. Cox tekintetéből valami végtelenül megrázó keserédes érzés tükröződött vissza. Alig telt egy pillanatba, hogy köhögni és fuldokolni kezdjen a légcsövébe és a tüdejébe áramló vértől.

    Szólásra nyitotta a száját, de csak újabb fuldoklásba torkollott, amint a borzasztó mennyiségű vér egy része a száján szivárgott ki. – Vigyázz! – sikerült kimondania végül, bár nem volt több egy elakadozó sóhajtásnál, majd összecsuklott alatta a lába. Hanyatt hevert a földön, és kétségbeesetten rángatózott a mellkasa, ahogy reménytelenül próbált levegőhöz jutni.

    Erőtlenül mutatott kezével a padló egy pontjára, és az irányt követve észrevettem, mit akart mutatni. A földön a papírcsomag hevert, amely minden valószínűséggel a hatalmas, bőrkötéses könyv kitépett lapjait tartalmazta. Szinte meg is feledkeztem róla, miután elejtettem, mikor a lövedék a felkaromba fúródott. Egy apró láng már bele is kapott a sarkába. Gyorsan felkaptam, mielőtt teljesen odaveszett volna, majd abban a pillanatban a lángnyelvek rémisztő hirtelenséggel csaptak elém, elválasztva Spencer Cox földön heverő testétől. A tűz uralta a szobát, pusztított, mintha csak az egész világ vége jött volna el, és én mégsem tudtam mozdulni, hogy mentsem az életem. Egy újabb lobbanás, és a lángok összecsaptak Cox fölött, aki csak felhördült fájdalmában, majd nem mozdult és nem szólalt meg többé.

    – Ne! – kiáltottam, ahogy földbe gyökerezett lábbal néztem, amint a férfi élettelen testét felemészti a pusztító tűzvész. A józan ész azt diktálta, hogy meneküljek, mentsem a bőröm, hiszen néhány méterre ott állt a nyitott ajtó, a biztos menekülés útja. Én mégis csak álltam, csak egy lépést hátráltam, és egy üres falfelületnek vetettem a hátam. – Ne... – Lassan lecsúsztam a fal tövébe, és térdre estem.

    Hatalmas lendülettel szakadt fel belőlem az égető fájdalom, minden, ami hat éve, és minden, ami ma este történt, amit én tettem, és zokogtam, utat engedve a rég a torkomat szorító könnyeknek. A csomagot és a még mindig vérrel borított tőrt a köpenyem zsebébe süllyesztettem, majd mindkét kezemmel görcsösen a portól és izzadságtól összetapadt hajamba markoltam, és csak zokogtam és zokogtam. Ugyanaz ismétlődött bennem újra és újra: mit tettem? Mit tettem? Miért kellett ennek így lennie? Miért nem hagytam, hogy saját magával végezzen, ahelyett, hogy ez történjen? Mit tettem? A világ megszűnt létezni körülöttem, és nem maradt más, csak én, tudván, hogy a tűz okozta pusztítás semmi az én bűneimhez képest, semmi ahhoz képest, amit én tettem.

    Egy erős kéz rántott hátra. A könnyeimen keresztül először ki se tudtam venni, ki az, csak felnyüszítettem a lőtt sebből sugárzó fájdalom hatására. Pillanatokon belül a folyosón találtam magam, kiszabadulva a tűz és a halál nyomasztó ketrecéből. Alig fogtam fel valamit abból, ami körülöttem történik, nem láttam többet, csak annyit, hogy az illetőnek, aki kiragadott a tűzben égő szobából, vízsugarak csaptak fel a kezéből, és a lángok tengere lassacskán halványulni kezdett. A tombolást felváltotta a temérdek mennyiségű füst és az elszenesedett falak, bútorok.

    Képtelen voltam odanézni, ahol tudtam, hogy Spencer Cox hever holtan. Egy pillanat alatt rájöttem, ki sietett a segítségemre, de nem érdekelt, az adott helyzetben képtelen lettem volna megköszönni, hogy nem hagyott hamuvá égni a tűzben, képtelen voltam akár egy szót is szólni. Olyan kicsire húztam össze magam, amennyire csak tudtam, a hasamhoz húzott térdeimtől levegőt is alig kaptam, a karomba pedig újra és újra belenyilallt a fájdalom. Mit sem törődve vele, a tenyerembe temettem arcomat. A könnyeim még mindig szüntelenül potyogtak, rázkódott a vállam a heves zokogástól.

    Homályosan láttam, hogy Draven leereszkedik mellém, és aggodalmas pillantásokat vet rám. Talán mondott is valamit, de ha így van, akkor nem értettem, mi volt az.

    Megállt az idő. Felfoghatatlan volt a helyzet abszurdsága. Az elmúlt hat évben annyira sziklaszilárdan hittem abban, hogy ez a helyes, hogy a ma este folyamán mindenben, amit eddig helyesnek és jónak gondoltam, megingott a hitem. És most itt voltam: egy szerettem gyilkosának halálát sirattam. Gyászoltam, pedig én vettem el tőle az életét. Mert tudtam, hogy megbánta a tetteit, és habár a megbánás nem teszi jóvá a múltban elkövetett bűnöket, esélyt ad egy jobb életre. Neki pedig már sosem lehet rá esélye. Megöltem valakit, aki talán soha nem vált volna szörnyeteggé, ha a körülötte lévő világ nem formálja azzá. Sosem tudom már meg, hogyan vált ilyenné, mi történt vele a múltban, amely megkeserítette az életét, és kifakította a mindennapjait.

    Újból a kezembe vettem a papírcsomagot, és magamhoz szorítottam. Szörnyetegnek éreztem magam. Körbevett a végtelen sötétség burka, mintha láthatatlan börtönbe zárt volna, amiért elvettem valakitől az utolsó esélyét, és ahelyett, hogy fényt hoztam volna, sötétséget teremtettem.

    Vajon rám is ez vár? A fakó, elmosódott mindennapok, a fojtogató magány? 

    Ez egy kegyetlen, kegyetlen világ...