– Nem. Ez nagyon nem jó ötlet. Nem, és kész – jelentette ki Harry határozottan. – Nem engedem, hogy egyedül keresd meg. Meg fogod öletni magad.

    – Minden rendben lesz, ígérem. Ne aggódj miattam, oké? – próbáltam lecsillapítani a fiú védelmező ösztöneit.

    – Az esetemben ez egyenlő a lehetetlennel. Nem mehetsz oda egyedül.

    – Hát testvér, nem áll szándékomban a kedvedet szegni – szólt közbe Draven, és hirtelen idegesítő nyugodtság és a híres mindent-jobban-tudok-nálad kifejezés volt az arcára írva –, de ha már annyira jó barátok vagytok, igazán tudhatnád, hogy amilyen makacs, úgysem tudod visszatartani.

    Harry mély lélegzetet vett, majd dühösen fújta azt ki. Kézfejével le akarta törölni a koszt az arcáról meg a szemüvege lencséjéről, de csak azt érte el, hogy még piszkosabb lett. – Testvér? Honnan tanultad ezt a gengszterdumát?

    Draven tekintete komorrá változott. – Ez nem gengszterduma, testvér. – A fiú arcán egy röpke pillanatra megmagyarázhatatlan kifejezés futott át, melyet talán a zaklatottságnak lehetett betudni, mégsem tudtam elnyomni az érzést, hogy inkább a sebezhetőség foszlánya mutatkozott meg.

    – Elég már! – emeltem fel a kezemet, megálljt parancsolva a kibontakozóban levő vitának. – Csapatként kell dolgoznunk, ha tetszik, ha nem.

    – Éppen ezért kellene együtt megkeresnünk azt a szobát, amiben ott van Az ördög hintaszéke. Ráadásul azt se felejtsd el, hogy most még Mike meg Alisson sem tudnak segíteni.

    – Ebben igaza van – szólalt meg Mike hangja a telefonban. – A felvétel nem mutat semmi olyat, amiből tudnánk következtetni arra, hogy merre kell mennetek.

    – És a székben ülő alakból mennyit láttok? – kérdeztem.

    – Nem sokat. Eltakarja az arcát a csuklyája.

    – Tessék! Honnan tudjuk, hogy ez nem egy újabb csapda? – Harry kétségbeesetten próbált ismét meggyőzni arról, hogy ne egyedül keressem meg Az ördög hintaszékét.

    – Az előző alkalommal nem tették olyan nyilvánvalóvá, mint most. Az a feltételezésem, hogy ez csak... Figyelemelterelés volt, és abban a szobában valóban Cox vár minket. Ráadásul a kamerák miatt az is biztos, hogy tudnak minden rezdülésünkről, a legrosszabb esetben pedig egy lépéssel előttünk járnak. – Valósággal özönlöttek belőlem a gondolatok.

    Harry újra és újra ökölbe szorította a kezét, majd ellazította. – És akkor mi van, ha az a csapda, hogy elhiteti velünk, hogy egyedül van a szobában? Mi van, ha belépsz oda, és abban a pillanatban minden irányból özönleni kezdenek?

    – Özönleni? Bloodwing nagy koponya, ahogyan Cox is, de kétlem, hogy több száz fős seregeik lennének, akiket csak úgy a halálba küldenének. Ha mégis vannak még itt a múzeumban, vagy a múzeum környékén, hát akkor éppen ezért nem jöhettek velem. Rátok itt van szükség, ha újabb támadás érné a... Ha újabb támadás érne minket. – Minket. A szó hallatára a csendben álldogáló többiek szemében alábbhagyott a kétkedés gomolygó sötétje. – Bízzatok bennem! Kérlek... Muszáj bíznotok bennem.

    Harry szája sarka aggodalmas mosolyra görbült, Draven szemében pedig a büszkeség arany szikrája csillant.

•••

    Olyan volt, mint egy rémálom.

    A horrormúzeum több irányba ágazó folyosójára sehonnan nem szűrődött be fény, a hideg a bőröm alá kúszva fagyasztotta meg az érzékeimet. Egy röpke pillanatra elöntött a pánik, és átfutott az agyamon, hogy ez talán mégsem olyan jó ötlet, mint elsőre elképzeltem. Emlékeztetnem kellett magamat, hogy nem véletlenül győztem meg Harry-t és a többieket arról, hogy minden rendben lesz. Megígértem nekik, számítanak rám, és legfőképpen sikerült őket meggyőznöm, hogy bízzanak bennem. Ha pedig ők bíztak bennem, akkor nekem is muszáj volt bíznom önmagamban.

    Mielőtt egymagamban kiléptem volna a folyosóra, a telefonomat Draven kezébe nyomtam, aki mellé így odagyűltek a többiek, mielőtt Harry kivételével szétszóródtak volna, hogy őrködjenek újabb támadás esetén. Mivel az egyetlen kamera, amelyik működött, még mindig csak az volt, ahol feltehetőleg Cox várt rám, így kis híján felesleges lett volna, Alisson és Mike aligha tudtak volna hasznos információval szolgálni. És egyébként is, még ha minden egyes lépésünket előre ki is számította Bloodwing és a csapata, biztosnak kellett lennem abban, hogy a lehető leghalkabban derítem ki, és közelítem meg a megfelelő szobát.

    Reszkető lélegzetet fújtam ki olyan halkan, ahogy csak kitelt tőlem. Jobb kezemmel matatni kezdtem a köpenyem belső zsebei között, és mikor ujjbegyeim a hideg követ érintették, nyugalom áradt szét a testemben. Összezártam az ujjaimat az obszidián tőr markolata körül, majd kiemeltem a rejtekéből, és ahogy rápillantottam, feketesége a sötétségbe olvadt. Éreztem, amint szám sarka apró mosolyra rándult. Faye olyan büszkén és reménnyel telve adta nekem, annyira lelkesen várta, hogy fog tetszeni az édesapja által faragott gyönyörűséges fegyver, hogy ha az eszem ellenkezett is – ugyanis lássuk be, az övemen lógó lőfegyver sokkal praktikusabbnak bizonyult volna –, a szívem azt súgta, hogy ha majd ott leszek, és szemben állok a férfivel, az éjsötét kőből gondos munkával faragott tőrt tartsam a kezemben. Szorítsam, és úgy kapaszkodjak belé, mintha csak az életem múlna rajta, mintha az biztonságot nyújthatna minden sérelem ellen.

    Falra szerelt vitrinszekrények sora mellett haladtam el, és hogy a feszültséget a minimumra csökkentsem, csak annyira néztem a tartalmukra, amennyire a kíváncsiságom miatt elkerülhetetlen volt. Ezen pillanatok alkalmával borzasztó állapotban lévő plüssöket – főként macikat és vörös szemű nyulakat – pillantottam meg, melyeknek az idő és a kegyetlen emberi kéz nem kegyelmezett. Némelyik több darabban hevert, mások kiszakadtak és kihullott belőlük a fehér vatta, de akadt olyan is, amelyből rugók álltak ki, vagy éppen a valaha puha bundát ismeretlen eredetű anyagok sötét foltjai csúfították el. Akadtak azonban itt ősi agyagfigurák is, melyek baljós tekintetű macskákat, vagy tevékre emlékeztető lényeket ábrázoltak. Az egyik üvegszekrény fala mögött förtelmes szörnyeteg ágaskodott: medve volt talán, szája azonban egy húsevő növényére emlékezetett, spirális alakban sorakoztak bennük a tűhegyes fogak, fejéből pedig csápok álltak ki. Elkapott a hányinger, így inkább gyorsan továbbhaladtam.

    Megszaporáztam a lépteimet, de csak olyan mértékben, hogy ne dübörögjön a padló a lábaim alatt. Eközben megannyi ajtó előtt haladtam el.

    Úgy éreztem, kezdek megőrülni. A vaksötétben rohantam, és nem tudtam, igazából mit keresek, ami utat mutathatna. Egy idő után már azt sem tudtam, honnan jöttem, valamint azt sem, éppen merre tartok. Az ablaktalan folyosók, melyeken már talán többször is végighaladtam, a szemeim előtt végtelen labirintussá váltak. Az a benyomásom támadt, hogy csak ugyanazokat a köröket róttam le újra és újra, és a cél valahogy úgy veszett el, mint ahogyan egy valahai tomboló tűzvész utolsó, apró lángja huny ki. Mindig abban a hitben éltem, hogy a hátborzongató neszezések egy egyébként csendes helyen a rémület legfelső foka. Milyen naiv volt tőlem ezt hinni... Sosem gondoltam volna, hogy a teljes csendnél még az élet virágának utolsó szirmaiért küzdő sikolyok sem változtatják jobban az ember ereiben zubogó vért jéggé.

    Levegő után kapkodtam, sikertelenül. A pánik mintha minden levegőt kiszorított volna a tüdőmből. A csendben nem hallatszott más, csak a zihálásom sípolássá torzult hangja, és szívverésem monoton dobolása éles, szúró fájdalmat küldött a fejembe. Lemerevedtem, és a folyosó falának egy szabadon hagyott darabjának vetettem a hátam. Azt kívántam, bár ne hagytam volna ott a telefonom, bár ne jöttem volna egyedül, bár ne lennék ilyen gyenge... Mert kétség sem fér hozzá, ez voltam: gyenge. Ez visszhangzott a fejemben, mintha csak valaki szüntelenül ezt az egyetlen szót suttogná a fülembe: gyenge. Gyenge. Gyenge. Gyenge.

    Görcsbe rándult a gyomrom, én pedig hirtelen kétrét görnyedtem. Mielőtt bármi egyebet tehettem volna azon kívül, hogy elsöpörtem kosztól és izzadságtól összetapadt hajamat az arcom elől, a gyomrom maradéktalanul a fal tövébe ürítette a tartalmát. Maró fájdalmat éreztem a torkomban. Sikerült pár lépést elbotorkálnom, mielőtt egy üvegládát tartó faszekrény előtt összecsuklottak alattam a térdeim.

    A csontjaim fájdalmasan koppantak a földön. Olyan kicsire húztam magam össze, amennyire csak tudtam. A tőrt még mindig görcsösen markoltam, izzadt tenyerem szorításából szinte kicsúszott. Tágra nyílt szemmel meredtem a hideg kőre, a kezeim jéghidege megközelítette a tőrét. Elmélázva forgattam az ujjaim között, majd egyre csak lassult és lassult, végül pedig a hegyével a mellkasom felé irányulva állt meg. Ellenem fordult, mintha csak élő lény lett volna. Ellenem fordult, ahogyan én fordultam önmagam ellen.

    A penge hegye a nyakam alatti szabad bőrfelületet érintette. Behunytam a szemeim, és enyhe nyomást gyakoroltam a bőrömnek szegezett fegyverre. Éreztem, ahogy az élesre csiszolt obszidián felhasítja a bőrömet.

    Felpattant a szemem, és abban a pillanatban kitisztult a fejem. A számtalan folyosó egyikén térdelve bal kezem ujjaival megérintettem a szegycsontom tájékán keletkezett sebet. Ragacsos, fekete vérem borította az ujjbegyeimet. A fájdalom mintha felébresztett volna a rémálomból, és kiélesítette volna az érzékeimet. Még egyszer utoljára megforgattam a tőrt a kezemben, majd ismét elfordítottam magam felől, ugyanezzel a lendülettel pedig a földről is felálltam.

    Újból körbenéztem, és próbáltam valamivel logikusabban gondolkodni. Nem úgy, mint amikor Dravennél hagytam a telefonomat. Utólag nem fért a fejembe, hogyan gondolhattam ezt jó ötletnek. Annál több előny nem származott belőle, mint hogy látni fogják, ha egyszer rátalálok Az ördög hintaszékére. Meglepetten hunyorogtam a folyosó vége felé.

    Létezik, hogy ez az, amire gondolok? – gondoltam, majd arra a következtetésre jutottam, hogy közelebb kell mennem, ha biztos akarok lenni a dolgomban. Eközben felidéztem magamban, milyennek láttam kívülről a múzeumot. Kicsinek tűnt, igen, közel sem tűnt akkorának, mint egy általános múzeum – de vajon ez csak első ránézésre volt így? Ahogy lassan haladtam előre, szabadon lévő kezemben halovány fényt gyújtva világítottam meg magam előtt az utat. Amikor közeledtem a folyosó végének vélt részhez, ahonnan nem ágazott tovább, már biztos voltam benne, hogy pár perccel korábban nem tévedtem.

    Előttem sötét szörnyetegként a magasba nyújtózó lépcsősor vezetett az emeletre.

•••

    Az emeleten égtek a lámpák. Hunyorognom kellett, ha látni akartam valamit, mert ekkora fényáradat utoljára a hotelben érte a szemeimet. Az emeleti folyosó a földszintiektől eltérően nem ágazott milliónyi lehetetlen irányba. Arra emlékeztetett, mintha a lépcsővel rátaláltam volna a labirintus kijáratára. A padlót itt is ugyanolyan sötét kőlapok alkották, a falat lambéria borította. Természetesen a vitrinszekrények itt sem maradhattak el: amint elengedtem a lépcső fakorlátját, a fal mellől egy bevarrt szájú báb őrült vigyora fogadott. Bárki is döntött úgy, hogy jó ötlet odarakni, borzasztó humorral rendelkezik. Valami nagyon nem stimmelt.

    Fújtattam egyet, miközben a fejemet ingattam. Valami. Hát ez nevetséges – gondoltam –, itt leginkább semmi nem stimmel. Azonban ha a lentiekhez viszonyítottam, itt feltűnően nyugodt volt a légkör, feltéve, ha a továbbra is horrorisztikus tárgyakkal teli vitrinszekrényeket nem számítjuk. A lámpafény már-már otthonos megvilágításba helyezte a régies ház folyosóját, az ajtók pedig egytől-egyig tárva-nyitva álltak. Az ajtónyílásokon még több fény özönlött a folyosóra, csak annak a legvége burkolózott továbbra is sötétségbe. A folyosó legvégén lévő ajtó, amely velem pontosan szemben, úgy negyven méterre helyezkedett el, csukva volt, azonban az alsó perem alatt itt is világos fénycsík mutatta, hogy odabent is égnek a lámpák. Coxnak vagy már nagyon elege van a keresgélős hercehurcából, vagy valamilyen okból kifolyólag úgy voltak vele, hogy ha már egyszer rájöttem, hogy van emelet, és meg is találtam az oda vezető lépcsőt, akkor a további dolgomat megkönnyítették.

    Ökölbe szorítottam bal kezemet, mire abban a mostanra feleslegessé vált gyér fény kialudt. A rúna ragyogása először vörösből sárgára váltott, majd ez is kialudt. A többiek túl messze voltak ahhoz, hogy érzékelje őket, így hát a mostanság csak az egyetemen töltött órák idejére szokásos heg maradt a bőrömön, kacskaringós vonalai fehéresen domborodtak ki. Teleszívtam levegővel a tüdőmet, majd eltökélten tettem meg az első néhány lépést a folyosó végén lévő csukott ajtó irányába.

    Az első pár nyitott ajtón még betekintettem – mi mást is tehettem volna, a kíváncsiságom fájdalmas gyakorisággal készteti előbb a testem cselekvésre, mint az agyam tehetné –, de hamarosan ezzel is felhagytam, mikor látni nem kívánt dolgokat pillantottam meg. Ilyenek voltak egy borzasztóan nyomasztó bábszínház régi fabútorokkal, vagy egy olyan helyiség, amit padlótól mennyezetig zöldre festett fadobozok borítottak, bennük bábfigurákkal és babákkal. Igen, még porcelánbabákkal is, amelyek még hétköznapi közegben is a frászt hozzák az emberre. Nem, nem volt nekem most szükségem ezen dolgok látványára. Halkan még fel is nevettem, mert igazából tudtam, hogy azokhoz képest, amilyen dolgokat láttam már ma, ezek a félelemkeltőnek szánt kiállítások csak erőltetett próbálkozásoknak tűntek. Hirtelen ismét elkomorodtam – az elmeállapotomat illetően nem volt bíztató jelenség, hogy egymagam nevetek kínomon egy múzeum üres folyosóján.

    Az ajtó a folyosó végén kínzó lassúsággal nyílt ki a kilincs lenyomása után, a mozdulatot a zsanérok nyikorgása kísérte. Én pedig, gondolván, hogy ezért vagyok itt, beléptem a csúcsfényben megvilágított szobába.