Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a tüdőmből. A káosz folyamán észre sem vettem, hogy egyik kezemmel olyan görcsösen kapaszkodtam a koporsó állványába, hogy belefehéredtek az ujjaim. Elterültem a fapadlón, pedig a pánikon kívül semmilyen sérülést nem szenvedtem. Amikor alig pár másodperccel később ismét felültem, a mellettem lévő Harry csak szorosan magához ölelt. Csengett a fülem a lövések éles zajától. Abba az irányba pillantottam, ahol Kelly, Draven és Faye kerestek menedéket. Úgy tűnt, Lacey kivételével mindenki épségben volt.

    Amint Faye megpillantotta a földön ülő, még mindig vérző lányt, azonnal felállt, leporolta magáról a szilánkokat, faszálkákat és a port, és odasietett hozzánk.

    – Kelly! – kiáltott most Jay a lányért.

    Mivel az ablaknak már csak apró töredékei maradtak a keretben, a teremben többé nem volt vaksötét. A holdfény meg az utcai lámpák gyér fénye beözönlött a falon tátongó lyukon, és immár könnyen meg lehetett különbözetni a takarító vörös, emberi vérét, mely vonszolásnyomot hagyott a fapadlón, és Lacey fekete Segath-vérét, mely tócsában állt ott, ahol a lány ült.

    Kelly a pillanatnyi sokkból gyorsan összeszedte magát, és letérdelt Lacey mellé. – Kérlek mondd, hogy nem maradt benne a lövedék! Nem vagyok orvos, én csak meggyógyítalak, ha elkapod az influenzát, meg sebeket forrasztok össze tök bénán – Kelly a pániktól kis híján érthetetlenül beszélt.

    Lacey nyöszörgésszerű halk nevetést hallatott. – Nem maradt benne. Átlyukasztotta a lábam, és kibaszottul fáj.

    – Semmi baj. Egy pillanat, és kutya bajod se lesz – ígérte neki Kelly. Két kicsi, nőies kezével átfogta Lacey sebesült combját – egyik tenyerét oda helyezte, ahol a lövedék a lány húsába fúródott, a másikat oda, ahol kiszabadult. Lacey fájdalmasan felszisszent, ahogy Kelly a két sebet érintette. – Bocsánat, tudom, hogy fáj – mentegetőzött Kelly, majd hozzálátott a munkához. A félvér lány lehunyta a szemét, amint halvány, olajra emlékeztető tónusokkal rendelkező bőrén kirajzolódtak a rúnája fényes, vörös vonalai.

    Egy pillanatra megfeledkeztem a szörnyűségekről, a rengeteg vérről, zajról, rettegésről, a két halottról, és én, aki mindig a zűrzavarban érezte otthon magát, most mégis kiélveztem a pillanatnyi nyugodt csendet. Lacey magas és talpraesett lány volt, éppúgy, mint Faye, de jelen pillanatban olyan törékenynek tűnt, mint egy porcelánbaba. A mellette térdelő Kelly, az alacsony termetű, nem is az ereje teljében lévő japán-amerikai lány most olyan volt, mint egy angyal. Kerek arcán nem volt mosoly, kosztól összetapadt frufruja félig a szeme elé lógott, ahogy a sebesült fölé hajolt. Ahogy minden erejét összeszedve próbált segíteni Lacey-n, mégis volt benne valami tiszteletreméltó és fenséges.

    Mélyen beszívtam a vér fémes szagától szennyezett levegőt, gombóc alakba gömbölyödtem, és hátamat a koporsó állványának támasztottam. Akármennyire is hátborzongató és undorító volt belegondolni, hogy mögöttem egy halott ember véres teste fekszik, úgy éreztem, szükségem volt a támaszra, különben elájultam volna.

    A vonal túlsó végén is síri csend honolt, csak halk suttogást meg lélegzetvételek neszét lehetett hallani. Úgy hallatszott, valamelyikük felsóhajtott. – Annyira furcsa érzés volt ezt az egészet képernyőn keresztül végignézni – szólalt meg Mike halkan, és egy pillanatnyi szünetet tartott, mielőtt hozzátette volna: – Sosem voltam még ilyen büszke a húgomra. Azt kívánom, bár hazamehetnénk, és eldicsekedhetnék vele anyáéknak...

    – Tudom. Én is ezt érzem, és szerintem mi mindannyian – feleltem ugyanazon a halk hangerőn. – Hiányoznak azok az idők, amikor még úgy mehettem haza kiskoromban, hogy töviről hegyire beszámolhattam mindenről, amit átéltem.

    – Amikor még nem voltak titkaink – mondta Alisson, és szinte láttam magam előtt, ahogy aprót bólint, mint mindig, amikor valamivel egyetért, de közben a gondolataiba merül.

    Hűvös, csontos kezet éreztem a vállamra simulni, és mikor odakaptam a fejem, Dravent pillantottam meg. Borostyánszín szeme a gyér, hideg fényben világos aranybarnaként villant meg a csuklyája pereme alatt. Visszahúzta kezét, majd csendben letelepedett mellém, mintha a lépteit és fekete köpenye lebbenését elnémították volna. Habár tekintete, mint mindig, most is kifürkészhetetlen volt, mozdulatai bizonytalanságról és óvatos távolságtartásról árulkodtak. – Jól vagy? – kérdezte végül. – Nem sérültél meg?

    Alig láthatóan ráztam meg a fejem, mire egy tincs vörös hajamból a szemem elé hullott. Gyorsan odakaptam, és a fülem mögé tűrtem. – Na és te?

    – Élek. A térdem meg a tenyerem ugyan telement szálkákkal a törött székekből meg apró üvegszilánkokkal, de azokkal majd elbíbelődök, ha visszaérünk a hotelbe. Igaz, amilyen szerencsém van, addigra begyullad pár helyen, de még mindig jobb, mintha engem is meglőttek volna.

    – Na, igen, ebben van valami – bólintottam. – Mutasd a kezed!

    Draven felemelte a tenyerét, és úgy fordította, hogy láthassam. Az utcáról beszűrődő fény megtört egy pici üvegszilánkon, amely a fiú tenyerébe fúródott. – Nem vészes – mondta.

    – Kiszedem – közöltem gondolkodás nélkül. A köpenyem egyik belső zsebéből papírzsebkendőt halásztam elő, és készenlétbe helyeztem, miközben körmeimet csipesznek használva óvatosan megragadtam az üvegszilánkot, és apró mozdulattal kihúztam a fiú tenyerének bőre alól. Pár csepp fekete vér buggyant elő a kicsi sebből, amire aztán rászorítottam a zsebkendőt.

    – Neked aztán precíz kezed van. – Draven halványan elmosolyodott, közben a zsebkendőt a kezére tekerte. – Igaz, ez a rajzaidon is látszik.

    Felkaptam a fejem. – A rajzaimon? Nem emlékszem, hogy valaha is mutattam volna őket.

    Draven egy pillanatra vékony vonallá préselte a száját, mielőtt válaszolt volna. – Lehet, hogy egyszer belenéztem a vázlatfüzetedbe, amikor nem figyeltél. Az a rajz Bloodwingről egyszerűen fantasztikus. Láttam, hogy gyakran rajzolsz le épületeket. Jó látványtervező lenne belőled.

    – Ó, értem, és... Köszönöm, azt hiszem. – Ezután pár pillanatnyi kínos csend következett. – Szóval te a cuccaim között turkáltál?

    – Ja, dehogyis – tette fel a kezét védekezően a fiú –, csak egyszer kint felejtetted a vázlatfüzetedet odahaza, a tanulószoba asztalán, én meg belelapoztam. Kár, hogy nem jártál abba a gimnáziumba, ahova én.

    – Hát, tudod, egy bentlakásos középiskolában tanultam, egy ideggondozó intézetben – jegyeztem meg, csak úgy mellékesen.

    – Nos, ezt nem tudtam. Sajnálom. Pedig biztos vagyok benne, hogy a tanárom kedvence lettél volna.

    – Készen is vagyunk – mondta Kelly, és kicsit távolabb húzódott Lacey-től, akinek többé nem ült ki fájdalom az arcára.

    Lacey először megtapogatta a combját, ahol korábban a lőtt seb volt, és habár a keze fekete lett saját vérétől, nem rándult görcsbe a fájdalomtól. Megmozgatta a lábát, mintha csak azzal kísérletezne, maradt-e bármi nyoma a sérülésének, egy pillanat múlva pedig talpra ugrott, és úgy nézett végig magán, mintha most látná önmagát először. A vért leszámítva meg sem lehetett volna mondani, hogy percekkel korábban keresztüllőttek a lábán. Szélesen elmosolyodott, majd kicsit lehajolt, hogy jó szorosan megölelhesse Kelly-t, aki időközben szintén felállt a földről. - Fantasztikus vagy. Köszönöm - mondta neki Lacey, mire Kelly szája sarka felfelé kunkorodott, és meg mertem volna esküdni rá, hogy elpirult. Kelly annak a típusnak tűnt, akinek folyton-folyvást szüksége volt a visszajelzésre, hogy jó, amit csinál, és mivel nem gyakran kapta ezt meg, most szinte megilletődött.

    Úgy éreztem, nekem is ideje lenne feltápászkodnom a koporsó mögötti búvóhelyemről, így hát én is kinyújtóztattam korábban görcsösen feszülő tagjaimat. Ahogy a társaimmal együtt felálltam, igyekeztem nem hátrapillantani, ahol még mindig egy brutális látványt nyújtó holttest hevert. Lacey felé fordultam. A lány kezét immár ismét Jay szorongatta, és úgy tűnt, a fiú még mindig sokkban volt. Bár nem mosolygott, és szemeiben mintha könnyek csillogtak volna, őszinte megkönnyebbülés tükröződött az arcán.

    Éreztem, amint mosoly terül szét az arcomon. – Ti vagytok a nap hősei – biccentettem Lacey és Kelly felé. – Hogy csináltad?

    – Hát tudod – kezdett magyarázni Lacey büszkén –, hirtelen rájöttem, hogy egy íjásznak mégsem olyan haszontalan, ha uralja a szelet.

    – Gondoljátok, hogy meghalt? – kérdezte Kelly, és az utca felé pillantott, ahol a támadó hevert, és mellkasából Lacey nyila állt ki.

    – Engem jobban érdekel, hogy ez Cox volt-e – vetettem közbe, és elindultam az ablakon tátongó lyuk irányába.

    – Ki más lett volna? – Greg összevonta a szemöldökét.

    – Bloodwing nem hülye. Nem küldte volna ide Coxt egymagában.

    – Az biztos – szúrta közbe Draven. – Tuti nem küldte volna ide csak azért, hogy öt perc alatt meghaljon.

    – Srácok, igyekezzetek! – szólt Mike a telefonból. – Az előbbi elég nagy robajjal járt, nem telik sokba, mire valamelyik utcabeli lakos kihívja a rendőröket.

    – Igazad van. Gyertek! – intettem.

    Csuklyámat mélyen az arcomba húztam, majd kiléptem az ablakon, ügyelve arra, hogy a gyilkos tüskékként kiálló törött szilánkok ne sértsék fel a bőrömet, a többiek pedig követtek. Éjfél felé járhatott az idő, ami azt jelentette, hogy hamarosan átlépünk a novemberbe. A hűvös, őszi szél bekúszott a köpenyem alá, és megborzongatott.

    Lacey odalépett a betonon heverő testhez – melyről most már meg lehetett állapítani, hogy egykor egy férfi volt –, megragadta a nyíl kiálló részét, és egy gyakorlott mozdulattal kiszabadította a hús és a csont fogságából. A nyíl hegyéről sűrű vér csepegett a betonra.

    Leguggoltam a test mellé, hogy közelebbről is szemügyre vehessem. A férfi arcát félig eltakarta köpenye csuklyája - olyasmi ruhadarab volt ez, mint amilyet mi is viseltünk. Óvatosan félrehúztam, mintha csak attól tartanék, hogy hirtelen megelevenedik, és visszatér halottaiból. Szemem sarkából láttam, amint Draven szintén leguggolt, és egyik fekete körömben végződő ujját a halott álla alá illesztve az egyik utcai lámpa fénye felé fordította a férfi fejét. Az élettelen arc ismeretlen volt – sötét hajjal, világosnak tűnő szemekkel rendelkezett, de annyi biztos, hogy nem lehetett több negyven évesnél.

    – Ez bizony nem Spencer Cox – ráztam meg a fejem, miközben vonakodva bár, de óvatos mozdulattal lecsuktam az idegen, halott férfi szemhéját. Amint az előbb említetteket tettem, észrevettem, amint Draven arcán egy pillanatra megmagyarázhatatlan kifejezés futott át. – Mi az? Minden halott megérdemli, hogy örökre lecsukják a szemét.

    – Tudom, csak... – Draven nem fejezte be a mondatot, helyette csak közelebb hajolt, és apró csókot lehelt az arcomra. – Büszke vagyok rád – suttogta.

    Nem pillantottam fel – nem tudhattam, hányan figyeltek a csapatunkból, és nem is szerettem volna tudni.

    Eszembe jutott egy apróság, amely bizonyosságot adhatott arról, hogy a halott Bloodwing embere volt. Megfogtam a férfi jobb csuklóját, és amennyire csak tudtam, feltűrtem rajta a ruha ujját. És ott volt: a kezet, benne spirális mintával ábrázoló tetoválás fekete vonalai enyhén kidomborodtak a bőrén, mint ahogyan a régi sebek által hátrahagyott hegek szoktak. Alatta az Unclear felirat betűi mintha gúnyosan nevettek volna a képünkbe.

    – Áttekinthetetlen, az egyszer biztos – morogtam az orrom alatt. Felálltam, és elléptem a holttest mellől. – És most jön a bökkenő. Hogyan tovább? Folytathatnánk úgy, hogy átkutatjuk az egész múzeumot, mintha mi sem történt volna, de arra nincs időnk. – Szememmel Harry-t kerestem, annak reményében, hogy neki lesz majd valami ötlete.

    A fiút a falnak vetett háttal pillantottam meg, amint engem figyelt. Úgy tűnt, mélyen elveszett a gondolataiban, de amikor észrevette, hogy én is őt bámulom, szinte fel sem kellett tennem a kérdést, és máris válaszolt rá. – Nem tudom. Mindenesetre vissza kellene mennünk odabentre, mert itt kint könnyen megláthatnak minket.

    – Ez jogos – bólintottam.

    – Mi a... – A vonal túlsó végéről cifra káromkodás hallatszott.

    Megtorpantam, és kihangosítottam a készüléket. – Mi történt? – kérdeztem.

    – Valami nagyon nem okés. A kamerák... Mintha tönkrementek volna, úgy, mint amikor még itt voltatok a buszban. Annyi a különbség, hogy most nem csak az egyik. Az összes egyszerre szállt el – magyarázott Mike feszülten.

    – Nem látunk semmit – folytatta Alisson a fiú helyett. – Csak hangyás képernyő, és...

    Csend. Egy pillanatra azt hittem, megszakadt a vonal. – Ott vagytok? – szóltam bele rekedten.

    – Igen – felelt végül Mike. – Az egyik kamera megint működik.

    – Hol? Mit láttok?

    – Az ördög hintaszéke. Ül benne valaki.