Lacey volt az első, aki látszólag arra az elhatározásra jutott, hogy kinyitja az ülésen heverő kartondobozt. A buszon majdnem teljes csend uralkodott, csak néhányan beszélgettek halkan, meg a rádióból szólt valami borzasztóan unalmas zene. Lacey óvatosan felállt az üléséről, nehogy egy váratlan kanyar vagy fékezés során elhasaljon a kisbusz padlóján.

    – Ez le van ragasztva – mondta a lány, miután közelebbről is szemügyre vette a dobozt. – Van nálad valami, amivel kinyithatnám?

    – Éppenséggel van – feleltem, majd belenyúltam köpenyem belső zsebébe, hogy aztán onnan elővegyem az obszidián tőrt.

    Lacey érdeklődően pillantott a fegyverre, majd megvonta a vállát, és átmetszette vele a dobozt lezáró ragasztócsíkokat. – Köszi – mondta, majd visszaadta a tőrt. A lány rövid ideig csak kotorászott a doboz tartalmában, mely halk, csörömpölő hanggal járt, majd végül előhúzott belőle egy gyönyörű, fából készült íjat, melybe apró, a buszban uralkodó sötétség miatt azonban kivehetetlen mintázatokat faragtak. Lacey letette az ülésre az íjat, hogy közben átvethesse a vállán a nyílvesszőkkel telerakott tegezt. Mikor ezzel is készen volt, ismét a kezébe vette íját, és csodálattal nézte azt. Szomorúan elmosolyodott. – Ez nem az az íj, amivel a versenyeimre jártam. Ez anyáé volt. Ő is íjász volt, ráadásul nagyon tehetséges. Ő véste bele a mintákat azzal a bicskájával, amit szintén nekem adott. Már bánom, hogy azt nem hoztam magammal.

    – Gyönyörű darab – mondtam az íjat tanulmányozva.

    Lacey csak mosolygott, majd elindult vissza ahhoz az üléspárhoz, ahol Jay várt rá. Még azonban visszafordult, mintha eszébe jutott volna valami, de nem lett volna biztos benne, hogy kimondja-e vagy sem. – Tudod, Alisson részletesebben is mesélt nekem, és... Úgy értem... – kereste a szavakat. – Csak azt akartam mondani, hogy Adam büszke lenne rád.

    Gyors pillantást vetettem Alissonra, aki a padlót bámulta, és csak nagyon óvatosan emelte rám a tekintetét. Visszafordultam Lacey felé. – Köszönöm.

    Mikor a lány ismét visszatért hallótávolságon kívülre, Alisson halkan szólalt meg. – Ne haragudj, hogy elmondtam neki, csak próbáltam éreztetni vele, hogy nem csak neki hiányzik valaki, és...

    – Nem haragszom – szakítottam félbe a lány mondanivalóját.

    Mielőtt bármi egyebet mondhattam volna, Harry átkukucskált Mike válla fölött, aki az előttünk lévő sor szélső ülésén ülve ügyködött valamit a laptopján, mivel a hátsó sorban hárman is alig fértünk el, főleg úgy, hogy a doboz is itt kapott helyet. – Min ügyködsz? – kérdezte a fiútól Harry.

    – Arra gondoltam, hogy rákeresek a múzeumra. Zak Bagans' The Haunted Museum. Vannak videofelvételek, képek, tájékoztató szövegek a fő látványosságokról, mint például a Temetés, az Ördög hintaszéke, vagy az Üst, de rengeteg híres filmből is vannak berendezett szobák. Nem mondom, elég para hely... Pedig én nem hiszek a természetfeletti dolgokban – magyarázta Mike.

    – Ugye tudod, hogy te magad is az vagy? – vetette közbe Harry, és elfojtott egy nevetést. – Ki tudja, mi minden van még? Mostantól kezdve nem ártana vigyázni, nehogy elátkozzanak, vagy valami ilyesmi.

    – Lacey egyszer azt mesélte, hogy kapcsolatba lépett a túlvilággal. Egy egyszerű quija táblát használt – kapcsolódott be a beszélgetésbe Alisson.

    – Azt én is próbáltam már – vontam vállat. – Ivy-nak volt egy. Tudjátok, a legjobb és egyetlen barátom az ideggondozó intézetből. Ahová középiskolába jártam – tettem hozzá Alisson, Harry és Mike csodálkozó tekintetét látván.

    – Te földhözragadtabbnak tűnsz, mint Lacey. Mi történt, amikor kipróbáltátok? – kérdezte Harry határozott érdeklődéssel a hangjában.

    – Semmi különös. Éjszaka közepe volt, és gyertyákat gyújtottunk. Csukott ablaknál is kialudtak a lángok, bár ezt nem tudnám be megmagyarázhatatlan paranormális jelenségnek. Az is igaz, hogy nem volt sok időnk várni, hogy történik-e valami, ugyanis az egyik gyertyával véletlenül felgyújtottuk a függönyt, beindult a tűzriasztó, öt perc múlva pedig már az ügyeletes tanártól kaptunk fejmosást. Tizenhat évesek voltunk, és a legrosszabb magatartású lakók és diákok az egész intézményben.

    – Nem semmi – nevetett Mike. – Na és szóval, vannak olyan videofelvételek, amiket biztonsági kamerák vettek fel. Ez egyfelől nem jó jel, ugyanis minden, amit bent csináltok, videóra lesz véve. Nem ártana, ha legalább az arcotokat eltakarnátok. Másfelől, feltéve hogy addigra kitalálok valamit, mire odaérünk, talán rá tudnék kapcsolódni a gépemmel a biztonsági rendszerre. Alisonnal innen figyelnénk titeket, miközben a megbeszéltek alapján telefonon is tartanád velünk a kapcsolatot. Ha ez összejön, és addig senki utcabeli lakó nem hívja a rendőröket, akkor le tudom menteni a felvételeket a pendrive-omra, a rendszerből pedig egyszerűen kitörlöm őket.

    – Vagy egyszerűen összetörhetnénk a kamerákat, mint a gengszterfilmekben – vetette föl az ötletet Harry, melyet csend követett. Ha egy filmben lettünk volna, azt hiszem, ide illett volna be a tücskök kínos ciripelése a háttérben. – Mi az? Csak egy ötlet. B-tervnek azért elmegy, nem?

•••

    – Nézzétek! – kiáltott fel Mike. – Azt hiszem...

    – Sikerült? – Faye a monitor felé hajolt, hogy megnézze, amit Mike mutatni akart.

    A kisbusz már egy helyben állt kétutcányira a horrormúzeumtól. Már egy ideje mindenki Mike és a laptopja köré gyűlt Zacky kivételével, aki még mindig a volán mögött ült, és éppen egy szál cigarettát szívott.

    Mike zaklatottan felsóhajtott, mely már inkább hörgésnek hatott. – Nem. Csak az hittem. Megint kidobott. Újrapróbálom. Megint... – A fiú jobb kezével hevesen gépelt a laptop billentyűzetén, míg bal kezével összegyűrt baseball sapkáját szorongatta. – Mi a franc van már, ennek működnie kellene! Miért nem enged be ez a... – Mielőtt azonban Mike valamiféle cenzúrázatlan kifejezéssel folytathatta volna a mondatot, felvillant a képernyő, a fiúban pedig bennakadt a szó, és hitetlenkedő arckifejezéssel bámulta a monitort. – Sikerült.

    – Komolyan? – vontam fel a szemöldököm, mire Mike anélkül bólintott, hogy tekintetét elszakította volna a monitorról. – Mutasd! – mondtam, erre Alisson kicsit összehúzta magát, hogy odaférjek kettejük mellé.

    A fiú laptopjának képernyője fekete-fehér képeket mutatott különböző termekről és szobákról, melyeken néhol beazonosíthatatlan tárgyakat és furcsa bútorokat pillantottam meg. Úgy tűnt, mintha ezek a felvételek állóképek lettek volna, ugyanis már nem volt mozgolódás az egész épületben. Valószínűleg már az összes dolgozó hazament.

    – Az egész múzeum biztonságosnak tűnik – jelentette ki Mike.

    Alisson szemei elkerekedtek. – Nagyon más elképzeléseink vannak a "biztonságos" szó fogalmáról.

    – Úgy értem, abból a szempontból, hogy senki sem fog rajtakapni minket. Nem arra gondoltam, hogy nyugodt szívvel éjszakáznék itt.

    – Ó, így már más...

    – Hoppá, visszavonom – húzta el a száját Mike, majd a bal felső sarokban lévő képkockára mutatott. – Nézd! A honlap alapján ez itt a Temetés. Bár gondolom erre magadtól is rájöttél. – A képen a szobát valóban úgy rendezték be, mintha ott egy temetés zajlana. Székeket állítottak fel egy állvánnyal szemben, melyen egy csukott koporsó hevert. Az egyik sarokban réginek tűnő orgonát és zongorát helyeztek el, s ezek a bútorok mind valamiféle sötétre festett fából készültek. Ha nappal lett volna, az egyetlen fényforrásnak a hatalmas ólomüvegablak szolgált volna, mely éppúgy nézett ki, mint amilyeneket a templomok falába szoktak beépíteni. Kicsi volt ugyan a kép ahhoz, hogy biztosan megállapítsam, de úgy véltem, az ablak Szűz Máriát ábrázolja. – Az előbb megmozdult a kilincs.

    Amint ezt Mike kimondta, a kilincs ismét megmozdult, majd az ajtó kitárult, és egy alacsony, idősödő férfi lépkedett be rajta maga után húzva egy takarítókocsit, mely tele volt rakva tisztítószerekkel. A kezében lévő rongyot belemártotta egy vödörnyi vízbe, odalépett a koporsóhoz, törölgetni kezdte, majd...

    – Mi történik? – kérdezte Alisson rekedt hangon.

    – Nem tudom. Ez fura. Hangyás képernyő és statikus zörej, de csak ennél az egy kameránál. Az összes többi ugyanúgy működik, kivéve azt, amelyik a Temetést figyeli.

    – Akkor oda megyünk először – jelentettem ki.

    – Neked elment az eszed? Így nem tudunk figyelni rátok! A kamera is csak biztosan véletlenül hibásodott meg, és...

    – Azt hittem, ennyi idő után már magadtól is rájössz, hogy nincsenek véletlenek – szólt közbe Faye.

    Greg szeme felcsillant. – Nézzétek! Újra van kép. – A fiú a képernyő felé bökött, ahol most ismét látható volt a Temetés, a takarítónak azonban nyoma sem volt. A takarítókocsi továbbra is ott állt nem messze a koporsótól, a férfi pedig mintha felszívódott volna.

    – Ez nekem nagyon, de nagyon nem tetszik... – motyogta Alisson halkan.

    Felálltam az ülésről, és kiigazítottam a köpenyem összegyűrődött ujját. – Gyertek! – A csuklyát a fejemre húztam, valamint a biztonság kedvéért egy fekete vászontokba bújtatott pisztolyt erősítettem az övemre. Akármennyire is gyönyörű volt a zsebemben lapuló obszidián tőr, vészhelyzet esetén nem valószínű, hogy kellőképpen meg tudtam volna védeni magam, vagy bárki mást vele. – Ha üres a múzeum, ha nem, előbb-utóbb be kell mennünk. Nem várhatunk itt örökké.

    – Ebben igazat kell, hogy adjak neked – sóhajtott fel Draven, tekintete, mely mintha lyukat fúrt volna az oldalamba, különös borzongást küldött végig a gerincem mentén, melyben elvegyültek egymással a jó és a nagyon rossz érzések.

    – Igazat adni? Nekem? – vontam fel a szemöldököm. – Nem úgy volt, hogy te vagy az, aki mindig a saját feje után megy?

    – Rendben, ha már barátságosnak lenni is bűn, akkor visszaszívom. – Draven összetette két kezét, mintha csak imádkozna. – Ó, kérlek, bocsásd meg bűneim... – kezdte, majd elfintorodott.

    – Szerintem ezt inkább ne erőltesd! – szólt rá Alisson. – Nem passzol a Motionless In White meg a Marilyn Manson posztereidhez.

    Draven egyik szája sarka apró mosolyra görbült, ám egyéb választ nem fűzött hozzá. Csak elindult a kisbusz ajtaja felé, majd lehuppant a talajhoz vezető két lépcsőfokon, lassacskán pedig a többiek is követték. Mire észbe kaptam, csak én maradtam a buszon, a laptop mögött kuporgó Alisson és Mike a hátsó ülésen, meg a sofőri ülésen cigarettázó Zacky. Úgy tűnt, a fiú megunta a magányt, ezért inkább csatlakozott a busz hátuljában lévő társasághoz és leült Alisson meg Mike közelébe.

    – Sok sikert nektek! – biccentett a fiú. – Remélem, nem baj, ha idejövök.

    – Dehogy – vont vállat Mike, majd rám vezette tekintetét, és ujjával megkopogtatta kezében lévő mobilját. – Végig vonalban leszünk, ahogy megbeszéltük. Okés?

    – Okés – bólintottam, majd a többiek után indultam.

    – Hé! – hallottam meg Alisson halk, elhaló hangját, mire megpördültem. – Vigyázz magadra meg arra az idióta bátyámra! És a többiekre is... – A lány elhallgatott egy pillanatra, mielőtt folytatta volna. – Ígérd meg, hogy mind visszajöttök! – mondta szinte könyörögve.

    – Ígérem.

•••

    A Zak Bagans' The Haunted Museum kicsit sem hasonlított ahhoz, amilyennek általában a múzeumok kinéznek. Kívülről meglehetősen kicsi épületnek tűnt, olyasmi külsővel, mint a mesebeli házikók – persze ha a bejárati ajtó, és az oda vezető járda mellett felállított furcsa figurákat nem vesszük figyelembe. Nem, ezek nem kertitörpék voltak, hanem vízköpőkre emlékeztető kőszobrok, melyek kőkockákon üldögélő, sárkányszárnyú, torz szörnyeket ábrázoltak, és dühösen vicsorogtak a betolakodókra. Ránk.

    A kertet egyszerű kovácsoltvas-kerítés választotta el az utcától. A kapu mellett egy üres cirkuszi ketrec állt, élénkvörösre festett kerettel, és arra szerelt kerekekkel. A kapu pedig zárva volt.

    – Greg? – szóltam a fiút keresve. – Segítenél?

    Az alacsony fiú előrefurakodott a többiek mellett. – Itt vagyok, itt vagyok. Oké, menni fog ez, ez csak egy apróság, semmi azokhoz képest, amiket csináltam már... – Greg felsóhajtott, izzadt tenyerét a köpenyébe törölte, majd odalépett a kapuhoz. Bal karját a zár irányába emelte. A bőrén fénylő rúna vörösen villant fel, hirtelen csuklómozdulatot tett, mire kattant a zár. A fiú bizonytalanul ugyan, de előrelendítette a karját, és egy pillanattal később a múzeum kapuja tárva-nyitva állt. – Ez jobban ment, mint amire számítottam – nevetett Greg feszülten, majd tanácstalanul nézett rám. – Láttad? Akkor... Most bemegyünk, igaz?

    – Pontosan – bólintottam, amint beléptem a múzeum kertjébe. – Ne aggódj! Minden rendben lesz.