Másnap reggel hangos nyöszörgésre ébredtem. Először nem is furcsálltam, ugyanis a figyelmemet elvonta az erős, délelőtti napfény hatására kialakuló enyhe, szúró fájdalom a fejemben. Úgy tűnt, múlt este valamilyen úton-módon az én szervezetembe is került valamennyi alkohol, még akkor is, ha ez közel sem volt annyi, amennyit a többiek fogyasztottak. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy pár óráig tűrnöm kelljen az ezzel járó fejfájást.

    Felvillantak előttem a tegnap este emlékei, és abba az irányba pillantottam, ahonnan a nyöszörgést hallottam. Ez pedig egyenesen a hálószoba padlójáról származott. Olivia és Maddie a kemény kőpadlón feküdtek – pontosabban csak Olivia, ugyanis Maddie a derekát fogva ülő helyzetbe szenvedte magát. A nő látványa egy óvodásra emlékeztetett, ahogyan kinyújtott lábbal ült a földön. Kelly a saját ágyában feküdt, és megállapítottam, hogy a lakosztályunk összes lakója a mi, kisebbik hálószobánkba volt összezsúfolódva – Loren kivételével.

    – Ti meg mit kerestek ott a földön? – Kelly mandulavágású szemei kikerekedtek, és paplanját úgy ölelte magához, mintha arra számítana, hogy az biztonságot nyújt majd neki.

    Maddie válasz helyett csak a halántékára szorította a mutatóujját. – Hasogat a fejem – nyöszörögte. A földön tapogatózott valami után kutatva, majd egy pillanattal később orrára tolta karcos lencséjű szemüvegét. Hunyorgott, amint valamit a csuklóján méregetett, majd hangosan felnevetett. Előbb Kelly, majd az én irányomba fordította a karját. – Van egy alpakás tetoválásom. Fogalmam sincs honnan, de van.

    Kelly körbepillantott. – Hol van Loren?

    – Hát nem emlékszel? – Közben Olivia is feltápászkodott, mire Kelly megrázta a fejét. – Mindegy, a lényeg, hogy ne menj be a másik szobába.

    – Mi? Miért? – Kelly Olivia minden figyelmeztetése ellenére kiugrott az ágyából, és a nappaliba igyekezett, én pedig követtem.

    A nappali közepén jártunk, mikor kivágódott a másik hálószoba ajtaja, és egy rözsdavörös hajú fiúval találtuk szembe magunkat. Szeplős arca, meg az orrán ülő régimódi szemüveg kifejezetten ismerős volt. A memóriámban való rövid kutakodás után eszembe jutott, hogy hol láttam már ezelőtt a fiút: ő volt az, aki a repülőgépen megnyugtatta az idős francia férfit, mert sem Draven, sem én nem beszéltünk franciául. Olivernek hívják, és a Juilliardon tanul. – Helló! – intett vidáman a fiú.

    Mögötte Loren jelent meg az ajtóban. – Mi van, mit bámultok annyira? – fintorgott a lány, amint Kelly-re és rám pillantott.

    – Ti... Oké, nem, inkább nem kérdezek semmit, csak úgy teszek, mintha semmi sem történt volna. – Kelly védekezően feltartotta a kezeit, és inkább a lakosztály minikonyhája felé vette az irányt, ahol felkapott egy üveg ásványvizet a pultról, majd jópárszor belekortyolt, mielőtt eltűnt volna a fürdőszobában.

•••

    Egy órával később éppen a Mandalay Bay társalgójába tartottam, mikor egyre inkább tudatosult bennem: ma van a gála napja. Kíváncsi lettem volna rá, hogy mások is érzik-e ennyire a mellkasukban dübörgő feszült izgatottságot, vagy csak én voltam az, aki már kora délelőtt ezen pörgette az agyát. Amint azonban a forgalmas folyosóra tettem a lábam, megbizonyosodtam róla, hogy közel sem én voltam az egyetlen. Igaz ugyan, hogy a hotelnek több mint háromezer szobája volt, ezek túlnyomó részét az Államok minden pontjáról érkező filmkészítő tanoncok foglalták el.

    A társalgó legnagyobb meglepetésemre cseppet sem volt tömve. Úgy tűnt, szinte mindenki az esti gálára készülődött, akik pedig mégis a társalgóban lézengtek, hát nem úgy tűnt, hogy egyetemista utazók lettek volna. Öltönyt viselő üzletemberek, és elegáns ruhát viselő feleségük üldögéltek a bézs színű fotelekben, kivéve egyet, ami a helyiség ablakhoz közeli sarkában volt.

    Már hátulról is felismertem a hosszú, kékesen csillanó fekete tincseket. Lacey meggörnyedt háttal ült a fotelben, kezében telefonját szorongatta görcsösen. Ketten voltak még a lány mellett: Jay finoman simogatta Lacey hátát, míg Alisson az egyik karfán ücsörgött. Odasiettem hozzájuk, és csak akkor vettem észre azt, ami távolabbról elkerülte a figyelmemet: Lacey mereven bámult maga elé, arcán pedig könnyek folytak le kínzó lassúsággal, ami az égszínkék szemeit körülvevő fekete festék miatt sötétszürke csíkokat húzott a lány világos bőrére.

    Megtorpantam, és hezitáltam egy darabig, hogy odamenjek-e egyáltalán.

    – Tessék. – Alisson egy zsebkendőt nyújtott Lacey-nek, aki reszkető kézzel fogadta azt el.

    Jay óvatosan megszorította Lacey vállát. – Hé – kezdte, – minden rendben lesz, oké?

    Végül nem tudtam tovább türtőztetni magam, így hát megtettem azt a maradék pár lépést, ami ahhoz volt szükséges, hogy észrevegyék, ott vagyok. – Mi történt? – kérdeztem halkan, nem tudván pontosan, hogy mit is kéne mondanom.

    Lacey könnyes szemmel pillantott fel rám. – Apa hívott – mondta, hangja rekedt volt a sírástól. – Meghalt az unokatestvérem.

    Szóra nyitottam a számat, de úgy éreztem, erre nincs megfelelő válasz. Odahúztam egy széket a közelből, és leültem Lacey-vel szemben. – Sajnálom... – feleltem végül. – Hogyan?

    – Egy... Egy brooklyni sikátorban, és... és... – Lacey hangja elcsuklott. – Halálra késelték.

    Egy pillanatra szó szerinti értelemben akadt el a lélegzetem. Elfordítottam tekintetem Lacey-ről, és a földtől plafonig érő ablakon keresztül vizslattam a derűsnek indult délelőttöt, melyben amint a lágy szellő az utcai szemetet fel-felkapta, úgy tűnt, azt akarja üzenni: sok van még hátra a napból, sok, és cseppet sem derűs. – Gondolod, hogy...

    – Nem csak gondolom, tudom. – Lacey arcán düh villant át. – A vérével egy spirált festettek az aszfaltra.

    – Hát persze, muszáj volt nyomot hagyniuk – morogta Alisson.

    Lacey szinte sikító hangon felelt. – Mi értelme volt?

    – Valószínűleg inspirációnak szánták – vetette föl Jay.

    Kezeim ökölbe szorultak. – Bloodwing embereinek szar érzéke van az ellenfelei inspirálásához.

    – Akárhogyan is – Lacey felemelte egyik kezét, és kézfejével letörölte a könnyeit –, sikerült nekik. – A lány hirtelen lendülettel felállt a fotelból. – Gyertek! Nem ártana elkezdenünk felkészülni. Ha jól sejtem, húzós esténk lesz.

•••

    A szoba falán, melyen Kelly-vel osztoztunk, egy hatalmas tükör függött, közvetlenül a fürdőszobába vezető ajtó mellett. Régi, szürke köntösömben álldogáltam előtte már jó ideje, majd végül feladtam az elmém tornáztatását, hogy mégis hogyan kellene kinéznem, ha egy díjátadó gálára megyek. Levetettem magam az ágyamra, és csendben elkönyveltem magamban, hogy valószínűleg úgy fogok kinézni, mint egy hajléktalan.

    Helyemre Kelly lépett, akinek Lacey hevesen asszisztált volna, Kelly azonban kedvesen elhessegette a lányt, és inkább bevonult a fürdőszobába. A jelenlegi állapotban mindenki magas ívben tett arra, hogy melyik stábhoz tartozik, és itt gyülekeztünk össze heten: Kelly, Lacey, Alisson, Loren, Maddie, Olivia és én.

    Közülünk azonban eddig még csak Lacey volt az, aki máris teljes pompában virított. Az alkalomra hosszú, fekete ruhát vett fel, a ruha vékony, lenge anyaga finoman ölelte körül a lány alakját, ujját aprólékos, kidolgozott mintázatú fekete csipke alkotta. Lacey fényes, fekete haját elegáns kontyba rendezte a feje tetején, ajkai a szokásostól eltérően fémes fényű kék színben pompáztak. A lány hirtelen felpillantott rám, és halványan elmosolyodott. – Gyere! Kezelésbe veszlek.

    – Ó, én... Kedves tőled, de én nem szoktam sminkelni – feleltem.

    – Ugyan, ne hülyéskedj már! Tudom, hogy nem szoktál, de ez akkor is egy gála. Szóval most szépen idevonszolod a popódat, és hagyod, hogy alkossak.

    Halk nevetést hallattam. – Oké, oké. – Ismét felálltam az ágyam széléről, és lehuppantam a Lacey mellett elhelyezett székbe. – Te milyen szakra jársz?

    Lacey nekilátott a munkának. – Jelmeztervező és maszkmester szeretnék lenni. Ebből kifolyólag vagyok oda annyira a különleges sminkekért is. Nekem minden arc egy üres vászon, ami csak arra vár, hogy egy műalkotás kerüljön rá. – Az elkövetkezendő tíz perc csendben telt el, míg nem Lacey ismét felszólalt. – Tudod... Most már értem.

    – Hogy érted?

    – Hogy mi játszódott le benned. Egy dolog valamit azért csinálni, mert az a sorsod, és egy másik az, ha azért csinálod, mert személyes jelentősége van. Az unokatestvérem tizenhét éves volt, pont mint a húgom. Mióta anya meghalt, apának a nővére segített be rengeteget, hogy fel tudjon nevelni mindhármunkat. Azóta olyan volt, mintha a nagynénénk mellé kaptunk volna még egy testvért.

    – Akkor nagyon közel lehettetek egymáshoz – mondtam halkan, a szemeim még mindig csukva voltak, amint Lacey aprólékos munkát végzett.

    – A húgommal legjobb barátok voltak. Oké, beszéljünk valami másról, vagy megint tele lesz az arcom szürke csíkokkal, és nem lesz időm megint újracsinálni – sóhajtott fel Lacey. – Egyébként készen is vagyunk. Nézd meg! Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a véleményed.

    Kinyitottam a szemeim és szemügyre vettem a tükörképem. Lacey munkájának köszönhetően a szemhéjam halovány szürkés árnyalatot kapott, ezzel erős ellentétben az ajkaim pedig feketéhez közelítő bordó színt öltöttek. – Van érzéked hozzá, az egyszer biztos. Köszönöm.

    A következő pillanatban Kelly robbant ki a fürdőszobából, egy egyszerű, mégis elegáns krémszínű ruhában, lófarokba fogott hajjal. – El fogunk késni. Remélem, mindenki kész van, mert indulunk.

    – De még nem készültem el! – nyafogott Loren.

    – Ó, dehogynem. Ha még egy réteg vakolatot kensz magadra, úgy fogsz kinézni, mint egy...

    – Jó, oké, ne is folytasd, értem. Megyek már. – Loren néhány mozdulattal összedobálta a holmiját, és a többi lány társaságában kivonult a szoba ajtaján.

    Legyintettem. – Én meg majd utánatok megyek.

    Lacey utolsó volt a sorban, és még visszafordult hozzám egy pillanatra. – Ja, egyébként hagytam neked valamit a szekrényben. Ha nem tévedek nagyot, ugyanaz a méretünk – majd ezzel elhagyta a helyiséget.

    Jobb ötlet híján – mivel otthon egyáltalán nem gondoltam arra, hogy a gálán nem a hétköznapi ruháimban kellene megjelennem – a szekrényhez léptem, Lacey-t ismerve pedig arra számítottam, hogy a fogason egy fekete darabot találok majd. Nem tévedtem nagyot; kezemben egy egyszerű, sötétkék ruhát tartottam, mely már-már feketének tűnt a sötétben, mint az égbolt azokon az éjszakákon, amikor nem ad halovány derengést a hold fénye. Hatalmas megkönnyebbülésemre nem volt sem túl rövid, sem pedig nem rendelkezett túl mély dekoltázzsal. Mintaként csak a ruha szegélyei mentén hímzett apró, ezüstszín csillagok szolgáltak, s így valóban úgy tűnt, hogy a ruhát az éjjeli égbolt látványa inspirálta.

    Ledobtam magamról a köntösömet, és nekiláttam, hogy magamra öltsem a ruhát. Lehúztam a hátulján lévő zipzárt, és ügyetlen személyemhez híven botladozva húztam fel, majd bújtattam át karjaimat a vékony vállpántok alatt. Éppen elmormoltam az orrom alatt egy káromkodást, amiért sehogy sem sikerült elérnem a zipzárt – arról nem is beszélve, hogy felhúzni egyenlő lett volna a lehetetlennel –, amikor nyílni hallottam a lakosztály ajtaját.

    Az illető lépéseinek zaját figyelemmel követve megállapítottam, hogy a nappaliból először az átellenben lévő szoba felé vette az irányt. Alig egy fél perccel később a léptek már annak a szobának a csukott ajtaja mögül hallatszottak, ahol én még mindig a ruha bezipzárazásával szerencsétlenkedtem.

    Amikor megmozdult a kilincs, ledermedtem, és feszülten figyeltem a csukott ajtót. Éreztem, hogy éppúgy özönlötték el elmémet a gondolatok, mint ahogyan a szívem kezdett hevesebben verni.

    A megkönnyebbült lélegzet, melyet szinte észre sem vettem, hogy mindvégig visszatartottam, most kifújhattam, mikor az időközben félig kinyílt ajtóban csupán Dravent pillantottam meg. A fiú zavarodottan pillantott körbe, majd mikor rám tévedt a tekintete, és látta, amint a ruha zipzárját igyekszem felhúzni, arckifejezése elárulta, hogy rájött, ez a pillanat akár sokkal kínosabban is sikerülhetett volna. – Ó, szia – szólalt meg végül. – Nem gondoltam volna, hogy találok itt valakit, az egész lakosztályban nincs senki rajtad kívül. Bocs, hogy így berontottam. Azt hiszem, jobb lenne, ha most mennék...

    – Ugyan. Csak akkor lennél bajban, ha pár perccel korábban nyitsz be.

    – Hát, annyira rossz azért mégsem lett volna – mondta a fiú alig hallhatóan, tekintetét a padlóra szegezte.

    Felsóhajtottam. – Most úgy csinálok, mintha ezt nem hallottam volna. Egyébként mi járatban errefelé?

    – Ó, hát... – Draven megköszörülte a torkát, mielőtt folytatta volna. – Alissont kerestem, de mint látom, nincs itt.

    – Úgy öt perce mentek el a többiekkel együtt – feleltem, és a tükör felé visszafordulva visszatértem korábbi munkálataimhoz.

    Pár pillanatnyi csend után Draven ismét megszólalt. – Segítsek? – kérdezte bizonytalanul.

    – Azt megköszönném – bólintottam, majd a tükörben kísértem figyelemmel, amint a fiú lesütött szemmel somfordál közelebb. – Furcsa érzés, igaz? Mi vagyunk ennek a filmnek a producerei, mi vezettük a folyamatot, a forgatást, az utómunkálatokat, mindent. Te nem félsz, hogy ha nem érünk el olyan eredményt, mint amilyenre a többiek számítanak, akkor minket fognak okolni miatta? Hogy mi voltunk azok, akik nem tartották kézben elég jól a rájuk bízott feladatott, hogy nem voltunk elég jó vezetők?

    – De. Szó szerint rettegek – vallotta be Draven. A fiú reszkető kézzel nyúlt a zipzárért, majd óvatosan felhúzta azt, ügyelve arra, nehogy akár csak véletlenül is megérintse a hátam csupasz bőrfelületét.

    – Nem mersz a szemembe nézni – állapítottam meg. – Miért?

    – Mert borzasztóan szégyellem magam minden hülyeségért, amit állandóan csinálok – sóhajtott fel a fiú.

    Szemügyre vettem a tükörképem, és megállapítottam, hogy ha bármelyik New York-i ismerősöm megpillantana, valószínűleg fel sem ismerne. Hátrapördültem, hogy szembenézhessek Dravennel. Úgy tűnt, még a szokásosnál is jobban össze van zuhanva. Eszembe jutott, amikor különfélefajta sebek sorát láttam a karján, vagy amikor Alisson azt mondta "ha valaki egyszer áttöri azt a jégréteget, ami körülötte van, meglepő, hogy milyen is ő igazából". Miután tegnap este kiviharzott a bárból, egész éjszaka nem látta senki. Vajon hol lehetett? Egyáltalán a Mandalay Bay-ben éjszakázott? Nem csodáltam volna, ha a történtek után vissza se akart volna jönni.

    – Köszönöm – mondtam végül.

    Törd meg a jeget! – utasított az a nyavalyás belső hang, ami mintha az elmúlt időszakban jobban irányított volna engem, mint én önmagam. Engedve a késztetésnek egy rövid pillanatra lábujjhegyre álltam, és finoman hozzáérintettem ajkaimat a fiúéhoz. A következő pillanatban már Draven meglepődött arckifejezését figyeltem.

    – Ezt miért kaptam? – kérdezte, és mintha egy halvány mosoly jelent volna meg a fiú arcán.

    – Mert nem vagy olyan rossz, mint amilyennek hiszed magad.