Furcsa érzés volt az alagsorból, mint az éjszaka vízióját keltő sötétségből kilépni a derűs délutánba, hol még csak a naplemente korai fázisában vöröslött a horizont. Habár az idő nagy részét a földalatti kaszinóban töltöttük, ismét átvágni a kazánházon, és az ott tekergőző tucatnyi csövön felért egy kínzással. Néhány perc alatt is levegőtlennek érződött a sötét helyiség, és minden lélegzetvétellel csak újabb adag áporodott szagú levegőt szippantottam be a tüdőmbe. A friss levegőből nagy lendülettel lélegeztem be, majd ki, és most először nem zavart az elmúlt három hónap alatt, hogy ebbe bizony a gépkocsik kipufogógázának szaga keveredik, ellenben a régi, tiszta catskilli levegővel. Mondhatjuk úgy is, hogy sok más dolog mellett ez egy olyan tényező volt, amihez nem kevés idő kellett, hogy a vidéki élet után hozzászokjak.

    A vonatállomáshoz vezető gyalogúton megálltunk egy elhagyatott sikátorban, ami úgy nézett ki, mint ahogy a filmekben azok a városok, melyekben éppen egy apokalipszis ért véget. Egy lélek sem volt a láthatáron. A szűk utcát romos tömbházak keretezték, betört ablakokkal, szakadt függönyökkel. A forgalom zaja tompán ért csak el hozzánk, mintha ezek az ősi épületek egy burkot vontak volna a sikátor köré.

    Faye, Lacey és Jay egy hármas csapatban álldogáltak, tőlük nem messze Draven egy, a földön lévő műanyag kupakot rugdosott a cipője orrával. Alisson karba tett kézzel figyelte bátyja mozdulatait, mintha még mindig haragudna rá, szeme sarkából pedig apró pillantásokat vetett Mike irányába, aki az egyik romos ház falának vetett háttal állt Harry társaságában. Én szinte közvetlenül mellettük, valamint Greg és Kelly mellett helyezkedtem el. Kelly nagyon úgy nézett ki, mint aki legszívesebben szintén a falnak dőlt volna, ám azt túlságosan undorítónak találta ahhoz, hogy meg is tegye.

    Mély levegőt vettem, majd belekezdtem. – Srácok, ez egyszerűen hihetetlen. Tegnap odahaza nem gondoltam volna, hogy ma itt fogunk tartani. Végülis, már van egy tervünk, nem igaz?

    Harry bólintott. – Még ha nem is egy tökéletesen kidolgozott terv, akkor is hatalmas előrelépés.

    – Én egyvalamit nem értek – kezdte Mike összevont szemöldökkel. – Nagyon úgy tűnik, hogy Cox kifejezetten azt akarja, hogy megtaláljuk őt.

    – Vagy talán nem is sejti, hogy... – kezdte Kelly, de szinte azonnal a szavába is vágtam.

    – Nem. Ahhoz túlságosan okos – ráztam meg a fejem.

    – És egyébként is – Harry elvigyorodott –, szerintem elég nyilvánvaló volt a számára a vállába röpített lövedék.

    Lesütöttem a szemem, és halványan elmosolyodtam, majd mikor felpillantottam, észrevettem a rajtam megállapodó meglepett tekinteteket. – Hosszú történet – mondtam. – Akkor történt, mikor elfogták, és behívtak a One Police Plaza-ba. A kihallgatószobából próbálta megszöktetni Caecus, ráadásul meglőtte a nyomozónőt, akié az ügy már régóta. Aztán amíg nem ért oda segítség, a kezembe került a fegyver és... Tulajdonképpen ennyi.

    Draven borostyánszín szemeiben valami furcsa tűz lángjai lobbantak fel, mely lehetett akár düh, félelem, vagy a harci kedv. – Milyen érzés volt? – kérdezte. – Mit láttál a szemében, amikor a fegyver csövébe nézett?

    Egy pillanatra elgondolkodtam, mielőtt választ adtam volna a fiú kérdéseire. – Nem gondolta volna, hogy megteszem. Ha igazén naiv lennék, azt mondanám, félt. De olyan valaki, mint ő, nem riadhat meg ennyitől. Inkább azt hiszem, meglepődött. Mint amikor érzed, hogy méltó ellenfélre találtál. Talán. De igazából persze nem tudom.

    Harry elmosolyodott. Jobb karjával az én, bal karjával Mike vállát karolta át. – Akkor holnap este?

    Bólintottam. – Holnap este.

    Magabiztosabbnak éreztem magam, mint valaha. Annyi éve vártam arra, hogy megbosszuljam, amit Bloodwing és az emberei műveltek, és művelnek továbbra is, a gála éjszakáján pedig a hosszú várakozás után végre elkezdődik. Hogy törvényellenes-e? Határozottan, és minden szempontból. Más megoldás után kutatva töltöttem gimnazista éveimet, egy intézet falai közé zárva, ahova ők juttattak. Csak is a sorsnak köszönhetem, hogy rátaláltam a társaimra, és a Könyv segítségével ráeszméltem: nincs más megoldás. Hiszen a rendőrség hat hosszú éve kutat utánuk, és a mai napig nem értek el egyéb sikert, mint hogy letartóztatták és börtönre ítélték Coxt. De mit ér, ha rácsok mögött éli le hátralévő életét? A halálbüntetés eltörlése óta nincs méltó büntetés, melyet a hasonló, kegyetlen gyilkosokra kiszabni törvényes lenne. Habár egy cellába zárva nem tudnának többé más emberi lénynek ártani, bebizonyosodott, hogy mit sem ér a masszív rács, és a fokozott figyelem, ha van egy megbízható, jól szervezett csapatod, melynek tagjai között természetfeletti lények is szerepelnek. Egy hét, és már csak hűlt helyed találják a börtönőrök. Nem... A természetfelettiben nincs törvény, nem léteznek szabályok, melyekhez kötötten élni lehet, és érdemes. A természetfelettiben csak a hatalom létezik, ami ha a gonosz kezébe kerül, nem lesz más a következménye, mint kegyelmet nem ismerő tömegmészárlás.

•••

    – Fogadjunk, hogy én nyerek – mondta Faye teljes magabiztossággal.

    Harry szemeit forgatva válaszolt. – Csak szeretnéd. Nekem több gyakorlatom van.

    – Abba ne legyél olyan biztos – vigyorodott el Faye.

    – Hé, srácok, elég már a hülye filmes hű de kemény ellenfelek vagyunk dumából. Ez nem a Halálos iramban, csak azon versenyeztek, hogy ki iszik meg gyorsabban egy egész üveg sört. Kezdhetjük végre? – Mike a mobilját tartotta a kezében, melyen az óra stopper funkciója volt megnyitva.

    A Mandalay Bay bárja este szinte tömve volt, és rá sem lehetett volna ismerni, ha összehasonlítottuk volna a helyet azzal, ahogyan délelőtt nézett ki.

    – Ugyan már, csak azért nyavalyogsz, mert tudod, hogy bármelyikünk legyőzne téged egy pillanat alatt – mondta Harry elégedett mosollyal az arcán.

    Mike felsóhajtott. – A mindenki az azért erős túlzás.

    – Ja, nekem például három korty után hányingerem lenne – mondta Alisson halkan, mintha csak úgy mellékesen jegyezte volna meg.

    – Látod? – Most Mike-on volt a sor, hogy elégedett mosoly terüljön szét az arcán. – Három, kettő, egy... Indítom.

    Amint Mike elindította a stoppert, Faye és Harry hatalmas lendülettel vágtak bele a versenybe. Tátva maradt a szám, amikor alig pislantottam egyet-kettőt, és Faye máris egy széles, diadalittas mosollyal az arcán rakta le az üres üveget a közeli billiárdasztal szélére. Alig egy kicsivel utána Harry követte.

    Faye ezután Mike-ra pillantott. – Mennyi? – kérdezte.

    – Hét és fél másodperc – felelte Mike, majd Harry felé fordult. – Neked pedig kereken kilenc.

    – Francba! – kiáltott fel Harry.

    Faye elnevette magát. – Én megmondtam...

    – Le a kalappal előttetek. Nem gondoltam volna, hogy erre egyáltalán van, aki képes – mondtam.

    Draven a többiektől külön ült egy odahúzott széken, és a telefonját nyomkodta. – Nem értem mi akkora szám abban, hogy versenyeznek, ki részegedik le előbb. Ehhez aztán sok tehetség kell...

    – Ó, viszont tudod mi az, amihez különös tehetség kell? – kérdezett vissza Harry gúnyos hangnemben. – Hogy bárhova mész, állandóan faarccal kell bámulnod, mint egy rakás érzelemmentes szerencsétlenség. Meg ahhoz, hogy kitűnően el tudd rontani a hangulatot.

    Draven keze ökölbe szorult. – Remélem, emlékszel még, amikor Alexandria Bay-ben behúztam egyet Martinnak. Hagyj békén, vagy megbánod.

    Harry keserűen felnevetett. – Állj le, Draven. Szánalmas vagy. Nem veszed észre, hogy senki sem lát szívesen? – Amint a fiú kimondta ezeket a szavakat, rövid időre néma csend telepedett a társaságra, csak a bárban szóló halk zene és a többi csoport beszélgetéseinek foszlánya szolgált alapzajul.

    Draven tekintete rám siklott, és egy pillanatra mintha kétségbeesés villant volna a szemében. Reszketve fújta ki a levegőt, majd felállt a székéből, és elviharzott mellettem.

    – Várj! Most hova mész? – kiáltottam utána.

     A fiú visszafordult, és felvont szemöldökkel tárta szét karjait. – Hallottad, senki sem lát szívesen. Úgyhogy én most megyek is. – Draven arckifejezése szokásosan komor volt, én pedig azon kaptam magam, hogy azon tűnődöm, mi történt azzal a Dravennel, akivel tegnap este beszélgettem a Nevadába tartó repülőúton, vagy ma délután a Munch festmény előtt. Az a Draven most nem volt sehol. – Sétálok egyet, vagy... Vagy... Tudja a franc – legyintett, majd ennyivel teljesen el is tűnt a bár ajtajában.

    Alisson aggodalmas pillantásokat vetett a székre, ahol pár pillanattal ezelőtt még a bátyja üldögélt, majd fejét Harry felé fordította. – Ez azért kicsit durva volt – mondta megszeppenve.

    Harry figyelmen kívül hagyta a lány hozzászólását. Úgy tanulmányozta az arcomat, mintha éppen azt próbálná meg kitalálni, hogy mi jár a fejemben. Végül felsóhajtott, és visszafordult Faye felé. – Még egy menet?

    Faye habozott egy pillanatra, majd a korábbi vigyor vissza is tért a lány arcára. – Bárhol, bármikor.

    Vékony, rikácsoló hang hasított a levegőbe. Egy magas, vékony alak tűnt fel Harry mellett, könyökével a fiú vállán támaszkodott meg, mintha csak legjobb barátok lennének. – Miben mesterkedtek, fiatalok? – kérdezte Maddie szélesen mosolyogva. Az ötveneseit taposó nő alapvető személyisége miatt nehéz lett volna megállapítani, hogy jelen pillanatban józan volt-e, vagy sem. Mindezek ellenére úgy gyanítottam, hogy az utóbbi volt igaz.

    – Faye és én éppen azon versenyzünk, hogy melyikünk iszik meg gyorsabban egy egész üveg sört egyszerre. Az előbb szégyenteljes vereséget szenvedtem, szóval ez most amolyan visszavágó menet lesz – magyarázta el Harry.

    Maddie összeütötte két tenyerét. – Pompás! Beszállok. Amikor én voltam ennyi idős, mindig ugyanezt játszottuk.

    Alig egy perccel később Mike hitetlenkedve meredt Maddie-re. – Hát ez hihetetlen! Öt másodperc. Öt! Mégis hogyan?

    – Gyakorlat teszi a mestert – nevetett Maddie.

    Harry átkarolta Maddie vállát. – Maddie – kezdte a fiú –, te tényleg egy élő legenda vagy.