Draven rezzenéstelen arccal bámult ki az ablakon. Fáradtnak tűnt, a kemény széken félig lecsúszva ült, és szemmel láthatóan küszködött az ellen, hogy el ne aludjon. Az üvegen keresztül beáramló meleg fényben Draven egyébként is különleges, sárgásbarna szemei egészen élénk narancssárgának hatottak, mint két simára csiszolt borostyánkő. Éppen az jutott eszembe, hogy ha titokban megörökíthetném ezt a jelenlegi jelenetet, később órákat is tölthetnék azzal, hogy lerajzoljam a fiút, amikor Draven a szeme sarkából rámpillantott, és normál ülőpozícióba szenvedte magát, majd könyökével a térdein támaszkodott meg.

    A csend már így is kínosra nyúlt, és tudtam, hogy ez csak rosszabb lesz, ha nem lépek valamit. – Egyszer lerajzolhatlak? – böktem ki a legelső random dolgot, ami eszembe jutott, majd mentálisan felpofoztam magam, amiért nem tudtam előállni valami sokkal kevésbé kínos kérdéssel. Ha belegondolok, még az sem lett volna ennyire kínos, ha azt kérdezem meg, vannak-e macskái.

    Draven zavarodott tekintettel, felvont szemöldökkel nézett rám. – Ööö... Nem tudtam, hogy tudsz rajzolni.

    – Csak egy hobbi – vontam vállat.

    A fiú kiegyenesedett, majd szóra nyitotta a száját. – Szóval... Ami Alexandria Bay-ben történt...

    – Muszáj erről beszélnünk? – sóhajtottam fel.

    – Nem, nem én csak... Ne haragudj, rendben? Nem tudom, mi ütött belém, és bocsánatot akarok kérni.

    – Hát, oké. Bocsánatkérés elfogadva – erőltettem magamra egy halvány mosolyt.

    – Szent a béke? – nyújtott kezet.

    – Szerintem egy kicsit már túlreagálod, de persze – fogadtam el a nekem nyújtott kezet.

    A beszállási idő közeledtével a két stáb nagy része még a gyülekező előtt körénk terelődött össze. Mr. Hayes odaült hozzánk beszélgetni, hogy Maddie-től még egy kis időre megszabaduljon. Kiderült, hogy munkahelyi komolyságától eltérően szolgálaton kívül Frederick Hayes egy humoros, barátságos férfi, aki az egész életét a filmeknek szentelte, és sosem lett családja. Éppen egy régi történetet mesélt Dravennek és nekem, mikor egy női hang szólította nevén a férfit a tömegből.

    – Nocsak, nocsak, kit látnak szemeim. Mr. Frederick Hayes, mi járatban errefelé? Ezek itt a... növendékei? – mutatott ránk a nő, mézesmázos hangját beszennyezte a megvetés hangsúlya. A hang tulajdonosa egy, valahol az ötvenes éveiben járó nőé volt, aranyszőke haja tökéletesen göndörített loknikban hullott a hátára. Krémszínű kötött ruhát, és magassarkú barna bőrcsizmát viselt, frissen manikűrözött kezeiben elegáns táskát szorongatott.

    Mr. Hayes megigazította zakója összegyűrődött ujját, szemüvegét pedig visszatolta a helyére, mielőtt válaszolt volna. - Mrs. Maynard, örülök az ismételt találkozásnak.

    – Hogy is hívják azt a kis iskolát, aminek a rektorának nevezték ki? – kérdezte az említett Mrs. Maynard, bár erős sejtésem volt, hogy teljesen tisztában van a válasszal.

    – Ajjaj, megérkezett a konkurencia – suttogta Draven, hogy csak én halljam, majd a nő mögött rendezett csapatban álló, velünk egykorú személyekre mutatott.

    – Annak a kis iskolának New York Film Academy a neve, nagyszerű képzést biztosító magániskola, és tudja 2018 legjobb filmes egyetemévé szavazták meg – hangsúlyozta a "legjobb", és "nagyszerű" szavakat Mr. Hayes. – De tudja, elég nagy illetlenség, hogy az én kiemelkedően tehetséges diákjaimnak még nem mutatkozott be.

    – Milyen igaz – felelte Mrs. Maynard. Odafordult hozzám, hatalmas hamis mosolyra húzta vastagon mázolt ajkait, majd kezet nyújtott. – Tara Maynard, a Juilliard, New York állam legszínvonalasabb zenei, színművészeti és festészeti oktatását nyújtó egyetemének igazgatónője. Örvendek, Miss...

    Vonakodva ugyan, de megráztam a nő kezét. - Iris Devlin. Első éves egyetemi hallgató a New York Film Academy forgatókönyvírás és animáció szakán - mondtam, igyekeztem legalább fele annyira magabiztosan hangzani, mint Mrs. Maynard.

    – Ők itt az én filmszakos diákjaim – mutatott végig a mögötte álló diákokon. – Éppen Las Vegas városába tartunk. A csapatunk indult egy pályázaton, és az ország legjobb száza között végeztünk. – Mrs. Maynard hangjában nyoma sem volt szerénységnek.

    Mr. Hayes szélesen elmosolyodott. – Ez igazán nagyszerű, szívből gratulálok. – Tartott egy rövid szünetet, mielőtt folytatta volna. – Tudja, a mi egyetemünk három csapatot indított a pályázaton, ebből pedig ketten is bejutottak.

    Mrs. Maynard szánalmasan próbálta leplezni az arcára kiülő döbbenetet, mely dühvel keveredett. – Pompás – fintorgott.

    Az órámra pillantottam, és megállapítottam, hogy pontban 18:30-at mutat a kijelző. – 18:30 van, lassan felszállhatunk a gépre – mondtam, remélve, hogy minél előbb megszabadulhatunk a Juilliardosoktól.

    Sejtéseim szerint alig pár perccel később megszólalt a hangosbemondó, miszerint akik azzal a géppel fognak utazni, amelyikkel mi is, azok megkezdhetik a beszállást. Miután egy gyors névsorolvasás után megbizonyosodtunk, hogy mindenki jelen van, a B36-os beszállókapu felé vettük az irányt. Itt ismételt sorbaállás után mégegyszer leellenőrizték a személyazonosságunkat és a beszállókártyánkat, majd továbbengedtek minket arra a szűk folyosóra, ami már egyenesen a géphez vezetett.

    Az ablaktalan folyosóról kiérve csodálkozva pillantottam meg, hogy a nap már teljesen lebukott a horizonton, és hogy az égbolt korábbi gyönyörű színei helyett most már leginkább csak a sötétkék és a sötétlila keveréke maradt. Halovány, sárgás derengés mutatta csak nyomát, hogy ott nemrég még a nap korongja függött.

    – Repültél már valaha éjszaka? – kérdezte egy női hang, amit egy pillanattal később Lacey hangjának tudtam be.

    – Nem – feleltem. – Igazából még sosem repültem.

    – Izgulsz? – tette fel a lány az újabb kérdést, ajkait halvány mosolyra húzta.

    – Nem igazán. Nem vagyok tériszonyos. Legalábbis nem tudok róla, hogy az lennék – vontam meg a vállam.

    – Csak várd meg, amíg megpillantod a város esti fényeit odafentről. – Lacey a csillagok által sűrűn pettyezett égboltra mutatott. – Kisebb koromban, talán általános iskolás lehettem, számtalanszor repültem már. Mindegy volt, hogy családi nyaralás, vagy apa üzleti útjai miatt, mindig is imádtam a felhők között járni, és volt rá példa, hogy éjszakai járattal mentünk. Azóta nem voltam egy repülőúton sem, mióta anya meghalt.

    – Sajnálom az anyukádat – mondtam halkan.

    – Igen, én is – tette hozzá Lacey. – Leírhatatlan érzés lesz, majd meglátod! – megveregette a vállam, majd a következő pillanatban már el is tűnt a tömegben.

    Az árral sodródva szökkentem fel a gép ajtajához vezető lépcsőfokokon, majd nagy nehezen sikerült megtalálnom a helyem. Egy hármas ülés ablak melletti széke volt az, aminek nem tudtam eldönteni, hogy örülnöm kellene-e, vagy sem. Mint Lacey-nek is mondtam, sosem repültem még, nem tudom milyen hatással lesz rám, habár idegeskedni egyáltalán nem idegeskedtem.

    A hangosbemondón keresztül a pilóta bejelentette, hogy hamarosan felszállunk. Táskámból előkotortam a telefonom és a fülhallgatóm, becsatoltam a biztonsági övet, és a fülembe ordító zenével néztem ki az ablakon. A gép egyre gyorsabban és gyorsabban gurult a kivilágított kifutópályán.

    Aztán elemelkedtünk a talajról.

    Csodálkozva néztem az egyre zsugorodó alakokat, autókat, házakat, amint a felhők felé tartottunk. Pár perc múlva áthaladtunk a felhők apró foszlányain, amelyek az égen lebegtek, majd a repülőgép ismét vízszintes helyzetbe került. New York apró fényei egyre fényesebbnek tűntek, ahogy kezdett nyomtalanul eltűnni minden napból maradt fénysugár, a nyugodt látvány és a fülhallgatómban szóló zene dallama pedig hamarosan elnehezítette a szemhéjamat. Hátradőltem az ülésben, és hagytam, hogy elnyomjon az álom.

•••

    Amikor felébredtem, és kinéztem a kis ablakon, a felhők eltakartak szinte mindent, ami alattunk volt. Mikor a felhőtakarón lévő lyukakon lepillanthattam a földre, ismeretlen látvány fogadott. Az órám kijelzője 21:18-at mutatott, és hirtelen rájöttem, hogy valójában a pilóta hangjára riadtam fel. Megdörzsöltem a szemeimet a kézfejemmel, és magamban megjegyeztem, hogy kicsit sem volt jó ötlet két órára elaludni, ugyanis dupla olyan fáradtnak éreztem magamat, mint mikor New Yorkból fölszálltunk.

    Mélyen felsóhajtottam. Amikor először megtudtam, hogy nem közvetlen járattal megyünk Las Vegasba, örültem, hogy fogunk látni egy keveset Észak-Karolinából is. De most, az után, hogy otthon megtapasztaltam a reptéri procedúrákat, semmi kedvem nem volt azt Charlotte-ban is megismételni.

    A repülőgép két nehéz puffanással ért földet a Charlotte Douglas Nemzetközi repülőtéren. Utolsók között voltam, akik leszálltak, és idő kellett, amíg a szemeim hozzászoktak az éjszaka sötétjéhez.

    A többiekhez csak az épületben zárkóztam fel. Harry volt az első, akit megpillantottam, éppen a bőröndjét emelte le a futószalagról. Odabaktattam a fiú mellé, és megállapítottam, hogy az én bőröndöm még nem kering a csomagfelvevő futószalagon.

    – Hát te meg merre voltál? – kérdezte Harry, ahogy lepillantott rám, és észrevette, hogy mellette álldogálok.

    – A jegyem a gép majdnem legvégébe szólt. És te? – kérdeztem.

    – Kár, elöl rengetegen közel kaptunk helyet. Hiányoztál, már teljesen agybajt kaptam Draventől.

    A szalagon felbukkant a kis fekete bőrönd, amibe kora délután a cuccaimat dobáltam bele, ezért készenlétbe helyeztem magam, hogy fel tudjam kapni, amikor a közelembe ér. – Nem veszítettél sokat, aludtam.

    – Igen, azt látom – mosolyodott el.

    – Tessék? – vontam össze a szemöldököm.

    Harry vállat vont. – Olyan az arckifejezésed, mint mindig, mikor úgy ébresztenek fel, hogy még nem aludtad ki magad.

    Leemeltem a csomagomat a szalagról. – Á, értem, tehát minden reggel úgy nézek ki, mint egy élőhalott. Köszi, ez aranyos.

    Harry elnevette magát. – Hát, ha mindenképpen így akarsz fogalmazni...

    Újabb és újabb sorbaállások, névsorolvasások, személyazonosság-ellenőrzések és biztonsági ellenőrzések után immáron a Charlotte Douglas Nemzetközi repülőtér csarnokában várakoztunk, hogy végre felszállhassunk arra a repülőgépre, ami egyenesen Las Vegas városába repít majd minket. Az észak-karolinai reptér jóval kisebb volt, mint otthon a Kennedy. Az ülések száma, ahol várakozni lehetett, talán negyede annyi lehetett, támláik fehérek voltak, a lábunk alatt pedig barnás szőnyeg fedte a talajt. Többen is a székekben lecsúszva, fejüket a támlának támasztva, és kabátjaikat magukhoz ölelve aludtak el egy-egy percre.

    A zsebembe süllyesztett telefon rezegni kezdett. Előkotortam, rányomtam a zöld gombra, majd a fülemhez emeltem. – Szia anya – szóltam bele kevesebb lelkesedéssel, mint azt szerettem volna.

    – Szia drágám, minden rendben? Merre jártok? – hadarta anya.

    – Igen, minden okés. Már Észak-Karolinában vagyunk, a csarnokban várunk, hogy felszállhassunk – feleltem az órámra pillantva.

    – Mikor indul a gépetek?

    – 22:28-kor, ha minden jól megy. Még van vagy negyven percünk.

    – Jól van. A repülést hogy bírtad?

    – Anya, jól vagyok. Mindenki jól van. Nincs miért aggódnod – sóhajtottam.

    – Oké, oké, bocsánat, ne haragudj. Azért hívj, ha már Vegasban lesztek.

    – Az éjszaka közepén? – kérdeztem, és bár anya nem láthatta, felvontam a szemöldököm.

    – Igen. Vagy írj. Teljesen mindegy, a lényeg, hogy adj valami életjelet, hogy nem zuhantatok le.

    A szemeim forgattam. – Ne aggódj, meg lesz. Mármint az életjel.

    – Szeretlek – mondta anya.

    – Én is téged. – Elmosolyodtam, majd letettem a telefont.

    Korábban észre sem vettem, hogy velem szemben Draven ült, és engem figyelt. Most halvány mosoly ült ki a fiú arcára. – Anyukád volt az?– kérdezte.

    – Igen. Kicsit a túlaggódós típus – fintorodtam el, ami végül egy mosolyba váltott át.

    – Szerintem aranyos, hogy így aggódik érted.

    Én csak vállat vontam, és visszatértem a fekete égbolt tanulmányozásához, melyen egyetlen csillag sem fénylett, és a hold is csak sejtelmesen világított át a felhők sűrűjén.