– Nem tudom elhinni, hogy amíg mi Brooklynban abban az egérlyukban lakunk, addig te... – Tyler vékony vonallá préselt ajkakkal állt a szobám ajtajában.

    – Felvételizz a New York Film Academy-re, és három év múlva te is itt lakhatsz – tanácsoltam, miközben az utolsó dolgaimat kapkodtam össze és tömködtem bele a bőröndöm oldalzsebeibe.

    – Kösz, maradok a zenélésnél.

    Ebben a pillanatban Lacey jelent meg az ajtóban. – Zenélsz? – kérdezte mosolyogva.

    – Igen. Általában a gépemen ügyködök.

    – Az egyetem mellett én is foglalkozok zenével. Játszol valamilyen hangszeren?

    – Tanultam dobolni pár évig, de egy ideje már nem gyakoroltam. Már nincs meg a felszerelésem – sóhajtotta Tyler. – És te?

    – Több mint tíz éve zongorázom – mondta Lacey. – Gimiben volt egy bandánk, játszottunk pár iskolai rendezvényen. Aztán miután leérettségiztünk, felbomlottunk, mert rajtam és Jay-en kívül mindenki másik egyetemre ment, vannak, akik egészen messzire.

    – Kár.

    Lacey kisöpört az arcából pár fekete hajszálat. – Igen. Hiányzik a közös zenélés. Egyébként Lacey vagyok.

    – Tyler. És ez az idióta – mutatott rám – a nővérem.

    –Én is szeretlek – mondtam, miközben a tőr után kutattam az éjjeliszekrényem fiókjában.

    Lacey felnevetett. – Ismerős. Van egy húgom és egy nővérem. Iris, tudnál jönni egy pillanatra?

    – Persze. – A temérdek apró holmit, amivel a kezeim tele voltak, mind ledobtam a bevetetlen ágyamra, majd mielőtt kiléptem volna a folyosóra Lacey-t követve, még visszafordultam Tylerhez. – Ha bármihez hozzányúlsz, meghalsz.

    – Ne már, pedig már éppen készültem feltúrni a tikos fiókjaidat. Ki tudja, miket találnék – felelte Tyler csalódottságot tettetve.

    A folyosó kimondottan forgalmas volt, úgy háromszor jobban, mint az egy általános délutánon lenni szokott. Mindkét stáb tagjai fejüket vesztve rohangáltak fel s alá, mint a mérgezett egerek. Az indulás előtti felfordulást ahhoz lehetett volna hasonlítani, mint ahogyan a Reszkessetek Betörőkben zajlott. A liftek nem győztek szüntelenül cikázni az emeletek között, minden pillanatban elviharzottak melletted legalább hárman, minden pillanatban felkiáltott valaki, hogy elfelejtett valamit becsomagolni, némelyik szobatársak egymással veszekedtek, hogy minek visz a másik annyi felesleges holmit három éjszakára, meg hogy le fogjuk késni a gépet, némelyik helyről pedig izgatott visongások hallatszottak.

    Lacey a falnak támaszkodva várt rám, miközben egy hajtincsével játszadozott.

    – Mi az? – kérdeztem remélve, hogy semmi komoly, és hogy főleg nem bármi, az indulásunkkal kapcsolatban felmerülő problémáról van szó.

    Lacey körülnézett, majd visszafordult hozzám. – Greg hogy van?

    – Sokkal jobban csütörtök estéhez képest – feleltem.

    – Jó hallani. – Lacey ajkai széles mosolyra húzódtak. – Teljes a csapat.

    – Igen. És ha szerencsénk van Caecus is mellettünk áll. Hány óra van egyébként? – jutott eszembe hirtelen, hogy már egy ideje nem néztem meg.

    – Fél három, de egyébként ott a kezeden az órád – mondta Lacey félig visszafojtva egy nevetést. – Most megyek. Az az érzésem, hogy valamit el fogok felejteni – majd ezzel el is tűnt a lépcsőn, mivel a liftek jelenleg tömve voltak.

    Odabent Tyler az ágyamon ült, mellette a hátizsákja hevert kicipzárazva. – Anya odalent vár... Egy ideje... – sóhajtotta.

    – Már csak apróságok kellenek – mondtam. – Te meg mit... Uram Isten, te nem vagy normális. – Tekintetemet Tylerre és a hátizsákjára szegeztem.

    Tyler hátizsákjában valami megmozdult, ő pedig igyekezett eltakarni a tartalmát. – Miért? – kérdezte ártatlanul.

    – Te magaddal hoztad Alfredet?

    – Lehet – vigyorodott el Tyler. – De jól érzi magát. Igaz, kishaver? – Egy pillanatra kiemelte a tenyérnyi teknőst a táskából, mire az értetlenül nézett körbe, majd jobbnak látta visszahúzódni a páncéljába.

    Csípőre tettem a kezem, anya szigorú tekintetét imitáltam. – Lefogadom, anya nem tudja.

    – Lehet – húzta ajkait még nagyobb vigyorra.

    Én inkább csak felsóhajtottam, és visszatértem a pakoláshoz. Pár perccel később sikeresen a bőröndöm egyik belső zsebébe süllyesztettem az obszidián tőrt, ezzel letudtam az utolsó dolgot is a listámon. Miután Tylerrel közösen szenvedtünk meg a bőrönd lecsukásával – egy egészen kicsi bőröndről van szó, amibe alig fértek bele a három napra szükséges holmik –, hivatalosan is felkészültem rá, hogy gépre szálljunk, és elhagyjuk New York-ot.

    Mielőtt Alissonnal és Tylerrel a nyomomban elhagytam volna a 124-es szobát, vetettem magamra egy pillantást a tükörbe. Világoskék farmert viseltem, fekete-fehér csíkos felsővel. A felsőre rávettem egy piros rövidujjú pólót, melyen fehérrel állt a Wednesday felirat, lábbeliként pedig szokásos bakancsomtól eltérően egy pár régi, kopott Converse szolgált – a bakancsom éppen a bőröndömben lapult, és valószínűleg nagyobb teret töltött ki, mint a ruháim. Nem különösebben válogattam össze, mondhatni inkább csak találomra kaptam ki ezeket a darabokat a szekrényem mélyéről, mégis az összkép az "elmegy" kategóriába volt sorolható. Miután nyakon felül is szemügyre vettem a tükörképem, és megállapítottam, hogy úgy nézek ki, mint egy zombi, akin átment az úthenger, véglegesen is kiléptem a szoba ajtaján.

    Alisson kulcsra zárta az ajtót, majd a pólómra tévedt a tekintete, és összehúzta a szemöldökét. – Wednesday? Hétfő van.

    – Igen, tudom. Már mindegy – legyintettem.

    – Tudod, a logikai szintje valahol a béka segge alatt van – szólt közbe Tyler.

    – Fogd be.

    – Én csak tényeket közlök – tette fel a kezeit Tyler védekezően.

    A liftre várva Harry-vel futottunk össze. Katonazöld inget, bakancsot, és sötétszürke farmert viselt. Sötét szemei felcsillantak, amint megpillantott bennünket. – Helló – intett, majd ahogy mellé értem, összeborzolta már egyébként is kócos hajamat. – Szia, apróság.

    – Szia. Bemutatom imádnivaló öcsikémet – karoltam át Tyler vállát, ő azonban lerázta magáról a karomat. – Tyler, ő Harry, a legjobb fej idióta, akivel az elmúlt időszakban volt alkalmam megismerkedni.

    – Megtisztelő, hogy engem illetsz ezzel a címmel – felelte Harry. – És mondtam, hogy így is alacsony vagy. Az öcséd is magasabb nálad.

    – Részletkérdés – forgattam a szemeim.

•••

    A nap már akkor is lenyugvóban volt, amikor anya kocsija lefékezett a Kennedy repülőtér parkolójában. Tyler egyáltalán nem igyekezett leplezni az irigységét. Az egész harmincöt perces autóút alatt, amíg Manhattanből Brooklynba, majd szép lassan Queensbe hajtottunk át, más sem hallatszott, mint a rádió halk duruzsolása, Tyler nyavalygása, és anya hangja, amint minden türelmét és energiáját bevetve próbálta elmagyarázni Tylernek, hogy inkább örülnie kellene, amiért a csapatunk ilyen szép eredményt ért el a pályázaton.

    – Engem nem a pályázat érdekel – nyöszörgött Tyler. – Nagyon jól tudod, hogy mindig is el akartam menni Las Vegasba.

    – Majd elmész, ha elmúltál tizennyolc. Vagy inkább huszonegy. Igaz, téged még akkor se engednélek el nyugodt szívvel – felelte anya, miközben egy pillanatra sem vette le a szemét az útról.

    – Miért, Irist nyugodt szívvel engeded el? – Tyler felvont szemöldökkel pillantott anyára.

    Anya rövid ideig habozott, mielőtt válaszolt volna. – Igen.

    – Érte nem aggódsz annyira?

    – Pontosan annyira aggódok miatta, mint miattad is aggódnék. A különbség annyi, hogy a nővéred esetében nem áll fenn a veszélye annak, hogy két nap múlva szörnyű fejfájással ébredsz fel egy repülőtéren, ahol mindenki valami furcsa idegen nyelvet beszél, a fejed alatt egy teknős van párna helyett, és lámák nyalogatják az arcodat.

    – Ennek semmi értelme. Hogy kerülnének lámák egy repülőtérre?

    – Úgy, ahogyan egy teknős az ágyadba.

    Tyler felsóhajtott. – Mondtam már, fogalmam sincs, hogy az hogyan történt. Egyszerűen csak... Valahogyan odakerült.

    – Hm... Igen, a lámákkal kapcsolatban is hasonló feltételezésem van.

    Kikászálódtam a kocsiból. Tömve volt a parkoló különféle autókkal, és akkora volt a nyüzsgés, hogy nem tudtam volna megállapítani, hogy a távolban valamelyik társaság hozzánk tartozik-e.

    – Oké, azt hiszem mindenem meg van – mondtam, miután anya segítségével kiszenvedtem a bőröndömet a csomagtartóból.

    – Rendben. Vigyázz magadra! Hívj, ha odaértek!

    – Feltétlenül – mosolyogtam, majd a repülőtér bejárata felé vettem az irányt.

    A Kennedy repülőtér padlózatát halvány- és sötétszürke márványlapok borították, a hatalmas teret a természetes fény hiányában tucatnyi lámpa világította meg. Ha azt mondtam, kora délután a Third Avenue Residence totál káosz volt, hát akkor a repülőteret úgy tudnád legpontosabban elképzelni, ha azt a káoszfaktort megszoroznád minimum százzal. Veszekedő kisiskolások, ordibáló kisgyerekek, ideges szülők, zavarodott idős házaspárok, és minden, amit csak el tudsz képzelni.

    Ismerős arcok után kutatva jártam körbe a hallt, amikor valaki hátulról eltakarta a szemeimet a kezével.

    – Figyelmeztetlek, ez itt éppen egy emberrablási kísérlet – mondta az illető elmélyített, rekedt hangon.

    Úgy is felismertem a hangját, hogy teljesen elváltoztatta. – Harry, te idióta! – pördültem meg a tengelyem körül, és egy vigyorgó Harry-vel találtam szembe magam. – Te aztán tudod, hogy hozd rám a szívbajt.

    – Nem voltam benne biztos, hogy megismered a hangom.

    – Ha nem ismertem volna meg, valószínűleg mostanra lenne pár sajgó pontod, szóval szerencséd volt. – Körülnéztem, annak reményében, hogy másokat is megpillantok a csapatunkból, majd miután ez a művelet sikertelen volt, visszafordultam Harry-hez. – A többiek merre vannak?

    – Hát, mivel több, mint ötvenen vagyunk, vannak, akik már az egyik check-in asztalnál adják le a bőröndjeiket, de még nem jött meg mindenki.

    – Oké, akkor nem késtem el, megnyugodtam – fújtam ki a benntartott levegőt.

    – Tulajdonképpen Hayes már keresett téged. Gyere! – Harry megragadta az alkaromat, és az idegenek között szlalomozva húzott maga után.

    Hamarosan megpillantottam Mr. Hayest, amint láthatóan fáradt volt, és irritálta Maddie Parker pörgős vidámsága, amint éppen hatalmas beleéléssel magyarázott neki valamit.

    – Á, itt is van, Ms. Devlin – mosolyodott el az igazgató, amint megpillantott a tömegben, és az arcán megkönnyebbülés vegyült az örömmel, amiért végre megszabadulhat Maddie-től egy pár percre. – Szuper, már csak ketten hiányoznak – pillantott a kezében tartott papírra. – Alisson Brook és Draven Clark.

    Alisson és Draven mintha csak vezényszóra tűntek volna fel a tömegben. Draven arcán a szokásosnál is mogorvább kifejezés ült, Alisson pedig mintha dühös lett volna a bátyjára. – Elnézést Mr. Hayes, megjöttünk.

    – Nagyszerű, mindenki itt van. – Mr. Hayes kipipálta az utolsó két nevet is a listán, majd vidáman csapta össze a jegyzetfüzetét, és a táskájába süllyesztette a tollával együtt.