– Hogy? – kerekedett ki a lány szeme. – Valaki kitépte őket?

    – Ez a legfurcsább benne – lapoztam ismét az utolsó oldalakhoz. – Ha valaki ki is tépte őket, akkor nagyon precíz munkát végzett. Se egy szakadásnyom, se egy maradék papírfecni, se semmi. Nem azt mondom, hogy sosem lettek volna itt ezek a lapok, de...

    – Bárki is tette, biztosra ment, hogy még csak fel se tűnjön az utolsó lapok hiánya – fejezte be helyettem Alisson. – A tartalomjegyzékről viszont elfeledkezett. Nem valami okos húzás – fintorodott el. – Mindenesetre a könyv folyamatosan nálam volt azóta, hogy elhoztuk. Ha ugyanaz a valaki tépte ki a lapokat, mint aki a levelet küldte, akkor még azelőtt tette, hogy először jártunk volna közösen a könyvtárban.

    – Szerintem valaki a két hiányzó Segath közül – mondtam. – Caecus Bloodwing embere, igaz, de ettől függetlenül még lehet ő is. Viszont akkor már Animus valószínűbb. Annyira elegem van ebből az egészből – mordultam fel.

    – Pedig még csak most kezdődik el igazán.

•••

    – Jól van, anyucinak van egy kis meglepetése – dobta le Faye az alagsor betonjára a hatalmas katonai hátizsákját, arcán szinte elvetemültnek titulálható mosoly terült szét.

    – Ez perverznek hangzott – vonta a szemöldökét Harry.

    – Jaj, fogd már be! – böktem oldalba a könyökömmel. – Miről van szó?

Faye egy darabig a hátizsákban kotorászott, majd különböző fegyvereket vett elő belőle. – Van itt minden. Pillangókések, tőrök, pár régi, de egész jó minőségű bicska, dobókések, beleértve pár shuriken is, de azokat sosem tudtam használni, ezen kívül egyszerű lőfegyverek, meg kisebb, könnyen elrejthető pengék.

    – Hű, honnan vannak ezek? – kérdezte Mike, miközben ámulattal nézte a fegyvereket.

    – Apám hobbiból különböző késeket készít. Ez a mániája.

    – Állati.

    – Az oké, hogy a késeket apukád csinálta, na de... A pisztolyokat honnan szerezted? Van rá engedélyed, vagy ilyesmi? – Alisson összevont szemöldökkel nézett Faye-re.

    – Engedélyem az éppen nincs...

    – Hát akkor hogy jutottál egyáltalán hozzá?

    – Illegálisan. Hogy máshogy? – vont vállat Faye, mintha épp csak valami szörnyen hétköznapi dolgot közölt volna. – Vannak jó kapcsolataim, jó pénzért szinte bármit be tudnak szerezni. Olyasmi ez, mint a feketepiac. Szerzel pár havert, és... – tárta szét a karját, szemmel láthatóan elégedett volt önmagával.

    – Akkor hivatalosan is bűnözők vagyunk? – nyelt egyet Alisson, karjait szorosan a törzse köré fonta.

    – Így is lehet fogalmazni.

    – Nem tudom, hogy ez jó ötlet-e – mondta Alisson bizonytalan hangnemben. – Nem vagyok benne biztos, sőt... Én sosem nem tudnék megölni egy embert. Soha. – Csend telepedett a hatalmas, szinte üres zárt térre. Minden irányból zavarodott tekintetek figyelték Alissont, amint maguk is gondolataikba merülve rágódtak a lány kijelentésén.

    Érthető volt a hirtelen jött bizonytalanság, hiszen abba nem valószínű, hogy sokan belegondoltak volna, mi minden közbejöhet egy ilyen út során – rajtam kívül, természetesen. Ezelőtt senki nem ejtett szót életek kioltásáról. Igen, mind tudtuk, hogy van egy fő célunk, az pedig nem más, mint hogy megöljünk valakit, aki nem mellesleg egy hidegvérű gyilkos. De ha valóban belegondolsz a Fény és Sötétség háborúja kifejezésbe, bárkiben gyorsan érkezik a felismerés, hogy egy olyan folyamat, amely a háború fogalmat tartalmazza, nem valószínű, hogy csak egyetlenegy áldozattal járna, és akkor még nem is beszéltünk a váratlan helyzetekről. Így, még ha magam mindezt régóta számításba is vettem, Alisson jogosan jelentette ki az előbbit.

     – Akkor sem, ha azzal jót teszel? Ha egy jó cél érdekében teszed? – kérdeztem egy hosszúra nyúlt szünet után.

    – Az a cél, ami áldozatokkal jár, hogyan lehet jó? – Alisson hangja mintha megremegett volna.

    – Úgy – igyekeztem valami erős érvvel előállni –, hogy belegondolsz abba, hogy a te áldozataid miatt ezelőtt akár több százan is haltak brutális halált, és folyamatosan lesznek újak és újak. Te nem akarod ezt megállítani?

    – Dehogynem, csak... Biztosan nincs más megoldás?

    – Ha győzni akarunk – kapcsolódott be Draven a párbeszédbe –, nincs.

    Alissonra bátyja szavai szemmel láthatóan sokkal nagyobb hatással voltak. Karjai szorítása a törzse körül ellazultak, kezeit maga előtt lazán összekulcsolta, egy kicsit kihúzta magát, majd felsóhajtott. – Rendben. Segítek, de... Közelharc helyett nem kaphatnék valami olyan feladatot, amiben alig, vagy egyáltalán nincs vér? Mondjuk valami háttérmunkát, mint a filmekben, amikor valaki egy kisbuszból rádión keresztül segíti a többieket, vagy ilyesmi.

    – Megoldható – bólintottam egy apró mosollyal az arcomon.

    Faye felkapott a földről egy Glock pisztolyt, és Alisson kezébe nyomta. – Ez azért legyen nálad a biztonság kedvéért. Egyszerű használni, majd valamikor megmutatom. A tár tele van.

    – Köszi, azt hiszem – méregette a fegyvert Alisson még mindig bizonytalanul.

    – Többiek? – futtattam végig a tekintetem a csapatunkon.

    – Nem lesz egyszerű – mosolyodott el Kelly magabiztosan –, de együtt menni fog.

    – Elvileg mindenkinek jut valami ezekből – mutatott Faye a fegyverekre.

    – Ha nem baj, én inkább maradnék az íjászatnál – mondta Lacey.

    – Nem is tudtam, hogy értesz az íjászathoz – fordultam a lány felé.

    – Kiskorom óta csinálom, régebben versenyekre is jártam – felelte Lacey, én pedig elképzeltem őt hosszú, fekete köpenyben, csuklyáját a fejére húzva, szokásosan feketére festett ajkain apró mosollyal, amint íjával a prédájára céloz, az elmémben alkotott kép pedig pontosan úgy nézett ki, mintha a lány egyenesen egy fantasy filmből lépett volna elő.

    – Ez tök jó, hasznunkra válhat.

    – Hé, vöröske! – hallottam meg Faye mély hangját, amint nem éppen a nevemen szólított.

    – Nem tudom, hogy említettem-e már, de nem igazán kedvelem ezt a becenevet – vontam fel a szemöldökömet.

    – Jól van, akkor majd kiengesztellek – mondta Faye szemeit forgatva, miközben nem túl finoman vállba veregetett. – Remélem, ez kezdésnek jó lesz. – Faye kinyújtotta tetovált karját, kezében egy fekete vászontokban lévő tárgyat szorongatott. – Ezt neked szántam.

    A méretéhez képest súlyos kis csomagot átvéve zavart tekintettel pillantottam a lányra, majd mikor megláttam kíváncsi tekintetét, a tokból óvatosan a tenyerembe csúsztattam a körülbelül tizenöt centiméter hosszú tárgyat. – Ez gyönyörű – vettem szemügyre a szénfekete színű tőrt, melynek éles pengéje és nyele is ugyanolyan fekete kőből készülhetett, markolatába pedig egy nap körvonalát gravírozták.

    – Talán a legszebb darab, amit apa valaha csinált. Ő maga faragta ki egy darab nyers obszidiánból, amit egy bányász barátja vitt neki ajándékba. Még a napot is ő gravírozta bele. Hetekig dolgozott rajta a műhelyébe zárkózva – pillantott Faye az obszidián tőrre büszke mosollyal az arcán.

    – Köszönöm – mondtam. – De hiszen ha ilyen sokat jelent neked, akkor miért akarod mégis nekem adni?

    – Mert megtisztelő lenne, ha a mi drága vezetőnk ezt a tőrt használná, hogy Noxnoctist kinyiffantsa – vigyorodott el Faye.

    – És én pedig már éppen mondani akartam, milyen szokatlanul költői vagy – nevettem el magam. – Egyébkent meg, még csak nem is vagyok "vezető" – formáltam idézőjelet a szabadon lévő kezemből.

    – A könyv szerint pedig nagyon is az vagy. Ráadásul, a nap szimbólum eleve passzol Solishoz – kopogtatta meg Faye rövidre vágott körmével a tőrbe gravírozott napot.

    – Ez mondjuk igaz. – Oldalra billentettem a fejem. – Köszönöm. – Ujjaimat a tőr hűvös markolata köré zártam.

    – Hidd el nekem, naphercegnő, igenis jó vezető lesz belőled – mondta Faye, és már indult is vissza a többiek felé, akik eközben mind szóba elegyedtek egymással, és nem is igazán kísérték figyelemmel a Faye és köztem lezajló jelenetet.

    – Esküszöm, egyszer még kinyiffantalak ezekért a becenevekért – kiáltottam utána, szándékosan használva a Faye által korábban használt kifejezést.

    – Csak nyugodtan, de ha nem a kis drágasággal teszed, a szellemem életed végéig kísérteni fog – nevetett Faye feltartott kézzel.

    – Csak életem végig?

    – Aha. Utána már nincs harag, haverkodhatunk odalenn. Addig előre is szerzek neked egy kis hírnevet – tartotta fel nekem középső ujját mosolyogva, miközben valamerre Lacey irányába hátrált.

    – Nagyon köszönöm – tettem én is ugyanígy, mintha csak a középső ujjal való integetés hétköznapi köszönésnek és kedves gesztusnak számítana.