A párbeszéd lezajlása után Kelly került sorra. A lány is hasonló módszerrel próbálkozott, mint Harry, azonban az ő esetében sem következett be semmilyen változás.

    – Hm... Ha abba gondolunk bele, hogy a megmaradt képességek közül melyik az, ami nem feltétlenül mutat közvetlen reakciót, akkor csak a gyógyítás lehet – gondolkodtam hangosan. – Aminek igazából fogalmam sincs, mi a könyv szerint a latin neve.

   – Selubritas, ugye? – pillantott Kelly Dravenre.

    – Igen – válaszolta Draven. – Amit Iris mondott pedig nagy valószínűséggel igaz, de nem ártana kipróbálni.

    – Tegnap véletlenül elvágtam az ujjam. Próba szerencse – vont vállat Kelly, majd kezét az apró seb fölé helyezte.

    Feltételezésem bebizonyosodott, mikor az alig egy centis vágás az orvostudomány minden eddigi felfedezését felülmúlva másodpercek alatt tűnt el, mint ha soha ott sem lett volna.

    – Tudtam – pacsizott le Mike a húgával.

    – Persze – forgattam szemeim, arcomon szarkasztikus mosollyal. – Az én ötletem volt.

    Kelly csillogó szemmel, szélesen mosolygott, amint a bőrén lévő jelet figyelte. – Az elejétől kezdve abban reménykedtem, hogy a gyógyítás lesz az én képességem – pillantott fel rám Kelly, majd lassan a többiekre. – Ha nem filmes szakmát tanulnék, akkor tuti, hogy valamilyen egészségügyi szakágban helyezkednék el.

    Tudtam mi következik. Kezeim jéghideg hőmérsékletre váltottak, tenyerem pedig izzadni kezdett, mint bármikor máskor, ha ideges voltam valami miatt. Lassan felálltam eddigi helyemről, az izzadságot sötétszürke farmerembe töröltem. Feltűrtem bézs színű ingem ujját, tenyeremet összedörzsöltem, és mély lélegzetvételekkel igyekeztem csökkenteni a frusztrációmat.

    – Már csak én maradtam, igaz? – kérdeztem egy feszült sóhajtás közepette.

    – Izgulsz? – mosolyodott el Harry.

    – Őszintén? Mindjárt szívrohamot kapok – nevettem idegesen, amint saját szívverésemet hallgattam, mely olyan hangos volt, hogy valószínűleg még páran azok is hallották, akik pár lépésre voltak tőlem.

    – Nyugi, nincs miért idegeskedned. Minden a legnagyobb rendben lesz – helyezte Harry a tenyerét a hátamra egy bátorító mosoly kíséretében. Akarva-akaratlanul is észrevettem Draven szúrós tekintetét, melyet Harry-re szegezett. – Most pedig mindent bele!

    – Oké, menni fog ez... – köszörültem meg a torkomat.

    Tenyerem a plafon felé fordítottam, majd behunytam a szemeim. Sőt, az, hogy görcsösen összeszorítottam, sokkal inkább helytálló kifejezés lenne. Szóval hát görcsösen összeszorítottam szemeimet, és vártam.

    Vártam...

    Úgy összpontosítottam, mint még életemben soha. Emlékek özönlöttek el. A séta a Central Parkban, az a bizonyos első csók, majd a Dutchmen's Landing Park eseményei... A szüleim aggódó tekintete, mikor először felébredtem a kórházban. Tyler, és a rengeteg apróság, amin valaha összekaptunk, mégis nem kívánhatnék nála jobb testvért. Ivy, és a temérdek alkalom, mikor felvidítottuk egymást, ha éppen rossz napunk volt. Egy pillanatra a gondolataim közé csúszott Draven, a hatalmas vihar, és az a váratlan csók. Aztán Harry, akire bárkinél jobban számíthattam ebben a másfél hónapban, és mégsem vár el tőlem semmit cserébe. Scarlett Morris, és az igazságosságra való elhivatott törekvése. Alisson, és a gyermeki vidámsága. Kelly, és a jóságos szerénysége. Greg, amint elveszettsége ellenére egy nagyon is barátságos fiú. Mike, Lacey, Jay, Faye, minden egyes személy, akik körül vettek... Mindenki jelent valamit. Mindenki értékes, talán még Lorenben és Dravenben is lehetne jót találni. Bárkiért megéri harcolni.

    Csend volt.

    Óvatosan nyitottam ki a szemeim, és szinte azonnal vissza is zártam volna, ehelyett csak hunyorítva meredtem az ujjaim között kiszűrődő fénycsóvákra. Gyönyörű volt. Az a vakító fény boldogságot, életet sugárzott, és akaratlanul is egy széles mosoly terült szét az arcomon. Mintha mindenki és minden más megszűnt volna létezni körülöttem, és más nem is lett volna az egész világon, csak én, és a mesés fény, mely a tenyeremből sugárzott. Nem találtam szavakat.

    A fény lassan elhalványult. Ekkor vettem csak észre a sokkos tekinteteket, amelyek mind rám szegeződtek. A mosoly még mindig az arcomon volt, és szűnni nem akart.

    Fény...

    – A Fény és a Sötétség háborúja... – suttogtam.

    Hogy ne lettem volna boldog? Hiszen mindig is erre vágytam, erre, csak erre az egyetlen egy dologra, az édes bosszúra. Sosem gondoltam volna, hogy ez egyszer nem csak a leghőbb vágyam, de olyan feladatom lesz, ami már réges-régen meg van írva a történelem nagy könyvében. És hát, valóban, minden okkal történik. Én vagyok az, aki számára Noxnoctis életét kioltani már nem egyszerű jótett, hanem kötelesség. Tudtam, mindez milyen kockázatokkal jár, de készen álltam mindenre, ami az utunkba állhat. Ha kell, az életem árán is.

    Éreztem, amint valaki a vállamra helyezi a tenyerét. Felpillantottam, mire Harry elismerő mosolyával találtam szembe magam.

    – Tudod mit jelent ez, Solis? – szólalt meg Draven kifürkészhetetlen arckifejezéssel.

    – Igen – feleltem felszegett állal –, és bátran állok a feladat elébe.

•••

    Nyugalom. Csend. Puha ágy, és halk zene...

    Majd telefoncsörgés.

    Nyöszörögve nyúltam a telefonomért, és igencsak meglepődtem, mikor a készülék Tyler nevét írta ki. Felsóhajtottam, és fogadtam a hívást.

    – Hű, jól vagy? Nem emlékszem olyan alkalomra, amikor a drágalátos öcsém saját akaratából hívott volna fel – szóltam a telefonba meglepettséget színlelve.

    – Nagyon kedves – válaszolta Tyler, és szinte láttam magam előtt, amint zöld szemeit forgatja. – Most pedig azonnal hívj fel videóhívásban! - Tyler idiótán nevetett, úgy, mint amikor valami hatalmas őrültséget csinált.

    – Mit csináltál már megint?

    – Csak hívj már fel!

    – Jól van, jól van.

    Megszakítottam a hívást, és gyorsan átváltottam Messenger videóhívásra. Miután elkezdett kicsengeni, és Tyler fogadta a hívást, a képernyőn először nem láttam sok mindent, a hangszóróból pedig csak valószínűleg a takaró súrlódása hallatszódott.

    – Oké. Ne akadj ki... – kezdte a fiú, és elnevette magát, miközben lassan már kivehetővé váltak a körvonalai, amint az ágyában könyökölt.

    – Tudod, ezt általában akkor szokták mondani, mielőtt valami nagyon kiakasztó dolog következik.

    – Csak figyelj! – mondta Tyler, és megfordította a kamerát. A párnán egy furcsa dolog hevert, amely első ránézésre egy tenyérnyi kőre hasonlított. Tyler ujja hegyével óvatosan megkopogtatta a tárgyat. – Hé, gyere elő... – mondta, eközben visszafordította saját maga felé a kamerát. – Nagyon szégyellősnek tűnik a kishaver. Ó, ez az, előbújt – a képernyő egy pillanatra elsötétült, majd ismét a kis lényt mutatta, mellette Tyler egy idióta vigyorral az arcán bámult a kamerába. – Iris, ő itt Alfred.

    – Hogy a francba kerül egy teknős a párnádra? – kerekedett ki a szemem, amint a félhomály ellenére felismertem a kis páncélos élőlényt, amely az öcsém párnáján feküdt, és furcsa tekintettel méregette a fiút.

    – Ez az érdekes része sztorinak, hogy egyáltalán nem emlékszem – kezdett bele a mesélésbe Tyler, de félbehagyta mondanivalóját, ugyanis enyhe röhögőgörcsöt kapott. – Tegnap este volt egy ilyen... Találkozó... Az egyik haverom hozott piát és egy picit eldurvultak a dolgok. Arra keltem fel, hogy itt alszik mellettem, és elneveztem Alfrednek.

    – Te nem vagy normális – nevettem el én is magam. – Nem tudod, kié lehet?

    – Ó, dehogynem. Az enyém. Megtartom.

    – Hű, lassíts le egy kicsit. Hol fogod tartani? Tudod egyáltalán, hogy mivel kell etetni? És legfőképp... Anyáék tudnak erről? – vontam fel a szemöldököm, miközben figyeltem, ahogy Tyler mutatóujjával az ékszerteknős fejét simogatja, Alfred pedig értetlen pillantásokkal nézelődött.

    A háttérből ajtó nyílásának zaja szűrődött be, majd meghallottam anya jól ismert hangját.

    – Mikor értél...

    Tyler lassan az ajtó irányába fordította a fejét, arcára varázsolt egy bűbájos mosolyt és szinte már aranyosnak mondható kiskutya szemekkel nézett anyára, ezzel a maximum szintre emelve az "anyuci angyali fiacskája" hatást.

    – Anya, ő itt az új legjobb barátom, Alfred – simított végig a teknősön.

    – Neked teljesen elment az eszed?! – akadt ki anya.

    –Szia anya – köszöntem, mivel eddig a nő észre sem vette, hogy hívásban vagyok.

    – Szia drágám – pillantott rám egy apró pillanatra, majd vissza is fordult Tyler és a rémült tekintetű Alfred felé.

    – Megijesztetted – ingatta a fejét Tyler, és az ismét a páncéljában bujkáló teknősre szegezte a tekintetét.

    – Honnan van? – tette csípőre a kezét anya.

    – Bonyolult. Mondjuk úgy, hogy találtam. Megtarthatom? – Tyler könyörögve nézett anyára.

    Anya megfogott egy másik párnát, felsóhajtott, majd Tylerhez vágta.

    – Még mit nem! Kié? – helyezte vissza kezét a csípőjére a nő.

    – Először is: ez fájt. Másodszor: Alfred az enyém, és az enyém is marad – Tyler hangja sértődött volt, de nem tudnám megmondani, hogy csak tettetett, vagy valóban nem erre a reakcióra számított.

    – Tiéd a francokat! Elmész egy "találkozóra" – anya idézőjelet formált ujjaiból –, és hajnalban hazatántorogsz egy teknőssel. Szóval, mégegyszer kérdezem, kié? - kérdezte, és már fogta a párnát, hogy egy újabb csapást mérjen Tylerre.

    – Oké, oké, fogalmam sincs kié, nem emlékszem semmire a tegnap estéből – tette fel védekezően egyik kezét a fiú, másik karjával Alfredet ölelte magához.

    – Na és miért nem emlékszel semmire, kisfiam? – hangsúlyozta a szót anya.

    – Esküszöm, hogy nem ittam annyit!

    – Hát persze... – majd a párna ismét lesújtott a fiúra. Anya távozni készült a szobából, mielőtt azonban elhagyta volna a helyiséget, még visszafordult, és mutatóujját Tylerre szegezte. - Most pedig szerezz valami ennivalót Alfrednek! Biztos nagyon éhes lehet szegénykém.

    – Mit eszik egy teknős? – cikázott Tyler tekintete anya és köztem.

    – Fogalmam sincs – vontam meg a vállam.

    – Derítsd ki! És vizet is adhatnál neki – osztotta a parancsokat anya, majd becsukta maga mögött Tyler hálószobájának ajtaját.

    – Várj, most ez azt jelenti, hogy megtarthatom? – kiáltott utána Tyler, válasz azonban nem érkezett. – Hallgatás beleegyezés... – nevetett halkan.

    – Mit is mondtál? – dugta be a fejét az ajtón anya.

    – Ezt persze meghallottad.

    – Mit?

    – Semmit – kuporodott össze Tyler.

    Anya csak sóhajtott egyet, és ismételten elhagyta a szobát.

    – Ugye tudod, hogy ezt nem valószínű, hogy ilyen könnyen megúszod? – mosolyodtam el.

    – Alfredért bármit. Ő a legjobb barátom.

    – Nem inkább azt akartad mondani, hogy az egyetlen barátod?

    – Kapd be. És még párnának is jó – támasztotta rá állát a teknősre, majd elfintorodott. – Egy elég kemény párnának. Megyek, kiderítem, mit szeret Alfred.

    A kollégiumi szobám ajtaját hallottam kinyílni. A fejemet az ajtó irányéba fordítva Kelly-t pillantottam meg. A lány szokásos aranyos mosolyával az arcán intett nekem, kezében egy füzetet tartott.

    – Szia – köszöntem Kelly-nek.

    – Szia, pontosabban, sziasztok. Nem akarok zavarni, csak most jutott eszembe, hogy a múltkor nálam felejtetted a vázlatfüzetedet – nyújtotta át nekem a füzetet.

    – Köszi. Ő az öcsém, Tyler – mutattam a képernyőre. – Tyler, ő itt egy barátom, Kelly.

    – Hali – intett neki a fiú bizonytalanul. – Én viszont megyek.

    – Az ott egy teknős? – mosolyodott el Kelly amint meglátta Alfredet feltűnni a képernyőn, a szobát betöltötte a lány csilingelő nevetése.

    – Aha. Alfred, köszönj szépen – beszélt Tyler a teknőshöz, ami erre inkább csak visszahúzódott páncéljába. – Vagy, akkor folytass antiszociális életmódot... – préselte vékony vonallá a száját a fiú. – Sziasztok – intett Tyler mindkettőnknek mosolyogva, majd letette.