Nem láttam, és nem éreztem semmit. Vaksötét volt, és mintha testem sem lett volna, és csak a semmi közepén lebegtem volna. Nem éreztem végtagokat, melyeket mozgathatnék. Nem éreztem szemhéjat, melyet fel- s lecsukhatnék, sem pedig szemet, mivel bármit is megláthatnék. Semmit. Csak a végtelen sötétséget.

    – Helló – hallottam meg egy bizarr nevetést, melynek hangja arra emlékeztetett, mintha az illető az utolsó lélegzetvételeit tenné meg. – Nem félsz? – kérdezte, mire ha akartam volna se tudtam volna válaszolni. – Nem? – kérdezte ismét. – Akkor mutassak neked valamit?

    Mielőtt még válaszolhattam volna, itt-ott mintha visszatérni tűnt volna testem. Valamiféle talajt éreztem a lábam alatt, de még mindig nem láttam az égvilágon semmit.

    – Nem. Mégis mit mutathatna bárki is, ha egyszer minden egy végtelen, sötét űr? – ejtettem ki a szavakat, melyek furán visszhangoztak a sötétben.

    – A sötétség eltűnik, ha te, vagy én úgy akarom – hallottam a hangot egészen közelről. – Akarod, hogy mutassak neked valamit? Akarod? – suttogta.

    A szemeim előtt lassan egy alak körvonala rajzolódott ki. Szemtől szembe velem egy fekete szempár bámult csontig hatoló tekintettel. Mozdulatlan voltam, s álltam tekintetét. Mozdulatlan voltam, de nem önszántamból. A lábaimon álltam, mégis képtelen voltam megmozdulni. Egy vörös fény villanása vakította el szemeim, majd mintha kizökkentem volna az eddigi dermedt fázisból.

    Egy folyóparton álltam, éjszaka volt. Olyan éjszaka, mikor egyetlen egy apró csillag ragyogása sem elég erős ahhoz, hogy áthatoljon a sűrű felhők rengetegén. A felismerés villámcsapásként ütött belém.

    – Dutchmen's Landing Park? – kérdeztem halkan.

    – De még mennyire, hogy az – felelte az alak, akit ezúttal már teljes egészében láttam. Bloodwing arcát ezúttal sem láthattam, de hangjából meg tudtam állapítani, hogy arcán valószínűleg széles mosoly ült. – Igen, igen, igen, igen – tapsikolt páncélkesztyűs kezével, minden apró tapsot az acélkarmok összeütődésének vérfagyasztó, csilingelő hangja kísért.

    – Miért? – kiáltottam felé, mire odafordult hozzám.

    – Még mindig nem érted? Azt hittem hat év elég idő volt arra, hogy saját magad mindenre magyarázatot találj – sziszegte. – A halál a sötétség művészete. A halál gyönyörű.

    Válasz helyett kihasználtam az alkalmat, hogy Bloodwing közelébe kerültem, és talárhoz hasonló köpenyét megragadva minden erőmet összeszedtem és a földre taszítottam. Lucifer fülsértő károgásban tört ki, amiért megingott lábai alatt gazdája támasztékul szolgáló válla. A madár szárnyainak suhogása zavarta meg az eddigi csendet, ahogyan letelepedett a földön fekvő alak mellé. Mielőtt még Bloodwing felkelhetett volna gyors mozdulattal odaszökkentem mellé, és maszkja után nyúltam, annak reményében, hogy felfedhetem Noxnoctis kilétét.

    Bloodwing egyik kezével elkapta két csuklómat, viszont ahelyett, hogy visszaütött volna, feltápászkodott a földről, másik keze mutatóujját pedig szája elé helyezve intett csendre. Karját a part irányába kinyújtotta, és egyenesen egy sötét foltra mutatott, mely a füvön hevert a Hudson partjától alig pár méterre.

    – Mi az? – kérdeztem. Ezernyi kérdés kavargott bennem, s mégis csak ennek az egynek voltam képes hangot adni.

    – Gyere, megmutatom – indult el a csuklómat még mindig erőteljesen markolva.

    – Nem akarom – cövekeltem le.

    Bloodwing ügyet sem vetett kijelentésemre, és továbbra is húzott maga után.

    – Itt vagyunk – mondta.

    – Nem! – kiáltottam kétségbeesetten.

    A hátborzongató gyilkos markába fogta arcomat. A karmokat ragacsos folyadék lepte be.

    – Dehogynem – felelte higgadtan Bloodwing.

    – Kinek a vére ez? – kérdeztem, pedig meg sem akartam szólalni, és hangom is furcsának, gyerekesnek hangzott.

    Bloodwing szorított fogásán, karmai felsértették a bőrömet, arcomból vékony csíkokban kiserkent a vér.

    – Hát az övé – fordította a fejemet erőszakosan a füvön heverő furcsa valami irányába.

    A földön Adam feküdt, pulóverét hasa tájékán öt helyen kiszakították, a ruhaanyagot pedig nagy foltban áztatta át a fiú vére. Keze meg-megrándult, mellkasa nehezen emelkedett és süllyedt, arca eltorzult a fájdalomtól.

    – Még él – suttogtam, és kitéptem magam Bloodwing szorításából, mit sem törődve azzal, hogy ennek következményeképpen arcomon hosszú vágást hagyott hátra az egyik vérrel borított karom.

    – Nem mentheted meg – helyezte vállamra a kezét Bloodwing, ezzel krémszínű pulóverembe vért kenve. – Akkor megmenthetted volna. De a múltat nem tudod megváltoztatni.

    – Bizony, szóval most végig fogod nézni, hogy mi történt azután, hogy elájultál – mondta Cox, miközben csőre töltötte fegyverét.

    – Cox? – hunyorítottam. Megesküdtem volna, hogy egy pillanattal ezelőtt még nem volt sehol, nem hogy Adam mellett állt volna.

    – Nagyon okos vagy – húzta végig karmos kezét Bloodwing a hajamon, mint fésűt, így a hajamba is belekente Adam vérét. – Érzed a vér szagát? Imádom – mondta áhítattal. – Most pedig nézd! – fordította fejemet a fegyvert fogó Cox és a földön fekvő Adam felé.

    – Segíts – nyögte ki halkan Adam, arcán könnyek csíkjai húzódtak végig.

    – Elég – zokogtam fel. – Nem akarom látni. Elég! – próbáltam meg elfordulni.

    – Nézd! Nézd! Csak nézd! Én imádom nézni – nevetett elhaló hangon Bloodwing, miközben egyik kezével hátraszorította karjaimat, másikkal pedig fejemet tartotta olyan erővel, hogy moccanni sem tudtam.

    – Nem! – sikítottam.

    – Nem, nem – ingatta a fejét Cox. – De – mosolyodott el, majd a fegyver csövét lassú mozdulattal Adam mellkasához szorította.

    Adam megrázkódott, és vért köhögött fel.

    – Nézd! Nézd! Nézd! – kántálta Bloodwing.

    Cox meghúzta a ravaszt. Adamnek megnyikkanni se volt ideje, s a lélek úgy szállt ki belőle, mintha mindig is csak egy élettelen szobor lett volna. Szemei üvegesen csillogtak, amint a felhős égre meredtek, a töltény által okozott sebből pedig egy pillanatra kispriccelt a vér, majd csak folyt, és folyt, mint egy szökőár. Mielőtt Cox odasomfordált volna Bloodwing mellé, bakancsa orrával belerúgott Adam holttestébe, mintha az egykori fiú csak egy elnyűtt rongybaba lenne, melyet eldobtak az út szélén.

    Tehetetlenül rugdaltam, torkomból pedig a horror okozta sikoly szakadt fel.

    – Öljön meg, öljenek már meg! – ordítottam.

    Vállaim rázkódtak a zokogástól, az arcomon ejtett sebet a szememből záporozó könnyeim csípték.

    Valahonnan egy ismerős, ködös hangot hallottam meg.

    Kelj fel, kelj fel...

•••

    – Kelj fel, kelj fel! – rázta meg valaki a vállamat.

    – Mi történt? – nyitottam ki szemeim nehézkesen.

    – Elaludtál – mondta Harry aggódó tekintettel. – Aztán azt kiabáltad, hogy "öljenek meg". Jól vagy? Hülye kérdés. Tessék – nyújtott felém a fiú egy zsebkendőt, melybe megtöröltem könnyeimet.

    – Köszönöm – sóhajtottam még mindig enyhén remegve a rémálomtól.

    – Meg kell, hogy mondjam – kezdte Harry, miközben helyet foglalt a fal tövében közvetlenül mellettem –, ez még kívülről is ijesztő volt.

    Nem mutattam semmiféle reakciót a fiú szavaira. Üres tekintettel bámultam magam elé, amint a rémálom képei újra és újra felidéződtek bennem. Hirtelen nagy levegőt vettem, gyors mozdulattal letöröltem a könnyeimet, és visszatértem a szokásos viselkedésemhez. Átkozottul korholtam magamat, amiért bárki is láthatta, hogy milyen az, ha nem vonom magam köré azt a védelmező burkot.

    – Jól vagyok – mondtam határozottan, majd elkezdtem felállni.

    – Hé – fogta meg Harry a karomat óvatosan – Gyere ide – intett maga felé.

    Kicsit vonakodva ugyan, de hagytam, hogy a fiú lazán körém fonja karjait.

    – Tudod, emlékeztetsz egy barátomra. Ivy-nak hívják. Az elmúlt öt évben ő volt az, aki mindig öleléssel vigasztalt, ha történt valami – mondtam egy kis idő múlva.

    – Volt?

    – Hogy... Dehogyis, nem halt meg – nevettem keserűen. – Csak nyár óta nem gyakran találkozom vele – vontam vállat.

    Enyhén feltámadt a szél, a szemem elé fújt pár vörös hajtincset. Összehúztam magamon a pulóveremet, és összefűztem karjaimat a mellkasom előtt.

    – Illik hozzád ez az egész őszi táj – nézett rajtam végig Harry egy pillanatra.

    – Csak azért, mert vörös vagyok – forgattam szemeim.

    – Nem, a személyiségedhez is – futtatta végig szemét a folyóparton. – Milyen zenéket hallgatsz? – kapta vissza rám a tekintetét.

    – Ez most hogy is jön ide? – nevettem el magam.

    – Nem tudom, de várj, megpróbálom kitalálni az alapján, hogy szerintem mi passzol az egész személyiségedhez – gondolkodott el egy pillanatra, majd ujjaival csettintett egyet. – Megvan. Nirvana. Kilencvenkilenc százalék.

    – Is. Sok bandát szeretek, és ők is köztük vannak. De ha egy kedvencet kellene választanom, akkor... – merültem el a gondolataimban. – Akkor talán azt mondanám, hogy a The Pretty Reckless.

    – Ők lettek volna a másik tippem – vont vállat Harry.

    – Na és neked? Kik a kedvenceid? – kérdeztem. – Vagy próbáljam meg én is kitalálni?

    – Aha – mosolyodott el. – Kíváncsi vagyok, hogy kitalálod-e.

    – Na jó... Hát – mondtam, amint elkezdtem kutakodni az elmémben –, nem is tudom. Olyan valakinek tűnsz, aki inkább a régebbi zenéket szereti.

    – Eddig stimmel.

    – Hm... Oké, van egy tippem, de nem vagyok benne biztos – kaptam fel a tekintetem. – Talán Rammstein?

    – Ez nem ér – nyafogott, miközben fejét nekitámasztotta a falnak, és a felhőtlen eget bámulta. – Te elsőre eltaláltad.

    – Profizmus – vigyorodtam el a saját sikeremen. – Tudsz németül? – kérdeztem.

    – Keveset – sóhajtotta. – Te?

    – Tanultam pár évig – vallottam be. – Ugye tudod, hogy van olyan dalszövegük, amiben nekrofíliáról van szó?

    – Hé, Taylor Momsen meg nagy valószínűséggel sátánista – tárta szét a karját idióta mosollyal az arcán. – Married to the devil, you can hear the wedding bells... – idézte az egyik The Pretty Reckless dalszövegrészletet.

    – Going To Hell – mondtam a dal címét, melyből a fiú az előbb idézett egy sort. – Igen, ez igaz. De én nem hiszek ilyesmiben. Nem vagyok sátánista.

    – Én pedig nem vagyok nekrofil. Jézusom, ezt a szót még kimondani is undorító – fintorodott el Harry.

    A beszélgetésünket egy feszültnek hangzó párbeszéd zavarta meg, mely a hangerőből ítélve egyre inkább veszekedésnek hatott.

    – Gyere, valami balhé van – álltam fel, és a többiek irányába indultam.