– A rohadt életbe... – káromkodta el magát Draven, és gyors mozdulattal visszarántotta pulóvere ujját, ezzel elfedve a jelet. 

    – Várj! – kiáltottam fel. 

    – Mégis mire? Ne keverd bele magad ebbe az egészbe! – felelte dühösen Draven. 

 
    Válasz helyett csak kinyújtottam a karomat, feltűrtem ingem ujját, ezzel láthatóvá téve a rúnát.

 
    Alisson szeme elkerekedett. A többiek is hasonlóan reagáltak. Draven megtett pár lépést felém, majd felém nyújtotta kezét. Ujjaink lassan összefonódtak, majd a várt reakció bekövetkezett. A fekete vércseppek keskeny kis patakokban folytak le mindkettőnk karján, majd csendesen értek földet a szoba szürke padlóján. 

•••

    Kilencen voltunk. 

 
    Már sokadik alkalommal pillantottam fel a New York-i Közkönyvtár Stephen A. Schwarzman épületének mennyezetéről függő díszes csillárra. Ezennel azonban a könyvtár egy eldugott, kihalt sarkába igyekeztünk, ahol senki sem hallhatja a beszélgetésünket. Erre a kis helyre alig jutott be fény, és nem csak a könyveket, de a földet is vastag rétegben borította kosz és por. A könyvek gerince ezzel szemben díszes volt, mindegyiken arany- vagy ezüstszín betűkkel állt a könyv címe, és szerzőjének neve. 

 
    Harry, Mike, Kelly, Alisson, Draven, Faye, Lacey, Jay és én mind erre a helyre zsúfolódtunk be. Mind a kilencen szövetségben voltunk. Olyan volt ez, mint egy vérszerződés. 

    Én szokásosan enyhén szorongva vártam, hogy mi fog történni. Harry kerített magának egy széket, és leült egy polc közelében. Faye hátát egy polcnak támasztotta, eközben pedig telefonját nyomkodta. Lacey és Jay szorosan egymás mellett álltak, a fiú egyik karjával átölelte Lacey vállát. 

 
    Meg kell hagyni, hogy érdekes egy páros voltak. Mintha egymás teljes ellentétei lennének gyakorlatilag mindenben. Lacey feltűnő sötét öltözékével és sminkjével ellentétben Jay egy teljes mértékben átlagos külsejű fiú volt. Haja enyhén hullámos, világosbarna színben játszott, szemei pedig sárgászöldek voltak, néhol egy-egy barnás szeglettel. Fehér pólót, kék koptatott farmert, és Vans cipőt viselt, derekára pedig egy kék flanelinget kötött. Úgy tűnik, az ellentétek valóban vonzzák egymást. 

    Draven és Alisson álltak hozzám a legközelebb, Mike és Kelly pedig Harry példáját követve helyet foglaltak egy-egy széken, fokozottan ügyelve a székekből kiálló alattomos szálkákra, amik csak arra várnak, hogy gonoszul belefúródhassanak valaki bőrébe, vagy éppen tönkretegyen egy-két makulátlan ruhadarabot. Harry és Draven nyilvánvaló ellenszenves pillantásokat lövelltek egymásra. 

    – Meddig jutottatok el? – kérdezte Jay megtörve a kínos csendet. 

    – Nem sokáig. Arra jöttünk rá mindössze, hogy hogyan működik ez a szövetség dolog – válaszolta Harry. 

    – Valamint, hogy egy Bloodwing álnéven futó őrültnek és a csatlósainak is köze van hozzá – tettem hozzá, mire Harry csodálkozó tekintettel pillantott rám, mintha egy pillanatra csalódottság ült volna ki az arcára, azonban a következő pillanatban már el is tűnt ez a furcsa csalódottság a fiú arcáról. 

    – Adam...? – kezdte Alisson egyenesen a szemembe nézve. 

    – Igen – vágtam rá azonnal, mire a lány nyelt egyet. 

    – Ennyi? – vonta fel a szemöldökét Draven, mire Kelly, Mike, Harry és én is bólintottunk. 

    – Várjatok, akkor ti nem is tudtok a könyvről? – kapta fel a tekintetét Faye a telefonjából, majd farzsebébe csúsztatta az ütött-kopott készüléket. 

    – Miféle könyvről? – hunyorítottam. 

    – A könyv, amiben mindenre választ lelsz... Legalábbis egy pár dologra biztosan – mosolyodott el sejtelmesen Faye. 

 
    – Még nem is tudják, mik ők – mondta Draven, s már szinte egy apró mosoly játszadozott a fiú egyébként mindig komor arcán. Szinte. Ennek ellenére elképzeltem őt, hogy milyen lenne, ha egyszer valóban elmosolyodna. 

    – Ez hülyeség, én végeztem – állt fel Harry, és valószínűleg mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül hagyott volna itt bennünket, ha nem ragadom meg a karját, és nem vetek rá egy könyörgő pillantást. 

    – Hol van ez az állítólagos könyv? – kérdezte Mike. 

    – A raktárhelyiségben. Onnan kell valahogyan megszereznünk. Nincsenek őrök állítva, de az ajtó zárva szokott lenni – felelte Alisson. 

 
    – És akkor ti hogyan szereztétek meg? – gondolkodott Mike. 

    – Nem mindig volt odabent. Mikor mi megtaláltuk, még itt volt, kint a polcokon. Egyszer vissza akartunk jönni, és nem találtuk. Rákérdeztünk egy könyvtárostól, és ő mondta, hogy áthelyezték a raktárba. Nem tudom, miért – mondta Alisson, eközben füle mögé tűrt egy hamvas szőkésbarna tincset. 

    – Szóval mindössze egy zár áll az utunkban? – nézett a lányra Mike. 

    – Igen, azt hiszem. 

    – Sima ügy. Megoldom – kapott elő a zsebéből Mike egy fura kis szerkezetet, ami nem volt nagyobb a tenyerénél, és valószínűleg fémből készült. 

    – Mi ez? – kérdeztem a fiú kezében lévő érdekes tárgyra pillantva.

    – Olyan, mint azok a kulcsok, amik minden ajtót nyitnak. Ez is hasonló, annyi a különbség, hogy itt, ezek a kis apró részecskék nincsenek stabilizálva – mutatott a szerkezet alkatrészeire. – Így bármilyen zárhoz is akarod használni, felveszi a formáját. Én csináltam. 

    – Hű, okos kis találmány – csodálkoztam el. 

    – Köszönöm. Otthon gyakran barkácsolok apróságokat – nézett le büszkén az általa készített szerkezetre. 

    – Nem lesz kicsit furcsa, ha mind a kilencen bemegyünk oda? Úgy értem, nem lenne logikusabb, ha csak egy valaki menne, vagy maximum kettő? – vetette föl Lacey, aki eddig mindvégig csendben hallgatta a beszélgetést. 

    – Jó ötlet – helyeselt Mike. – Ki jön velem? – pillantott a "másik csapatra". 

    – Majd én megyek – lépett el Alisson Draven mellől. – Ha én megyek, még arra az izére sincs szükség. 

    – Ne, ez nem jó ötlet – intette le a húgát Draven. – Úgy értem, még nem lenne valami biztonságos, amire te gondolsz. Plusz, ha Mike egyszerűen kinyitja a zárat, nem teszünk kárt az ajtóban, ami még egy jó pont, ha nem akarunk feltűnést kelteni – mondta, aminek körülbelül a felét, ha értettem. – Felőlem mehetsz, de ha megkérhetlek, ne most kísérletezgess. 

    – Oké, oké – sóhajtotta Alisson. – Gyere! – intett Mike-nak, majd eltűntek a polcok között, a többiek pedig halk beszélgetésbe kezdtek. 

    – Miféle kísérletezgetésről beszélsz? – súgtam oda Dravennek. 

    – Bonyolult lenne elmagyaráznom, de amint visszaérnek azzal a nyavalyás könyvvel, meg fogod érteni – helyezte tenyerét az alkaromra. 

    – Csak tudnám, miért kezelsz úgy, mint egy óvodást – morogtam alig hallhatóan. 

    – Esetleg ha nem duzzognál... 

    – Nem duzzogok – rántottam el a karomat keze alól. 

    – Nyugodj már meg! – ragadta meg ezúttal a csuklómat. 

    – Te meg engedd el a kezemet! 

    – Mi lenne, ha ezt négy fal között rendeznétek le? – fintorgott Jay, mire szinte mindenki más nevetésben tört ki Dravent és engem kivéve. 

    – Barom – sziszegtem, majd jobbnak találtam magam is keresni egy ülőalkalmatosságot, és Draventől tisztes távolságra helyet foglalni közvetlenül Kelly mellett. 

    – Ez undorító volt, már ne is haragudj – fordult oda hozzám Harry. 

    – Nekem mondod? – fontam össze karjaimat a mellkasom előtt. 

    – Na ki az ász? – jelent meg Mike nem sokkal később egy vastag, bőrkötéses könyvvel a kezében. 

    – Nem te – kapta ki a könyvet a kezéből Alisson, és elégedett mosollyal az arcán visszabaktatott korábbi helyére Draven mellé. 

    – Hé, ez gonosz volt – tettetett sértődöttséget Mike, mire a lány csak vállat vont. 

    – Kié legyen a megtiszteltetés? – pillantott négyünkre Alisson. – Iris? 

    Nyeltem egyet, majd lassan bólintottam. 

    – Oké. Oké, miért ne? – vettem a kezembe az ólomsúlyú könyvet. 

    A borítón egy kék világító kör, valamint a könyv címe aranyszín cikornyás betűkkel rányomva a megkeményedett, repedezett barna bőrre: Lerandrie krónikák. Szerzője ismeretlen. 

    – Hangosan olvasd! – vigyorgott Lacey, mintha egyenesen izgatott lett volna a reakciónkkal kapcsolatban. 

    – Ez fura – nyitottam fel a könyvet. – Sosem láttam még ezt a könyvet, még a címét sem hallottam, mégis annyira ismerősnek tűnik. 

    – Ugye? Ezzel nem vagy egyedül. Olyan sejtelmes ez az egész, hogy én személy szerint szinte már élvezem – húzta még nagyobb bátorító mosolyra feketén csillogó ajkait Lacey. – Az első legendával kezdd! A Segath faj legendájával. 

    Bizonytalanul bólintottam, majd fellapoztam a könyv pergamenszerű megsárgult lapjait, ügyelve arra, nehogy elszakadjon. Az írás, melyet mintha kézzel és sötétzöld tintával írtak volna, itt-ott kifakult az évek során, s ezzel igencsak megnehezítette a sorok elolvasását. A tartalomjegyzékre pillantottam, ahol első helyen a Lacey által említett cím állt. Kikerestem, ahol ez kezdődött, mély levegőt vettem, majd belekezdtem. 

    – A Segath faj legendája – olvastam fel a címet, majd egy pillanatra megtorpantam, és felpillantottam a sorok közül. Mindenki engem figyelt, és arra várt, hogy folytassam. – Az idők kezdete óta volt jó és rossz a Földön. Azonban az idő múlásával minden jel arra mutatott, hogy a rossz kezdett felülkerekedni a jón, s megszaporodott a tolvajok, gyilkosok, a bűn szerelmeseinek száma, mintha feltárult volna a pokol. Ettől kezdve minden egyes generációban született pontosan tizenkét gyermek, kiknek bár külsejük emberi volt, mégsem voltak átlagosnak mondhatóak. Nem emberek voltak. Mindegyikőjük egy egyedi szent jellel, rúnával volt megáldva. Minden gyermek egy különleges erő birtokosa volt. Ezek a következőek voltak: tűz, víz, föld, levegő, elektrokinézis, detonáció, rejtőzködés, telekinézis, kín, gyógyítás, fény, valamint sötétség. Ők voltak a tizenkét Segath. A Földanya teremtette őket, abból a szándékból, hogy sorsszerűen hősökké váljanak, és ha eljön az idejük, egyesítsék erejüket, s eltöröljék a sötétséget, a szenvedést a Föld színéről. Azonban még a szent Földanya sem tudhatta, hogy mekkora hibát vétett. Nem tudhatta, hogy a sötétség még a legváratlanabb helyeken is megbújik. Nem tudhatta, hogy a tizenkét gyermek közül egyikük nem volt más, mint maga a sötétség. Nem tudhatta, hogy jó szándékával nem csak tizenegy hőst teremtett, de egy ádáz gyilkost, a halál megtestesítőjét, Noxnoctist is. Noxnoctis rettegést hozott az emberiségre, családokat szakított szét, eltörölte a fényt az emberek életéből. Tömegeket mészárolt le. Egy született áruló volt, aki elárulta a saját faját. Elárulta Segath társait, és a sötétség elleni harc hamarosan egy Noxnoctis és egykori társai közötti háborúvá alakult. Noxnoctis szövetséget alakított ki bűnözőkkel, kegyetlen lényekkel és mindenkivel, aki kedvét lelte abban, hogy életeket olt ki, s hamarosan túlnyomó túlerőben voltak a Solis, a fény mestere által vezetett mindössze tizenegy főből álló seregével. El kellett pusztítaniuk Noxnoctist, bármibe is kerüljön az. Ez volt a Fény és a Sötétség háborúja. Ezt a háborút pedig csak az döntheti el, hogy a Solis és Noxnoctis közötti végső harcban ki az, ki végső győzelmet arat – a következő oldalra lapoztam, ahol az első mondatot mintha frissebben írták volna a megkeményedett lapra, ugyanis a tinta nem volt olyan szinten elhalványulva, mint a többi helyen. Folytattam. – Nincsenek feljegyzések olyan generációról, ahol Noxnoctis túlélte volna a végső harcot. Olyanról azonban temérdek létezik, mely tanúsítja, hogy nem egy alkalommal esett meg, Solis Noxnoctisszal együtt vesztette életét. Ne bízd hát el magad ifjú harcos, nem egy akadályoktól mentes út áll előtted, s egy valamit sose felejts el: a történelem mindig, mindig megismétli önmagát. Látod, máris mennyivel könnyedebb feladatot kaptál, mennyi mindenre felkészülhetsz a múlt megismeréséből, mint akár az előző, nem még az első generáció? Mert ezek a sorok hozzád, hozzátok beszélnek – olvastam fel az oldalon álló utolsó sort is, és éppen szóra nyitottam volna a számat, mikor a lapra helyezett ujjam mellett lassan két újabb sor sötétzöld tintával firkantott írás jelent meg, mintha éppen most vetették volna a betűket a lapra. – És hogy miért regélek nektek, nem pedig bárkinek? Hát hadd mondjam el, hogy e sorokat éppen nem más olvassa, mint a negyvenedik generáció – simítottam végig a betűkön áhítattal. 

    – És tudod mi a legizgisebb ebben az egészben? – harapdálta ajkait Lacey, miközben igyekezett visszafojtani széles mosolyát. 

    – Az – vette át tőle a szót Draven –, hogy ez egytől egyig, szóról szóra igaz – mondta lassan, tagoltan. 

    – Mégis mi okom lenni elhinni? – emeltem fel az állam határozottan. 

    Draven a fejét ingatta, feltűrte pulóvere ujját, tenyerét felfelé fordította. Behunyta szemeit, mintha erősen koncentrált volna. A bőrén lévő jel vörösen színben, egyre erősebb és erősebb fénnyel kezdett fényleni, majd valami olyasmi történt, amire egyáltalán nem számítottam. 

    A fiú tenyerében először csak apró vízcseppek jelentek meg, melyek egy rövid idő után kisebb tócsába álltak össze, aztán elemelkedett a tenyerétől. A Draven által generált víz először furcsa formát öltött, majd a cseppek sokasága gömb alakba rendeződött. Draven kinyitotta szemeit, és elragadtatottan, megszállottan nézte a keze felett lebegő vízgömböt. Mélyeket lélegzett, és a vízgömb fátyolosodni kezdett, majd teljes egészében jéggé fagyott. Draven arckifejezése elégedettségről árulkodott, amint a jéggömb olvadásnak indult, majd ezernyi vízcseppként hullott vissza a bőrére, s teljességgel beleolvadt, eggyé vált a fiú karjával. A rúna fénye elhalványult, és ismét halványsárga színre váltott. 

    Víz. 

    – Most már elhiszed? – kérdezte Draven, egy apró, önelégült mosollyal az arcán, majd körbepillantott az őt körülvevő nyolc személyen. – Mi vagyunk a negyvenedik generáció.