- Hogy érzi magát? - ültem le a kórházi ágy mellett lévő székre.

Pár óra telt el, mióta Mrs. Morrist meglőtték. Viszonylag hamar sikerült stabilizálni az állapotát, és fél perce szóltak, hogy már fogadhat látogatókat. Szégyelltem magam, amiért nem hívtam előbb segítséget. A saját önzőségem hibája, ezért döntöttem úgy, hogy az a helyes, ha ismét bocsánatot kérek a nőtől.

- Jól, már amennyire jól lehetek jelenleg - emelte rám a tekintetét.

- Gondolom, hogy ezek után látni se akar, de... - kezdtem bele, miközben kezeimet tördeltem.

- Ne butáskodj, nem te lyukasztottál át - vágott közbe nevetve.

- Ez igaz - mosolyodtam el. - Mindenesetre... Szerettem volna bocsánatot kérni.

- Elfogadva - mondta Mrs. Morris.

A kórterem ajtaja kinyílt, és egy nyolc év körüli kislány viharzott be rajta egy pár évvel idősebb fiú kezét fogva, őket pedig egy középkorú férfi követte.

- Anya! - ugrott kis híján Mrs. Morris nyakába a kislány.

- Szia! - ült fel az ágyban Mrs. Morris, miközben mindkét gyereket magához ölelte. - Hogy sikerült az előadás?

- Jól. Kár, hogy nem voltál ott - biggyesztette le az ajkát a kislány.

- Tudod, hogy elmentem volna, de muszáj volt bennmaradnom - válaszolta a nő.

- Megyek is, nem akarok zavarni - álltam fel a székről.

- Nem zavar, de rendben - bólintott Mrs. Morris. - Ó, majdnem elfelejtettem. Holnap lesz a tárgyalás, így, vagy úgy, de ott leszek. Értesíteni fogom az eredményekről, a lövés miatt pedig ne aggódjon, nem fog bajba keveredni - szólt utánam, mikor már éppen elhagyni készültem a kórtermet.

- Rendben, köszönök mindent - bólintottam.

Mrs. Morris intett egyet, én pedig kiléptem a kórház folyosójára.

A kijárat felé haladva egy csapat fehér köpenyes fiatalt pillantottam meg, akikhez egy valamivel idősebb, sötétbarna hajú férfi beszélt. Pár méterre haladtam el tőlük, mikor valami nagyon ismerős dolog ragadta meg a figyelmemet.

Egy alacsony, szemüveges lány volt az, kinek arcát vállig érő lila fürtjei keretezték, és mikor elmosolyodott, gödröcskék jelentek meg az arcán. Milyen jól ismerem ezt az arcot, és milyen régóta. Pislogott, és mogyoróbarna tekintetét rám szegezte. Felcsillant a szeme, ahogy felismert, és gondolkodás nélkül odarohant hozzám.

- Ivy! - kiáltottam nevetve.

- Te meg hogy kerülsz ide? - szorította meg a kezem.

- Bonyolult - sóhajtottam. - Hát te? Leendő doktornő - mosolyogtam.

- Gyakorlaton vagyunk, szóval nem ártana inkább Dr. Collinsra figyelnem, de... Mi van veled, te lány? Már több mint két hónapja költöztetek el, és nem is beszéltünk. Milyen az egyetem? - eredt meg a nyelve szokás szerint.

- Maga a mennyország! Egyszerűen imádom - áradoztam.

- El sem hiszem, hogy találkoztunk - ölelt magához mégegyszer.

- Ms. Reasenberg, kérem! - szólt rá Ivy-ra a férfi.

- Ne haragudjon, Dr. Collins, máris megyek - felelte a lány, mire többen is elnevették magukat az egyetemisták közül.

Így hát búcsút vettem Ivy-tól, és a kijárat felé vettem az irányt.

Azonban egészen addig éreztem az említett Dr. Collins sötét tekintetét magamon, amíg teljesen el nem hagytam a kórház épületét.

•••

Másnap reggel mielőtt még elkezdődtek volna az előadások, egy rövid megemlékezést tartottak Rebecca Berry emlékére és tiszteletére a New York Film Academy halljában. Mr. Hayes tetőtől talpig feketébe öltözve olvasta fel az erre az alkalomra írt beszédét, melyben elmondta, hogy a huszonegy éves lány az itt töltött kis híján három éve alatt milyen szorgos, empatikus, segítőkész tanulója volt az egyetemnek. Az igazgatótól nem messze álltak Rebecca legjobb barátai, akiket innen-onnan ismertem, páran ugyanis szintén a 23-as stáb tagjaiként dolgoztak a projekten. Ott állt Olivia Marshall, egy rövid, szőke hajú, szemüveges lány, tőle nem messze Lacey Norton és Jay Carter kézen fogva, valamint Mollie Simpson is mind lehajtott fejjel, könnyes szemmel gyászolták a fiatal lányt.

Én ezzel szemben a tömegbe vegyülve álltam, jobbomon Alissonnal, balomon pedig Harry-vel. A gondolataim olyan hangosnak hatottak a fejemben, hogy szinte elmosták az igazgató hangját, és a tömeg suttogását.

Vajon tudják, hogyan halt meg?

Nem volt valószínű.

Az egész épületre a gyász komor, súlyos leple zuhant, félhomályba burkolva az épület máskor élettel teli atmoszféráját. Észre sem vettem, mikor Mr. Hayes ellépett a mikrofonállvány mögül. A hall közepén egy szekrényt állítottak fel, melyet fekete szövettel takartak le, rá pedig egy képet helyeztek Rebecca Berry-ről. Mr. Hayes meggyújtotta a kép mellett lévő gyertyát.

Mennyi élettel, mekkora fájdalommal pislákolt az a kis láng...

- Most pedig arra szeretnék kérni mindenkit, hogy egy perc néma csenddel emlékezzünk Rebecca Berry-re - mondta be az igazgató a mikrofonba, majd az egész egyetem síri csöndbe borult.

Ez alatt az egy perc alatt ismét megindult a gondolatok áradata, újabb és újabb következtetéseket vonva le. Cox keresett valamit. Mi van, ha nem valamit, hanem valakit keresett? Mi van, ha engem keresett? És ha ez így is lenne, mit akarhat tőlem?

Ő Bloodwing embere. Ez azt jelentené, hogy nem ő keres, és keresett, hanem Bloodwing.

Cox csak egy eszköz.

Ha valóban engem keresett, legyen az akár Cox, vagy Bloodwing, legyenek is bármilyenek a szándékaik, egyben biztos vagyok. Lehet, hogy nem én húztam meg annak a fegyvernek a ravaszát, amely Rebecca halálát okozta, de ha valaki csak kicsit is visszavezeti a történet fonalát, hamar feltárul előtte a szörnyű igazság.

Rebecca Berry miattam halt meg.

- Köszönöm a figyelmüket. Visszafáradhatnak a termeikbe - zárta le ezzel Mr. Hayes, mire mindenki megindult a lépcsők, liftek és folyosók irányába.

Először Adam, majd a könyvtáros nő, most pedig Rebecca... Ez már rég nem csak Adam haláláról szól.

Aznap délután törökülésben ültem az ágyamon, és a forgatókönyv meglévő részeit lapozgattam át. Megállapítottam, hogy körülbelül a fele lehet készen, szóval van még min dolgoznunk.

Az ígértekhez hűen végül úgy döntöttem, hogy beavatom Alissont a történtekbe, természetesen a Bloodwingról és a rúnákról szóló részt kihagyva. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy a lány pillanatok alatt sokkos állapotba került. Jó érzés volt, hogy van, aki törődik azzal, amik velem történtek, nem is beszélve azokról a dolgokról, gondolatokról, amik nap mint nap keresztülmennek a fejemen. Van, akit érdekelnek azok a gyötrő gondolatok, amivel a saját elmém traktál napi rendszerességgel.

A telefonom értesítést jelzett, a feladója pedig nem más, mint Draven Clark. Felsóhajtottam, előre tudva, hogy mi áll az üzenetben. Ez már legalább a negyedik üzenet volt, amit múlthét kedd óta küldött.

"Hol tartotok?" - ez állt az üzenetben.

A türelmetlensége egyszerűen az idegeimre ment.

"Úgy a felénél." - írtam vissza.

- A ti csapatotok hogy halad? - pillantottam fel Alissonra.

- Egész jól - mosolyodott el. Mostanában a szokásosnál is gyakrabban láttam vidámnak, főleg, ha a projektről volt szó. - És ti?

- Fogjuk rá, hogy jól. Szerintem jól, de vannak, akik más véleményen vannak - forgattam a szemeimet.

- Ki? - fintorgott a lány.

- Draven Clark - mondtam gúnyos hangnemben. - Annyira elegem van a türelmetlenségéből, teljesen kikészít - túrtam bele a hajamba idegességemben.

- Ne is mondd, tudom milyen idegesítő tud lenni - nevette el magát Alisson.

- Ismered? - vontam össze a szemöldökömet.

- Ő a bátyám - mondta a lány. - Féltestvérem - tette hozzá, mikor látta a zavaros arckifejezésemet.

- Most csak viccelsz, igaz? - kérdeztem pár pillanatnyi csend után.

Megrázta a fejét.

- Egy anyától vagyunk, ezért különböző a vezetéknevünk.

- Egyáltalán nem hasonlítotok - hitetlenkedtem.

- Tudom - nevetett Alisson. - De hidd el, nem mindig olyan idegesítő.

- Nehéz úgy elképzelnem - feleltem.

- Most megyek - mondta a lány, intett egyet, és elhagyta a szobánkat.

Nem sokra rá kopogtak az ajtón, én pedig felkászálódtam, hogy kinyissam azt.

- Hali - köszönt Harry, amint kinyitottam az ajtót.

- Szia - léptem el az ajtó mellől, hogy a fiú is bejöhessen a kollégiumi szobába.

- Nem zavarok? - kérdezte Harry.

- Dehogy. Valamikor később jönni fog Greg, hogy folytassuk a forgatókönyvet, de jelenleg ráérek - válaszoltam előre érezve a szenvedést, amit az fog okozni, ha megint úgy elakadunk az írásban, mint utolsó alkalommal.

Visszatértem az ágyamon lévő korábbi helyemre, ismét törökülésbe ültem, államat pedig a kezemben támasztottam meg. Harry az Alisson íróasztala mellett lévő széken foglalt helyet, mely pontosan az ágyammal szemben helyezkedett el.

- Közelről ismerted Rebeccát? - tette fel a kérdést Harry körülbelül fél perc csend után.

- Csak egyszer beszéltem vele múlt hét kedden, mikor a könyvtárban voltunk - feleltem. - És te?

- Beszéltem vele párszor, az évfolyamtársam volt.

- Tudod, hogy hogyan halt meg? - kérdeztem, miközben igyekeztem kerülni a fiú tekintetét.

- Nem - rázta a fejét. - Nem mondtak semmit ezzel kapcsolatban. Miért, te tudod?

Beharaptam alsó ajkamat, eközben belülről átkoztam magamat, amiért egyáltalán belekezdtem ebbe a párbeszédbe. Végül alig észrevehetően bólintottam.

- Lelőtték - leheltem ki a szót a földet bámulva, miközben úgy is éreztem magamon Harry sokkos tekintetét, hogy valójában nem láttam. - Minden kapcsolódik, és megőrjít, hogy nem tudom helyrerakni a darabkákat.

- Hé, számíthatsz rám - mosolyodott el. - Ahogyan Kelly-re és Mike-ra is, remélem, ezt tudod.

- Igen, tudom - viszonoztam a mosolyt. - De akkor is nehéz.

- Tudom - mondta. - Hogyhogy tegnap nem voltál? - változtatta meg a témát, legalábbis ő azt hitte, hogy megváltoztatta.

- Ügyintézés és hasonlók. Csupa unalmas dolog - hazudtam a tőlem telhető leghihetőbb módon.

- Nem bízol bennem, igaz? - sóhajtotta Harry egy szomorú mosoly kíséretében.

Egy rövid ideig gondolkodtam a válaszon, mielőtt megszólaltam volna.

- Nem tudom - válaszoltam végül. - Azt hiszem, senkiben sem bízok. Ezt a védelmi vonalat építettem ki magamnak - formáltam idézőjelet a kezeimből. - Sajnálom - tettem hozzá halkan.

- Nem hibáztatlak - mondta Harry.

Egy rövid időre csend telepedett ránk. Felsóhajtottam, majd belekezdtem elmesélni a tegnap történteket a telefonhívástól kezdve a Hunterékkel való találkozáson keresztül először Mrs. Morris megsérüléséig, majd Cox meglövéséig. Harry mindvégig csendben hallgatta a beszámolómat.

- Te komolyan vállba lőtted a pasast? - vonta fel a szemöldökét, majd elnevette magát.

- Lehet - mosolyodtam el, és fülem mögé tűrtem egy hajtincset, amely a szemem elé lógott.

- Minden elismerésem - bólintott.

- Köszönöm? - mondtam kérdő hangnemben. - Minden elismerésed? Normál esetben azt vártam volna, hogy pszichopatának nézel.

- Ez mióta normál eset? - vont vállat.

- Mondasz valamit - fontam össze a karjaimat a mellkasom előtt.

- Na és, hogyan tovább? - kérdezte Harry visszaváltva egy komolyabb hangnemre.

- Őszintén? Fogalmam sincs - ingattam a fejemet.

Pár órával később kaptam meg a várt telefonhívást Mrs. Morristól. Spencer Coxra ötven év börtönbüntetést szabtak ki nyereségvágyból elkövetett emberölés miatt. Rövid időre talán nyugalmunk lehet.