ismeritek egy bizonyos schrödinger nevezetű tagnak a gondolatkísérletét?

fogj egy cuki macskát – lehet a szomszédé, az a fekete, a világosbarna foltjaival, amire mindenki azt mondja, hogy ronda szegény, de a leggyönyörűbb cica, amit valaha láttál, a kétségbeesett zöld szemével, folyton éhes nyávogásával. tökéletes lesz.

fogjunk hozzá egy kis radioaktív anyagot, egy egyszerű, gyilkos kis szerkezetet, zárjuk be őket egy dobozba. a radioaktív anyag, ha lebomlik – mi nem tudjuk lebomlik-e, ahogy hozza a sors, hiába, hogy a cica nem hisz a sorsban –, akkor a szerkentyűben lévő kalapács összetör egy hidrogén-cianidos üvegcsét. ha ez összetörik, meghal a macsek. jobb lesz neki, többet nem verik, többet nem éhezik.

ha kinyitod a dobozt, akkor láthatod, átjutott-e a drága egy jobb világba, vagy folytatni fogja a galambdúcok kirablását. addig viszont a macska egyszerre élő és holt, csak akkor határozzuk meg az állapotát, ha kinyitjuk a dobozt.

szóval mi öljük meg, vagy tartjuk életben, akaratunktól majdnem függetlenül.

szóval megfogsz engem a görbe orrommal, kezelhetetlen, seszín-barna hajammal, letört körmeimmel, túlméretezett lábammal, és fiúsan lapos mellkasommal együtt, bedobsz egy – a macskáénál kicsit nagyobb – dobozba, és jöhet mellém a radioaktív cucc, meg a többi.

lehetek én lélekben a tengerparton – életemben először. bámulhatom, amint a lemenő nap fénye átrajzolja árnyékomat lilás körvonalával egy olyan nővé, aki vonzó a férfiak számára. aki nem én vagyok, de aki mégis. csavart fagyit ehetek – csokisat –, miközben cipőmet levetve végigsétálok a langymeleg homokban. körülöttem ember hangja nem is hallatszik, csak a fájdalmasan kék és óriási tenger morajlása, és sirályok vidám rikoltozása, amint boldogan magukba tömték a halászoktól ellopott halat.

én csak állok ott, azt érzem, az univerzum és én, az egy és ugyanaz a dolog, könnyűnek érzem magam. és valóban könnyű vagyok, mert már a testem és a fájdalmaim nélkül állok ott, én a ragyogó lélek, aki egyszerre türkizkék, mint egy jegyes vízű tengerszem, amely a gleccserek vizéből hízott kövérre, és burgundi, mint a legteltebb, legöblösebb, legfinomabb bor, amit valaha rózsás orrú parasztember kóstolhat. bár nem láthatóan, de kavarog bennem a sárga, halvány, mint a tavaszi nap első sugarai, és a szürke, az eső után a nagyvárosok betonja, amikor a munkába rohanó emberek nem tapossák. a többi szín csak csepp végtelen lelkem óceánján – nem jelentéktelen, de most nem is említendő.

de ott is vagyok a sötét dobozban, ott rettegek, fülelek a fülsüketítő csendben, hogy mikor hallom a koppanást és csörömpölést, mikor hallom meg a halálos ítéletemet. s talán nem is kéne ettől félnem, mert már az volt az ítélet, ahogy beléptem ebbe borzasztó dobozba, már akkor eldőlt minden. de én azért csak fülelek, várom. már annyiszor elképzelem, hogy milyen hangja lenne, ha megtörténne, hogy szinte olyan hangosan, és folyamatos egymásutánban hallom a csattanást, hogy ha valóban megtörténne, észre se venném.

észre se venném, hogy a világ leghalálosabb mérge tör életemre, hogy beálltam a sorba, attól a méregtől halok meg, amitől a legtöbb ember, és ezt pár röpke másodpercig fel se fogom. aztán a méreg megfojtja sejtjeimet, az eszméletemet elvesztem, és a szívem abbahagyja anémiás vérem pumpálását, és fakó végtagjaim hiába szinte világítanak a sötétben, többet meg sem mozdulnak. tudom, mi a sorsom, de csak várom, hogy bekövetkezzen, nem tehetek ellene semmit.

mozdulni nem merek. mert hiába tudok pár dolgot a hidrogén-cianidról, gőzöm sincs, hogy a radioaktív cucc bomlását és halálomat mivel gyorsíthatom fel. ezért nem merek kockáztatni. mi van, ha miközben kétségbeesetten csapkodom az ajtót, ahol még önként jöttem be, hogy engedjenek azonnal ki, és ezzel csinálok valamit, amitől az az izé elbomlik és megöl? és vajon, ha én üvöltözni és csapkodni kezdek, az változtatja-e a kísérlet menetét, ugyanis akkor tudni fogják, hogy élek, mivel egy halott lány nem rikácsol. akkor amíg el nem hallgatok nem leszek élő és holt is egyszerre, egy kis ideig életben lehetek, esetlegesen bekövetkezendő halálom előtt.

de hagyjuk a cicomát, mi van, ha már benn van a dobozban a cicus– meg én is –, de schrödinger, vagy aki épp kísérletezget, eltelt egy háromnegyed óra, de meggondolja magát. rájön, hogy nem akarja, hogy a macska meghaljon, mert hiába tartotta rondának és éhenkórásznak, de már egész a szívéhez nőtt. a jeges szíve közelébe férkőzött egy kis doromboló csontváz, ami most halott. és élő. egyszerre. kőszívét megpuhította egy lány, akit nem érdekelt túlságosan az élet, és csak lazán besétált halála helyszínére, és hatalmasakat ásított, amikor a kockázatelemzést hadarta le neki, csak a vállát rántotta meg, amikor aláíratta vele a saját felelősségre papírt, és próbálta is megértetni ennek az egésznek a jelentőségét. ráébredt, hogy üres lesz kamaszlányos kacagása és félszeg vigyora nélkül az élet.

de mit tegyen?

a macska, a lány, halott. ha kinyitja a dobozt, talán csak a sötétségben szinte elvesző, élettelen állatot látja a legtávolabbi sarokban feküdni. vagy a lány. szélesre tárja az ajtót, és pont annak dőlve szállt ki belőle az élet, és hirtelen ledermedve el sem tudja kapni, ezért még meleg teste hatalmasat koppan a vele ellentétben jéghideg padlón. és ő meg se képes mozdulni, csak szemléli, mit tett. úgy érzi, megállt körülötte a világ, de vére még mindig száguld ereiben, a testében sokmillió sejt végzi dolgát, nem is tudva a fájdalomról, amit gazdájuk átél.

viszont, ha még bezárva tartja őket, megpecsételi a sorsukat. egyre nő az esély, hogy soha többet nem fogja a hangjukat hallani, hogy meghalnak. de egyre nagyobb az esély, hogy életben vannak, arra is. tehát az esélyek valójában nem változnak, csak a kétségbeesés csomója nő a gyomrában, torkában.

aminek tényleg nagyobb az esélye, hogy beteljesül az, amit egyes emberek végzetnek, vagy sors kezének neveznek. hogy a macska túléli, mert nem használta el csak két életét a kilencből, még minimum hétszer próbálkozhatna, játszadozhatna szegény jószág életével úgy, hogy az ténylegesen halálos kimenetelű lenne. de a lány meghal, mert meg van írva, fiatalon kell eltávoznia, mikor bőre még bársonyos, haja selymes, alakja karcsú, szíve tiszta. nem vár rá házasság, nem vár rá terhesség, nem vár rá szülés, nem vár rá válás, nem vár semmi, csak az ajtó másik oldalán az a bizonyos, éjfekete csuklyájával, és a legélesebb pengénél élesebb kaszájával, de már a lány olyan halott – és immár egyáltalán nem élő –, hogy az egész díszlet csupán.

ha vár, megöli, ha nem vár, megöli. már azzal megölte, hogy beküldte a dobozba. és egyszerre nem is ölte meg.

ideges. az ideiglenes és lepukkant helyiségben, amit labornak alig lehetne csúfolni, fel és alá járkál. újragondolja az életét, fentről le, lentről fel, jobbról balra, balról jobbra. nem tudja. már irígyli a lányt, mert ő csak élő és halott nem őrlődik hatalmas kétségek között, amik úgy cincálják szét a lelkét, mint éhes kutyafalka az odatévedt kiscsirkét.

dönt.

ha félrerakja gyarlóságait egyszerű a döntés: a kísérlet az első. még egy negyedóra a dobozban aztán kinyit, megnéz. addig lehet idegeskedni, lehet rimánkodni, lehet szidni magunkat, a világegyetemet és jehova tanúit, de a dobozt nem szabad babrálni. hiába remeg a kéz, mint egy százéves alzheimeresnek, hiába döbög a szív, mint a gyorsvonat, hiába dől az izzadtság, mint egy félmaraton után, hiába minden. a doboznak csukva kell maradnia, különben minden értelmetlen. különben nem ér semmit életük, haláluk.

az óra belecsörög a csendbe, amit csak a folyamatos járkálás zaja tör meg kis időközönként. kutatónk ledermed. egy másodpercig csak nézi a karján lévő vackot, mintha nem is evilági lenne és az életére törne. tudja, hogy mindjárt végleges lesz az egész. azt érzi, egy pillanatot se tud várni. a helyiség másik végében áll, nekiiramodik. átrohan a szobán, mintha éhes farkasok üldöznék. a kisebb-nagyobb rendetlenségben egy papírdobozt átugrik, mint azok a gátfutók a tévében, de hiába, nem képzett sportember, a következőt elvéti.

a benne lévő lombikok hatalmas csattanással összetörnek. ő elvágódik, feje hatalmasat koppan a kísérleti dobozon, és onnantól teste csak rongybabaként csuklik össze. a legutolsó gyorsan beszippantott korty levegő bent marad, de többé nem tölti fel a patkányirtóbűz a tüdejét. többé nem retteg a lány életéért.

nincs is miért rettegnie.

egy távoli csörömpölés visszaránt alternatív valóságaimból és alternatív halálaimból. megrémülök. ez a hidrogén-cianid volt. meghalok. de most schrödinger macskája lettem duplán: kész vagyok a halálra, és nem vagyok kész a halálra. egyszerre.

de a halál nem jön. két olmos, nehéz másodperc telik el, amíg pumpál a szívem, kering a vér az ereimben, emészt a gyomrom, lélegzek, minden szervem teszi a dolgát, csak a rémület, mint adrenalin száguld keresztül testemen. élek. nem haltam meg, pedig meg kellett volna, a gondolat halványan felparázslik tudatom perifériáján, de akkor valami megrázza a dobozt. a falának ütődőm, onnan visszapattanok, és elterülök a földön. ekkor viszont már valóban meghallom az üvegcse összetörésének hangját, amit az elmúlt egy órában – vagy egy évben, ki tudja – számtalanszor elképzeltem, és egyszer hallani is véltem.

még az idegeim át se tudják adni az információt a teljes testemnek, hogy a lábujjam is tudatában legyen, amikor a szívem megáll, amikor a már rég nem pumpálja beteg vérem, és máris, a lábujjam sejtjei is tömegesen pusztulnak.

immár fixálódott minden. minden és mindenki végérvényesen halott, a – nagyobbrészt önjelölt – kutató is, a kísérleti alany is. csak épp a radioaktív atom nem indult még bomlásnak.

ezt még talán schrödinger se gondolta volna.