Az átállás az amerikai időzónára könnyebb volt, mint hittem volna. Rengeteget olvastam, hogy többen még hónapokkal a kiköltözés után is szenvedtek, de nekem röpke egy hét elég volt, hogy megszokjam. Nem mondom, hogy nem éltem meg nehezebben, de nekem volt segítségem. Dylan ébren maradt velem, mikor nem tudtam aludni. Meglepő, de tőle számítottam erre a legkevésbé. Olvasott velem, vagy rajzolt, sőt még a sorozatot is, amit imádtam megnézte velem. Rengeteget beszélgettünk magyarul, hogy szokja a nyelvet. Többször nevetett ki, mikor angolul társalogtunk, mivel az amerikai angol kicsit eltér a brit angoltól, amit nekünk tanítottak az iskolában, de könnyen áthidaltuk a problémát. Én magyarul tanítottam, mint kiderült érdekelte a nyelv, ő meg engem az amerikai angolra. Sokat jártunk a kertvárosban, hogy megismerjem a környéket és a megbeszélt háztúra sem maradt el. Az a ház nagyobb, mint a Parlament, bár abban még nem voltam. Megtudtam azt is, hogy van egy kifejezetten magyar termékeket kínáló kisbolt, ahova betérve megmutattam neki, hogy melyik csokit és cukrot szeretem. Vett is mindegyikből, amit mondtam.

- Nincs kedved megnézni egy újabb Charmed részt? – kérdezte meg egy újabb átvirrasztott éjszaka, mire úgy néztem rá, mint akinek három feje nőtt. – Nálatok valamilyen boszorkány a címe.

- Ja, hogy Bűbájos Boszorkák részt? Miért ne?

Boldogan vetettük be magunkat a hatalmas ágyba, hogy a laptopon, amit még az első napon felfedeztem, megnézzük a részt. Magyarul és angolul is persze. Dylan csak csodálkozott, hogy milyen bonyolult is az anyanyelvem, pedig éveken át tanulta. Megesett, hogy néha nekem kellett kisegíteni, mikor egy-egy szót nem értett. Kölcsönösen segítettük a másikat.

Nappal alig bírtam fent maradni, még azután is, hogy megszoktam azt, hogy hat órával korábban járnak, mint Magyarországon, ennek ellenére játszottam a kicsikkel napközben, elmentünk a parkba hóembert készíteni, vagy Bellával közösen főztem, de az esti sorozat nézés nem maradhatott el. Az volt az egész nap fénypontja, mikor Dylan mellém fekve nézte velem a Bűbájos Boszorkák ép aktuális részét. Hozzám bújt, átkarolva nézte a laptopon, hogy ép milyen kalandba bonyolódik a három lány. Én meg élveztem, hogy érezhetem a testéből áradó meleget.

Közel kerültünk egymáshoz. Ezt sem én sem ő nem tagadhattuk le. Ha ép nem a gyerekekkel játszottam, vagy a mostoha anyámmal főztem, olvastunk, vagy apának segítettünk, de egy pillanatra sem hagyott magamra. Mellette éreztem a biztonságot, hogy semmitől nem kell félnem. Megvédenek.

- Nem lenne kedved eljönni velem moziba? – ép csak felébredtem, mikor nekem szegezte a kérdést a szőke fiú. – Vetítenek egy horrort, de egyedül nem merem megnézni.

- Valld be, hogy randizni szeretnél. – kacsintottam rá és mosolyogva megsimogattam az arcát. – Legyen elmegyek veled arra a horrorfilmre.

Boldogan kurjantott egyet és mielőtt bemehettem volna a fürdőbe, szorosan átölelt. Nem zavartatta magát, nem érdekelte, hogy Bella és apa látta a komplett jelenetet. Az sem igazán foglalkoztatta, hogy mind a ketten szélesen mosolyogva néztek ránk. Ő boldog volt, bennem meg elkezdett valami ébredezni. Valami, ami már akkor bennem lehetett, mikor megérkeztem és megpillantottam. Egyszerűen el akartam veszni azokban a gyönyörűen csillogó zöld szemekben, amikkel engem nézett. Mindig, mikor rám emelte őket, úgy éreztem, hogy menten felforr a vérem, a tüdőmből kiszalad az összes levegő. Volt benne valami, amit a megérkezésem pillanatában már éreztem. Dylan különleges.

A nap legnagyobb részében kivételesen egyedül voltam, így végre rászántam magam, hogy felhívjam anyát. Tudtam, hogy otthon már későre jár, de látni akartam, hallani a hangját. A szobámba menten, hogy még véletlenül se zavarjon meg senki és videóhívásban hívtam.

- Na végre már, hogy keresel is, édes fiam. – köszönés nélkül vette fel a telefont, de ez sem zavar. – Tudod te, hogy mennyire aggódtam?

- Nem kell, anya, jól vagyok. – mosolyodtam el, ahogy láttam, hogy megnyugszik. – Bellatrix remek nő, a kistestvéreim fantasztikusak és Dylan mindenben segít, ha elakadnék. Nem hiszem, hogy bármi gond lenne.

- Akkor is, legalább naponta egyszer felhívhatnál! Hiányzol.

- Te is anya, de mikor hívjalak, mikor napközben dolgozol, este meg...este meg a fiúkkal vagy elfoglalva?

- Tibi is hiányol ám.

Emlegetett szamár. Ahogy kimondta a nevét, befutott a fiúkkal. Szélesen mosolyogva integetett nekem, ahogy az öcséim is. Mind anyu mellé telepedtek a kanapén és egymás szavába vágva kezdtek el faggatni. Egy idő után már idegesített, de nem volt szívem lerázni őket, így csak hallgattam.

- Ők a testvéreid meg az anyukád? - jött be Bella, kezében egy tálcán süteménnyel. – kedves asszonynak tűnik.

- Mit mondott? – kérdezett rá anyám. – Tudod, hogy nem tanultam angolul.

Fordítottam. Konkrétan tolmácsot kellett játszanom, hogy anya és Bella megértsék egymást, ami nem volt olyan nagy dolog egészen addig, amíg anya rá nem tért a meleg ellenes beszédre. Megfeszült az arcom, egész testemben éreztem, hogy átjár a harag. Szerettem anyát, nem is ezzel volt a baj, egyszerűen nem értettem, hogy honnan jön belőle ennyi gyűlölet, ha a melegek szoba kerültek. Ezért sem mondtam el neki, hogy egy vagyok az utált emberek közül.

- Semmi baj – suttogta Bella halkan, figyelve arra, hogy anya még véletlen se hallja meg, bár annyira belemerült a gyűlöletbeszédbe, hogy észre sem vette volna. – ettől nem leszel kevesebb. Értékes vagy és egyedi. Különleges, ha szabad így fogalmazni.

Rámosolyogtam. Anya figyelmét persze ez már nem kerülte el és elkezdett velem hangosan veszekedni. Megint én lettem a rendbontó és felelőtlen, mert azt hitte, hogy jobban szeretem Bellát, mint őt. Hallgattam anyát, ahogy szid engem, az apám és Bellát. Nagyot sóhajtva megráztam a fejem és próbáltam nem elveszíteni a türelmem, de a percek csak teltek, bennem meg minden idegszál a végsőket rúgta. Eltorzult az arcom, éreztem, hogy bennem valami elpattan és már nyitottam is a szám.

- Persze, mert te olyan, nagyon tökéletes vagy ugye? – megdermedt. Beszéd közben fagyott le. Dylan közben megérkezett és engem nézett merő kíváncsisággal – Te, aki mindig rám és Tibire sózod a gyerekeket, mert nem marad elég időd rájuk, te, aki a „jót akarok neked" szöveg mögé bújva akar irányítani másokat! Amúgy meg néztél már tükörbe anélkül, hogy az ítéleteid elvakítanának?

Apa is megérkezett idő közben és ő is csak ledermedve hallgatta, ahogy beszélek. Közelebb jött, hogy lássa, kivel is beszélek. Egy meglepett pillantással jutalmazott, mikor meglátta anyát a kijelzőn. Haraggal átszőtt meglepettséggel nézett engem. Tátogott, de hang nem jött ki a torkán.

- Nézd, anya, szeretlek, de nem megy, nem bírom tovább! – álltam fel és indultam kifelé a szobából. – Tudom, hogy Tibivel nem mennek jól a dolgok, de az, hogy rám és rá tukmálod a gyerekeket, nem jó, te vagy az anyjuk! Szükségük van rád!

- El akarok válni! – megálltam és döbbenten néztem a kis kijelzőre. Anyám hangja mélyen a szívemig hatolt. – Nem szeretem Tibit. Azért maradtam vele, mert teherbe estem.

Vállat vontam és kimentem a szobából. Amit mondott az ledöbbentett. A kicsikre gondoltam, nem veszthették el az apjukat, úgy, mint én. Kerestem egy biztonságos helyet. Nem egyet fedeztem fel, mikor egyedül voltam otthon. A lépcső alatt volt egy kisebb gardrób, egy ággyal. Magamra csuktam az ajtót és elfeküdtem az ágyon. Behunytam a szemem és visszaidéztem azt a napot, mikor apa bejelentette, hogy elköltözik. Anya akkor is azt mondta, mit percekkel korábban. „Nem szeretem Milánt. El fogunk válni" Észre sem vettem, hogy Dylan mikor jött be, de ahogy befeküdt mellém én hozzábújtam. Átölelte a vállam és csendben várta, hogy kisírjam magam.

- Gyere a szobádba, kicsi itt a hely – simogatta meg az arcom és kikelt mellőlem. – A filmet bármikor megnézhetjük, de neked most...nem is tudom, hogy mi tenne jót.

- Csak legyél mellettem! – megvártam, míg kimegy és én is követtem. – Nem akarok egyedül lenni.

Csendben ballagtunk a szobába. Bella és apa is szomorúan néztek rám, amitől még rosszabb lett a hangulatom. Nem értettem, hogy anyám, hogy a fenébe lett ekkora szörnyeteg. Soha nem mutatta annak jelét, hogy nem szerette volna Tibit, akit lassan, fogadtam el, apámként szerettem, annak ellenére, hogy tartottam a kapcsolatot az igazival.

Dylan nagyon odafigyelt rám, ami jól esett. Gyengéden karolt át, ahogy vezetett fel a lépcsőn és fektetett le az ágyba. Leült a szélére és engem nézett. A szomorúság csillogott szemeiben, amitől csak rosszabbul éreztem magam. Nagyot sóhajtottam és megfogva a kezét, magam mellé húztam. Kezdtem teljesen ellazulni, mikor belépett Bella is. Dylan nem mozdult mellőlem, de anyja jelentőség teljes pillantásával elérte, hogy távozzon. Mielőtt kilépett volna még átölelte a szőke fiút és súgott neki valamit, amin elmosolyodott.

Megállt az ágy szélénél és szomorú szemekkel nézett engem. Intettem neki, hogy jöjjön közelebb. Akkor láttam, hogy sírt. Még remegett a teste, ahogy leült és megfogta a kezem.

- Ne haragudj – kezdtem bele halkan. – Anya...olyan, nem is tudom. Néha csak kikészít az előítéleteivel és a hülyeségeivel.

- Semmi baj. Megértem az érzéseid. – túrt bele a hajába és szomorúan elmosolyodott. – Egy ilyen anya megkeseríti az életed.

- Neked is ilyen az anyukád?

- Nem velem, de ilyen volt. A bátyám meleg volt. – mélyet sóhajtott és lehunyta a szemeit. – Anyám megvetette, gyűlölte, mert nem olyan életet élt, mint amilyet ő álmodott neki.

- Múlt idő? – kellett egy pár perc, mire felfogtam, hogy miért így fogalmazott. – Oh, őszintén sajnálom.

- Régen volt, de ha anya nem lett volna olyan vaskalapos Patrick még mindig élne. – egy könnycsepp gördült le az arcán. Felültem és magamhoz húztam. – Tudom, hogy neked sem lesz a legkönnyebb, hogy megharcolsz még önmagadért, de tudnod kell, hogy ide mindig jöhetsz, itt támogató és szerető család vesz majd körül és ami azt illeti, Dylan megkedvelt.

Mély levegőt vettem. Tudtam, hogy Dylan megkedvelt, de nem voltam benne biztos, hogy én is így érzek-e iránta. Megmozgatott bennem valamit, ezt nem tagadhattam, de rettegtem. Tudtam, hogy a kint töltött időm véges. Nem akartam, hogy ne éljen és rám várjon, arról nem is beszélve, hogy a távkapcsolat nekem nem igazán jött be. Rendes kapcsolatom sem volt még igazán. Nem szerettem volna, ha csalódik bennem, márpedig tudtam, ha jön a búcsú és én felszállok a gépre, az a minimum, hogy összetörik a szíve, ahogy az enyém is.

Merengésemből az hozott vissza a valóságba, hogy Bella mellettem megmozdult.

- Én is kedvelem, de én két hét múlva hazamegyek. A távkapcsolat nem nekem való. – szorosan bújtam hozzá, éreztem, hogy ég a szemem. – Dylan , nos ő csodálatos srác. Egy hét elég volt, hogy kezdjem igazán megszeretni, de ha én felszállok a gépre, hogyan folytatjuk?

Éreztem, hogy elpirulok. Rettenetesen ciki volt Bellával arról beszélni, hogy tetszik nekem Dylan. Sőt, az, hogy tetszik már nem fedte a valóságot. Z egy hét alatt, mit ott töltöttem megkedveltem és hazudtam volna magamnak is, ha azt mondtam volna, hogy nem játszottam el a gondolattal, hogy egy párt alkossunk. Azonban ott volt az, hogy még is csak apám feleségének a fia volt, és még ha nem is kötött össze vele rokoni szál, nem csak az én és Dylan élete múlott azon, hogy összejövünk vagy sem. Rettegtem attól is, hogy ha mi összevesztünk és szakítunk, azt apa és Bella kapcsolatba is megsínyli.

- Túl sokat agyalsz, Patrik – lépett be apa is. A tekintete elárulta, hogy mindent hallott, amit ketten beszéltünk Bellával. – Tudom , hogy az is a fejedben kattog, hogy mi lesz, ha ti majd külön mentek. Na ne nézz így rám, a fiam vagy, én meg ismerlek. Éld meg a pillanatot.

Leült a másik oldalamra és átölelt. Hosszú ideje először éreztem úgy, hogy otthon vagyok. Megérkeztem és biztonság vesz körül, szeretet és béke. Apám szavai, Bella meleg tekintete elérte, hogy nem a félelmeimet helyeztem előtérbe, hanem hallgattam a szívemre, ami vágyott Dylan közelségére, arra, hogy mellettem legyen és átöleljen.

- Ha most megbocsájtotok, nekem randim lesz. – bújtam ki a karok közül és álltam fel. – Igazad van, túl sokat kattogok, szóval, most meglépem a dolgot.

Apáék mosolyogva hagytak magamra, hogy készülhessek. A szekrényhez léptem és kiválasztottam egy fekete trikót, egy színben hozzá illő inggel. Hozzá egy sötétkék, a térdénél szaggatott farmerrel, majd elmentem letusolni. Nem áztattam magam sokáig, mert a hajam is meg kellett szárítani.

A tükörben alaposan megfigyeltem saját magam. Hasonlítottam apámra, ami jó érzéssel töltött el. Szemeimben ott izzott a fiatalság lángja, a közelgő randevú miatti izgatottság.

Remegő lábakkal haladtam lefelé a lépcsőn. Az aljában ott állt Dylan, ki apámmal beszélhetett. Háttal volt nekem, de így is teljesen magával ragadott a látványa. Kerek feneke, mi a farmer anyagán keresztül is kivehető volt, széles válla és háta, mire ráfeszült a póló. Nagyot nyeltem és igyekszem nem lebucskázni a lépcsőn lefelé menet közben.

Mikor mellé értem, rám mosolygott, de meglepettség egy pillanatra megjelent gyönyörű arcvonásain.

- Moziba készültünk nem? – fogtam meg a kezét, bár apám előtt ez kicsit feszélyezett. – Ne késünk el a filmről.