Elvált szülők gyermekeként nem egyszerű az élet. Én már csak tudom. Én is az vagyok, bár nekem az is rájátszott a dolgokra, hogy míg anyám Magyarországon élt, apám az Egyesült Államokban. Nagyon ritkán láttam, pedig imádtuk egymást. Nekem ő volt mindig is a bálvány, a példakép, de miért is mesélek most róla? Mert akaratán kívül ugyan, de a legszebb karácsonyi ajándékot adta nekem.

Először utaztam én ki, addig apa volt, ki meglátogatott. Anyu féltett a repüléstől. Egyedül nem akart engedni, amit az elején értettem is, azt viszont nem, hogy tizennyolc évesen miért tiltakozott ellene. Szerettem volna megismerni a testvéreim, apám új feleségét, de őket egyszer sem hozta. Mindig kitért a kérdések elől, ha arról érdeklődtem, hogy őket miért nem hozta magával. Képeket mutatott a kicsikről, minden évben, mikor meglátogatott megmutatta, hogy mennyit nőttek. Tekintve, hogy hármasikrek voltak, nem nagyon tudtam megkülönböztetni a két fiút. Mint két tojás. A lánynál is csak az volt a szerencsém, hogy neki hosszú, derékig érő haja volt.

Izgatottan szálltam be az autóba. December lévén az idő idehaza is hűvösre váltott. A télikabát alá is befújt a csontfagyasztó szél, ennek ellenére melegem volt. Nevelő apám társaságában utaztam a repülőtér felé. Az anyósülésen ülve bámultam kifelé az ablakon. Néztem a csupasz tájat, a közeli parkban pompázó örökzöldeket és a karácsonyi díszekbe öltöztetett kirakatokat. Én azóta nem ünnepeltem a karácsonyt, hogy a szüleim elváltak. A kistestvéreim jövetelével sem változott semmit. Nekem az ünnep már nem volt ugyanaz, mint korábban.

- Patrik, figyelsz te rám? – Tibi hangja ébresztett fel merengésemből. Ráemeltem gesztenye barna szemeimet és elmosolyodtam. Szeretett engem, és én is őt. Apám helyett apám volt, de soha nem akart az igazi helyébe lépni. – Megérkeztünk a reptérre.

- Máris? – hangom rekedtes volt, fűtés hiányában a kocsiban egyhelyben ülve, azért a hideg engem is kikezdett. – Megvárod, míg becsekkolok vagy már is menned kell?

- Megvárom.

Tibi segített kivennem a bőröndöm a csomagtartóból és végig mellettem lépkedett, ahogy a pulthoz sétáltam. Meglepődtem, mikor mindent rendben találtak. Anyám mióta kézhez kaptam a repjegyet, azzal riogatott, hogy vízum nélkül nem engednek át a reptéren. Még fel sem eszméltem a sokkból, hogy sikerült, mikor már a gép felé haladtam. Úgy képzeltem el, mint a filmekben. Egy hatalmas folyosón keresztül haladunk a gép ajtajáig. Hát nem így volt. A gép kint állt és egy lépcsőn lehetett felmenni. Kezemben a jegyemmel megkerestem, hogy hol kell ülni. Egy idősebb hölgy mellé szólt a jegyem. Megpróbáltam aludni, de sehogy sem ment. Túl izgatott voltam. A könyv, amit magammal vittem sem kötött le igazán, így a mellettem ülő nénivel kezdtem el beszélgetni. Megtudtam, hogy közel hetvenéves és az unokáját ment meglátogatni. Arról is mesélt nekem, hogy miért költözött ki a fia sok évvel ezelőtt külföldre. Jót beszélgettem vele. Én is elmondtam neki sok mindent. Közöttük, hogy apámhoz mentem látogatóba, hogy az érettségi előtt álltam tizennyolc évesen. Mikor megkérdezte, hogy apa miért lakik külföldön fájó szívvel, de elmondtam, hogy akkor döntött így, mikor kiderült, hogy anyám megcsalta. Tibi volt az a férfi, aki elrabolta a szívét, mert közte és apám között megromlott a viszony. Apu nehezen viselte a válást, ahogy én is. Mikor közölte, hogy kiutazik külföldre, hogy új életet kezdjen, haragudtam rá. Úgy éreztem, hogy elhagyott engem. Később persze, mindent megtett, hogy a tengeren túlról is érezzem a szeretetét. Videóhívásban beszéltünk, ajándékot küldött és fizette minden hülyeségem. Anya persze eleinte nem örült ennek, de nem tilthatott el az apámtól.

Megérkezve, a pánik lassan kezdett eluralkodni felettem. Nem ismertem senkit és bármerre néztem táblákat láttam, rajta nevekkel, de egyiken sem olvastam az enyém. Megijedtem, hogy talán elfelejtette és nem jött ki elém. Ijedten sikkantottam fel, mikor valaki hátulról megölelt. Ha nem tartott volna meg, a lábam engedte volna, hogy a földre zuhanjak. Apa megfordított, hogy rá tudjak nézni. Elmosolyodtam. Szorosan megölelt és én úgy bújtam bele az ölelésébe, mintha az életem múlt volna rajta. A hiányérzet szinte rögtön megtalált, mikor elengedett. Elvezetett egy kis csapathoz. Az ikreket és Bellatrix-ot képről már ismertem, viszont ők engem nem. Kicsit féltem a találkozástól. Ők mosolyogva néztek rám, miközben remegő térdekkel sétáltam apu mellett. Biztatóan megszorította a kezem, felnéztem rá, persze, hiszen a közel két méteréhez én alacsony voltam.

- Szia, biztos te vagy Patrik. – köszönt egy szőke hajú nő. Kék szemei boldogan csillogtak, ahogy engem néztek. Telt ajkai mosolyra húzódtak. – Apád sokat mesélt rólad. Úgy örülök, hogy megismerhetlek.

- Köszönöm szépen, apu önről is sokat mesélt. – nyeltem egy nagyot. Nem voltam hozzászokva, hogy idegenek, -mert annak ellenére, hogy fater rengeteg jót mesélt a nőről, még az volt- kedvesek legyenek velem. – én is örülök, hogy megismerhetem.

Bellatrix apára nézett. Széles mosolyát csodáltam, mikor valaki megkocogtatta a térdem. Három teljesen egyforma gyerek állt előttem. Ha a lánynak nem lett volna hosszú, derékig érő haja, meg sem mondtam volna róla, hogy kislány. Mind a hárman kedvesen mosolyogtak rám, engem meg kezdett irritálni, hogy ennyit mosolyognak. Odahaza anya meg Tibi sem vigyorgott annyit, mint apa meg az amerikai családja. Sőt még a kisöcséim sem. Anya üzletasszony révén mindig a komolyság mintaképe volt. Nem tűrt semmi meggondolatlanságot. Tibivel néha, azért ökörködtünk, nevettünk, de csak mikor anya nem volt otthon, vagy nem merült el a munkában.. Szokatlan volt, még is a bizarrság ellenére biztató. Az idegesség, mi végig bennem volt, hogy talán nem fogadnak majd szívesen, elszállt.

- Mondd Patrik, Erika, hogy van? – kérdezte meg apa, mikor már a kocsi felé tartottunk. – Ugyanolyan merev, mint mikor még...tudod.

- Nem tudom, hogy akkor milyen volt, de néha azt kívánom, bár ne lenne az anyám. – sóhajtottam fel. Igen tudom, kegyetlen kijelentés, de igaz volt. – Egyszer mentem el Tomival szórakozni. Nincs mit szépíteni, bebasztunk, mint az albán szamár. Két hónapig én voltam otthon az alkoholista.

Láttam apa arcán, hogy nem tetszik neki a gondolat, hogy nem igazán jártam el szórakozni sem. Az életem a tanulás és a kistestvéreim felügyelete volt, mivel Tibi is és anyám is rettenetesen sokat dolgoztak. Bella és apu és serényen kérdezgettek. Mindent tudni akartak arról, hogy milyen a helyzet otthon. Rettegve vallottam be mindent. Azt, hogy nem volt még soha komoly kapcsolatom, mert anyu mindent simán megvétózta, vagy négyszemközt beszélt a lánnyal, akit haza vittem álca gyanánt. A lány meg szólt az aktuális randi partnernek, hogy anyám szépen szólva is félkeréken üzemel és jobb távol maradni tőlem. A srác meg hallgatott az intő szóra. Oh, még nem mondtam, meleg vagyok, mindig is az voltam, de csak apu tudott róla.

Az autóhoz érve apu még rám mosolygott, ahogy a neje is. Nem értettem az egészet, de én sok mindent nem fogtam fel, ha nem a tananyagról volt szó. Abban mindenkit kétszer lepipáltam. Az eszem apától örököltem. Na nem azért, mert neki nem volt már meg, csak ő is mindenből kiváló eredményeket szerzett. Legalább is ezt mesélte és a bizonyítványaiban is ezt láttam.

Két kocsival érkeztek, hogy mindenki beférjen. Apámhoz ültek be a kicsik, mert abban voltak a gyerekülések. Én a mögötte álló ugyanolyanba szálltam be. Kinyitottam a hátsóajtót, mert nem szerettem volna az anyósülésen ülni. Egy pillanatra ledermedtem, mikor megpillantottam egy szőke fiút. Szélesen mosolygott, de nem csak a szájával. A gyönyörű zöld szemei is vibráltak a tompa fényben. Le sem vette rólam a szemét, miközben én beültem és becsatoltam a biztonsági övet.

Felbőgött a motor és lassan elindultunk. Kifelé bámultam az ablakon, lenyűgözött a táj, amin jártunk. Tetszett, hogy nem magasodtak az égig az épületek, mint otthon a fővárosban. Volt egy fajta különleges kisugárzása az egésznek. Minden ház utcára néző falán ott lobogott az amerikai zászló.

- Lenyűgöző nem? – szólalt meg az ismeretlen fiú. – Biztosan odahaza más minden.

- Nem tudom, még nem volt időm megnézni. – húztam el a szám és felé fordultam. – Csak a táj nyűgözött le, a nagyvároshoz képest ez nekem új. Amúgy Patriknak hívnak, benned kit tisztelhetek?

- Dylan Daniel Manning a teljes nevem, - nyújtotta felém a kezét, mit mosolyogva fogadtam el. – de te szólíthatsz nyugodtan mesternek.

Felvont szemöldökkel néztem Dylanre, ki halálosan komoly kifejezéssel az arcán bámult rám. Nagyot sóhajtva engedtem el a kezét és fordultam vissza az ablak irányába. A táj már nem volt elég érdekes, így elővettem a telefonom, bár mobilnet hiányában csak a rátelepített könyveimet tudtam élvezni. Volt pár angol nyelvű is, de egy magyart választottam. Nem kevés időmbe telt, míg megszereztem minden könyvem elektronikusan is, de megérte. Volt olyan a kézzel fogható gyűjteményemben, amit már csak a Szentlélek tartott össze, így azokat már nem tudtam lapozgatni sem. Plusz nem mindig volt időm arra, hogy elő vadásszam a könyvespolcok bármelyikéről az adott művet, amit ép olvasni szerettem volna, így vetődött fel bennem a gondolat, hogy kell belőle a telefonomra és a tabletemre is.

- Mit olvasol? – éreztem meg Dylan leheletét a nyakamnál. Kicsit megugrottam. Meglepett, hogy magyarul szólt hozzám, folyékonyan beszélt, akcentussal, de legalább az anyanyelvem volt. – Egyáltalán te olvasol? Milán sok mindent mesélt rólad, de azt nem, hogy szeretsz olvasni.

- Apa sem tudhat mindent. – zártam le a telefonom és túrtam bele a hajamba. – Rengeteget olvastam, mikor apu elhagyott. Menedéket jelentett. Az első könyv, amit elolvastam az a Harry Potter volt. A padláson találtam meg és belelapoztam. Mióta beszélsz magyarul?

- Pár éve kezdtem el tanulni. Anyuékkal beszélgettem és mondták, hogy ha elég idős leszel, akkor majd kihoznak, hogy megismerhesd az itteni testvéreid. – túrt szőke tincsei közé és elmosolyodott. – Tudtam, hogy örülnél neki, ha valaki az anyanyelveden beszél veled, de be kell vallanom. Rettenetesen nehéz.

Nem feleltem rá, mert megérkeztünk. Kiszálltam a kocsiból, de az állam majdnem a földet verte a döbbenettől. Egy hatalmas ház terült el előttem a kertváros szélén. Több emeletes és ahogy elnéztem a budapesti panel, amiben laktunk széltében és hosszában is legalább háromszor elfért volna benne. Egy szó nélkül követtem apát a házba. Az előszoba akkora volt, mint a szobám otthon. Levettem a kabátom és kibújtam a cipőmből is, mert megszoktam, hogy amint belépek a házba papucsra váltok, de azt nem vittem magammal, így tanácstalanul néztem Bellára, aki mosolyogva vett elő egy papucsot.

- Nem is mondtam, hogy...

- Apád mindenről beszámolt, amit tudnom kellett, hogy kényelmesen érezhesd magad nálunk. – simogatta meg az arcom, ahogy közelebb jött. – Szeretnénk, ha minél többet jönnél hozzánk.

Hálásan néztem apára, aki a bőröndömmel vacakolt. El szerettem volna venni tőle, de sem ő, sem Dylan nem hagyta. A szőke fiú elvette a csomagom aputól és intett, hogy kövessem. Mögötte haladva ballagtunk fel a lépcsőn. Mindent alaposan megfigyeltem. A nappaliban elhelyezett hatalmas bőrkanapét, a vele szemben álló hatalmas tévét, a színben és stílusban harmonizáló színeket.

Az emeleten minden szobának az ajtaján állt egy névtábla. Meglepett, mikor az egyiken az én nevem állt. A szobám Dylané mellett volt. Belépve újfent megszeppentem. Hatalmas tér volt, benne egy nagy ággyal, egy asztallal, amin egy érintetlen laptop állt. A falon egy könyvespolc, rajta magyar és angol nyelvű könyvekkel.

- Milánnal úgy gondoltuk, hogy – szólalt meg magyarúl. – értékelnéd, ha mind két nyelven lennének könyvek a szobádban, na meg könnyebben ment a tanulás is, hogy ezeket olvastam.

- Ez túl sok. – túrtam a hajamba és néztem a szőke fiú szemeibe. – Nem gondoltam volna, hogy ennyire vártok. Nem is ismersz.

- Rengeteget mesélt rólad apád. – ezt már angolul mondta, remélve, hogy nem értem. – Képeket is mutatott. Izgalmasnak találtam, hogy külföldi vagy.

- Nem nagy szám. Csak a kultúra és a nyelv más, de ember vagyok.

Elmosolyodott. Letette a bőröndöm a szoba közepére és készült elhagyni a szobám. Nem akartam, hogy kimenjen. Még szerettem volna eltölteni egy kis időt vele, de nagyon fáradtnak éreztem magam, amit láthatott rajtam, mert az ajtóban állva, még visszafordult.

- Pihenj egy keveset, utána körbe vezetlek a házban és megmutatom, hogy mire kell vigyázni.

Bólintottam. Ő kiment, én pedig elnyúltam a hatalmas ágyon. Hirtelen még fáradtabbnak éreztem magam, mint korábban. Nem is sejtettem, hogy a repülés és az izgalmak, amiket átéltem ennyire elszívják az energiám. Próbáltam ébren maradni, de a csend, ami körül ölelt, a béke, ami átjárt elérte, hogy elnyomjon az álom.