[Név] - a neved/karaktered neve

[e/c] - a szemed/karaktered szemének a színe

~∞~∞~∞~∞~∞~∞~∞~∞~∞~

   Gandalf készségesen segített a keresett személy megtalálásában. Nem a koronázáson akartad, hogy megtudja még itt voltál, és nem is akartál tovább várni, hogy elmondd neki mit éreztél. A probléma azonban csak annyi volt, hogy nem tudtad, hogyan kellene kezdened. Hogyan mondd el neki, hogy szeretted? Habár az utazás során csak az elején tarthattál vele, előtte hónapokat töltöttél el vele, és természetesen nem csodálkoztál a kialakult érzelmeken. 

   Idegesen léptél a hobbit hálótermeként kijelölt helyiség ajtaja elé, és habozva néztél a fehér felületre magad előtt. Kezed már kopogásra emelve várta, hogy végre elszánd magad arra a lépésre, ami miatt eleve idejöttél. Elhagytad a világodat csak azért, hogy vele élhess itt, Középföldén, és a Halhatatlan Földre is bármikor gondolkodás nélkül elkíséred ha úgy akarja. De ahhoz, hogy mindez valóra váljon, először meg kellett vallanod mit éreztél. És az se hátrány ha ő elfogadja és viszonozza ezeket az érzéseket, amit csak remélni mertél.

   Mély lélegzetet vettél, majd összekaparva minden maradék magabiztosságod bekopogtál a tömör ajtón. Egy pillanatig semmi sem történt, és az ajtó túl vastag volt ahhoz, hogy hallhass bármit is a másik oldalról. Már kezdtél attól tartani, hogy Frodó nem is volt odabent, de a következő pillanatban kinyílt a kettőtöket elválasztó ajtó, és megpillantottad a hobbit kék szemeit, ahogy az téged nézett.

   Frodó egy pillanatig döbbenten állt az ajtóban. Nem hitte el, hogy téged látott, elvégre mindenki azt mondta neki, hogy visszatértél a hazádba, bárhol legyen is az. A félszerzet szinte biztos volt benne, hogy soha többé nem lát majd téged, legalábbis a többiek elmondása alapján ez volt a legvalószínűbb. Azóta napok teltek el, de álmaiban rendszeres szereplő voltál. Sokszor álmodta, hogy amikor végre a hegyben izzó lávába hajította a gyűrűt, és biztonságosan visszajutott Minas Tirith-be te itt vártad. Álmaiban mosolyogtál, és nevettél, kedves szavakat suttogva neki, és biztosítva őt afelől, hogy soha többé nem válsz el tőle. A valóság azonban egészen az ellentéte volt ezen álmoknak, és Frodó egyetlen vigasza a nyakában lógó immár egyedüli lánc volt, amit te magad adtál neki.

   – Frodó – mondtad, hangod lágy és kedves volt, éppen olyan, amit annyira szeretett. Ajkaidra apró mosoly kúszott, nem az a széles vigyor amit előszeretettel viseltél, ez sokkal visszafogottabb, sokkal gyengédebb volt. Frodó emlékeiben élénken élt az utolsó alkalom, amikor ezt a mosolyod látta. Az utolsó alkalom, amikor téged látott. – Frodó?

   – [Név] – súgta a hobbit, hangjából még nem tűnt el teljesen a hitetlenkedés, ami apró kuncogásra késztetett. Szemeit egyetlen pillanatra sem vette le rólad, te pedig nem is próbáltad tagadni, hogy jól esett ez a fajta osztatlan figyelem tőle. [E/c] szemeid boldog szórakozással csillantak meg, ha bárki is látta volna ezt biztos lehetett volna benne, hogy valami rosszaságon törted éppen a fejed, és a következő pillanatban majd mondasz valamit, ami teljesen romba dönti a hangulatot. Azonban, ahogy eddig oly sokszor, most sem úgy cselekedtél ahogy azt mások várták volna tőled.

   – Itt vagyok – mondtad kedvesen, a hangod lágy volt, és nyugtató. Nem tudtad, mit kellene tenned, de úgy érezted el kell neki mondanod, hogy itt vagy. Frodó arca reményt és hitetlenkedést mutatott. Tudtad, hogy nehéz volt számára ami az elmúlt időszakban történt, és hirtelen semmi mást nem akartál, mint magadhoz szorítani és soha többé el nem engedni. Azt akartad, hogy tudja, rád ezentúl is bármikor számíthat, hogy mindig itt leszel neki, nem számít mi történik. – Visszajöttem.

   – Tényleg te vagy az? – kérdezte a hobbit, te pedig meglepetten néztél rá. Éppen meg akartad kérdezni, hogy ki más lehetnél, de Frodó tovább beszélt. – Nem álmodom? Tényleg visszajöttél?

   Ezek a szavak ébresztettek rá, hogy a félszerzet mit is érezhetett az elmúlt időszakban, amíg nem voltál vele. Megígérted neki, hogy amikor mindennek vége lesz, amikor visszatér te itt leszel. De nem voltál. Elmentél, és bele se mertél gondolni mi történt volna, ha végül úgy döntöttél volna, hogy nem térsz vissza. Hirtelen elszállt minden bátortalanságod és kételyed. Tudtad, hogy Frodónak annyira fontos voltál, hogy még álmaiban is téged látott, ez pedig biztosított afelől, hogy nyugodtan elmondhattad neki, mit éreztél iránta.

   – Persze, hogy visszajöttem, hogyan is hagyhattalak volna magadra? – mondtad, és gyengéd mosollyal felé nyújtottad a kezed. Frodó csak egyetlen másodpercig meredt a kinyújtott kézre, majd szoros ölelésbe vont, arcát a mellkasodba temetve. Halkan felkuncogtál erre, és ragaszkodón visszaöleltél. Frodó teste enyhén remegett, de tudtad, hogy nem sírt.

   – Azt hittem, hogy soha többé nem látlak – motyogta a ruhádba, míg te csak csendesen simogattad a hátát, és álladat a fejére támasztva feleltél.

   – Nem szabadulsz ilyen könnyen tőlem.

   – Miért mentél el? – kérdezte, mikor már néhány perce csendben vigasztaltad. Egy pillanatra megmerevedtél, és a válaszon gondolkoztál, majd halkan felsóhajtottál, és ajkaiddal a hobbit hajába csókoltál. A rövid kapcsolat olyan megnyugtató és természetes érzés volt, hogy azonnal tudtad: itt volt a helyed. Vele.

   – Nem akartam – mondtad, majd pillanatnyi gondolkodás után folytattad. – El kellett köszönnöm a régi életemtől, hogy itt kezdhessek újat.

   – Akkor most már itt maradsz? – kérdezte Frodó, ahogy felkapva a fejét most egyenesen a szemeidbe bámult, reményteli tekintettel. Erre a látványra elmosolyodtál, és bólintottál.

   – Azzal akarom leélni az életem hátralévő részét, akit szeretek – felelted neki. Frodó egy pillanatig összehúzta a szemöldökét, úgy tűnt nem tudja mire akartál ezzel utalni. – Csak reménykedni merek, hogy ez az illető is velem akar maradni. Szóval, velem maradsz?

   – Hogyan?

   – Szeretlek, Zsákos Frodó – felelted az értetlen kérdésre egy halk kuncogás kíséretében, és elégedetten figyelted, ahogy a félszerzet szemei elkerekedtek a felismeréstől. – Veled akarok maradni, mostantól az idők végezetéig.

   Frodó arcán enyhe pír jelent meg, de szemei boldogan csillogtak, ahogy rád nézett. Erre az arckifejezésre felmelegedett a mellkasod. Ez volt az az érzés, amit kerestél, és végül Frodó mellett akadtál rá. Nem volt az a pénz, hogy valaha is elengedd ezt az érzést. Ezért cselekvésre szánva el magad lehajtottad a fejed, és apró csókot hintettél Frodó ajkaira. Az egész alig tartott egy másodpercig, de mégis úgy érezted egy örökkévalóság óta vártál csupán erre az egyetlen pillanatra.

   A hobbit azonban meglepő dolgot tett, olyasmit amire nem számítottál. Ahogy az ajkaitok elváltak, az arcodra tette mindkét kezét, és közelebb mozdulva hozzád megcsókolt. Lágy, szeretetteljes csók volt ez, olyan, ami egy szomorú napon kényelmet és megnyugvást kínált. Olyan, ami összefoltozta a szakadt darabjaitokat, ami megjavította ami ezalatt a hosszú utazás alatt tönkrement. Bizalom, szeretet, boldogság. Olyan érzelmek, amikben Frodónak az elmúlt időszakban nem sokszor volt része, amikre olyannyira vágyott.

   – Szeretlek – mondta a hobbit ahogy elhúzódott tőled. Ez az egy szó azonnal a felhők fölé repített, és boldog mosollyal az arcodon leheltél apró pillangócsókokat a félszerzet arcának minden centijére. Egyetlen aprócska területet sem akartál szabadon hagyni, azt akartad, hogy érezze mennyire boldog voltál.

   – Veled tartok bárhová is mész ezután – mondtad a csendbe, mely a cselekedeteid nyomán keletkezett. Frodó közben beterelt a szobájába, és most az ágyon ültetek. Pontosabban Frodó ült, míg te kényelmesen az ölében pihentetted a fejed, és élvezted ahogy az ujjai a hajadba túrtak. A hobbit ajkain boldog mosoly ült, szemei lágyan figyeltek, ahogy behunyt szemekkel élvezted a kényeztetést. – Bár, hiányozni fog a Megye.

   – Tudod, hogy nem akarok maradni? – kérdezte, bár mindketten tudtátok a választ.

   – Persze, hogy tudom, mégis ki vagyok én? – mondtad és kinyitva a szemeid Frodóra kacsintottál. A félszerzet szeretetteljes mosollyal nézte ezt az apró mozdulatot, de nem felelt a kérdésre. – Azt is végig tudtam, hogy sikerrel jársz majd. És lám, mint mindig most is igazam lett.

   – Ha nem láttad volna a jövőt...

   –Akkor sem kételkedtem volt soha egyetlen pillanatra sem – vágtad rá a választ a még fel sem tett kérdésre. Frodó csak csendesen bólintott, de meg tudtad állapítani, hogy ő nem volt ennyire biztos a válaszodban. Megértetted, miért érezte így, hiszen ő maga rengeteget kételkedett az utazás során. – Tudod, a jövőbelátásom inkább olyan, mint egy hosszú, különösen részletes álom. Mintha egy könyvet olvasnál. Előre megírt történetet látok, amibe nekem nincs beleszólásom. Csak nézőként vagyok ott.

   – Mint egy színdarab? – kérdezte, mire hevesen bólogatni kezdtél.

   –Így van. Tehát, amikor először megnézel egy színdarabot, kételkedsz benne, hogy a főszereplő sikerrel teljesíti a küldetését?

   – Nem igazán. Talán néha.

   – Akkor tudod mit éreztem, amikor először láttam ezt a „jóslatot" – mondtad, és rendkívül büszke voltál magadra, amiért ezt ilyen jól el tudtad magyarázni. – Egyáltalán nem féltem, hogy nem sikerül majd végigcsinálnod. A legutolsó pillanatig, mindig biztos voltam benne, hogy sikerrel jársz. Tehát, ha nem tudtam volna, hogy mi történik, akkor sem kételkedtem volna.

   – Ez egészen más [Név] – rázta a fejét a hobbit, te pedig csak halkan felsóhajtottál. – Ez nem egy színdarab volt, egy előre megírt történet.

   – Ha nem lett volna előre megírva, nem láttam volna már gyerekkoromban – felelted, és elégedetten nézted az arcát. Erre már nem tudott mit mondani. – Nevezhetjük sorsnak. A lényeg, hogy előre meg volt írva minden, és még én sem tudtam megakadályozni a történéseket.

   Szavaid csend követte, látszólag sikerült meggyőznöd Frodót. Örültél neki. Azt akartad, hogy érezze, hogy egy pillanatra sem kételkedtél. Erre volt szüksége, és te készségesen megadtad neki. Hiszen, végül is igaz volt. Sokáig maradtatok így, ebben a nyugodt, békés csendben, és szinte már elaludtál, amikor ismét meghallottad a hobbit hangját.

   – Visszaadom a nyakláncodat – mondta, és érezted, ahogy mozdította a kezét, hogy levegye a nyakából a láncot. Azonnal kipattantak a szemeid, és megragadva a kezét megállítottad, hogy bármit is tegyen.

   – Nem, neked adtam – mondtad. Láttad, hogy ellenkezni készült, így gyorsan folytattad. – Mivel mostantól melletted maradok, ezért rád bízom még egy kicsit. Így ha szükségem lesz rá, bármikor visszakérhetem tőled.

   – Ennek semmi értelme – közölte veled, de láttad rajta, hogy nem fog tovább ellenkezni. Ezekre a szavakra hangosan felnevettél, majd egyik kezed a tarkójára téve magadhoz húztad egy csókra. Frodó nem ellenkezett, készségesen belehajolt az érintésedbe. Boldog voltál így, és semmiért sem cserélted volna el ezt a pillanatot. Szerencsére ezek után még sok ilyenben lehet részetek.

   Hiszen kettőtök története még csak most kezdődött el igazán.