[Név] - a neved/karaktered neve

~∞~∞~∞~∞~∞~∞~∞~∞~∞~

   Újabb napokig tartó séta következett, ami alatt mindenki megpróbálta összeszedni magát. Frodó azóta nem mozdult mellőled, a bánatban a te társaságodat kereste. Nem tudtad igazán, hogy a többieknek mennyit jelentett Gandalf, de azt tudtad, hogy a hobbitnak nagyon sokat. És neked is. Még hosszú napokkal később is fájt az elvesztése, és habár minden kezdett lassan visszaállni a rendes kerékvágásba, éjszakánként sokszor előfordult, hogy órákig csak feküdtél a földön, a csillagokat bámulva, és magadat ostorozva. Az egyik ilyen éjszaka éppen Boromir őrködött, és feltűnt neki, hogy nem aludtál.

   – [Név]? – kérdezte, hangja halkan csengett Gimli horkantásai között. Egy pillanatra arra gondoltál, hogy nem felelsz. Nem voltál benne biztos, hogy beszélni akartál arról, amit éppen éreztél. De aztán gyorsan meg is szidtad magad, amiért erre gondoltál. Boromir hangjából őszinte aggodalom hangzott, és tudtad, hogy nem tehettél úgy, mintha nem is hallottad volna meg. Halk sóhajjal felültél hát, és a férfire néztél. A sötétben alig láttad az alakját, de anélkül is, hogy kivehetted volna az arcát, tudtad, hogy téged nézett. – Minden rendben?

   – Ha azt mondanám, hogy igen, akkor elhinnéd? – kérdezted, majd felállva a férfi mellé ültél, hogy ne ébreszd fel a többieket. Boromir egy ideig csendben volt, mielőtt válaszolt volna.

   – Általában azt mondanám, hogy nem tudom – kezdte végül, ezzel kiváltva az érdeklődésedet. – Elég bonyolult ember vagy, szinte lehetetlen megmondani, mikor mit gondolsz. De most a vak is látná, hogy nem vagy önmagad.

   – Rendben leszek – mondtad egy apró mosollyal, amit a férfi természetesen nem láthatott. – Csak kell egy kis idő. Tudod, nem ez az első alkalom, hogy valami olyasmi történik, amit meg tudtam volna akadályozni.

   – Miért van ez? – kérdezte. Egy pillanatig eltartott, mire megértetted a kérdést.

   – A jövő kényes dolog – felelted, és ismét a csillagokra néztél. – Egyetlen rossz mozdulat, és mindent tönkre tehetek. Vannak dolgok, amiket nem akadályozhatok meg.

   – Tehát, csak hogy mindent biztosan jól értettem-e – kezdte, – vannak olyan dolgok, amiket képes lennél megakadályozni, de nem teheted. És habár tudod ezt, mégis minden ilyen alkalommal rosszul érzed magad, amiért nem tettél semmit.

   – Pontosan – bólintottál. Erre ismét csend ereszkedett rátok. Aztán a férfi valami olyat tett, amire egyáltalán nem számítottál.

   Megölelt.

   Olyan szoros ölelésbe volt, hogy szinte alig kaptál levegőt. Erős karjait úgy kulcsolta köréd, mintha félt volna elengedni. A hirtelen gesztusra azt sem tudtad, hogy mit tegyél, csak ültél ott, és hagytad, hogy a férfi öleljen. Izzadság, és vér szaga volt, ami fémmel keveredett. Semmi vonzó nem volt benne. Mégis, már csak ennyi is elég volt, hogy megnyugodj. Karjaidat körbetekerted a törzsén, és kissé közelebb húzódtál hozzá. Furcsa volt, hogy ezúttal nem te voltál az, aki az ölelést kezdeményezte. Ezúttal nem te nyugtattál valaki mást, hanem téged nyugtattak.

   És nagyon tetszett.

   – Tudom, hogy csak azért, mert ezt mondom, még nem fog semmi változni – kezdte, hangja végigbizsergett a testeden. – De ne hibáztasd magad. Senki sem gondolja, hogy a te hibád lenne, ami Gandalffal történt.

   – Rosszul tudod – válaszoltad. Érezted, hogy a férfi izmai megfeszültek, és tudtad, hogy mire gondolt. Ajkaidra mosoly költözött, egy olyan igazi mosoly, amit Gandalf eltűnése óta nem lehetett látni. – A szavaid sokat segítenek.

   Boromir elhúzódott tőled, hogy rád nézzen. A sötétben nem láthatott jól, de mivel már hozzá volt szokva a szeme, látta a mosolyod halvány körvonalát. Bármikor felismerte volna ezt a mosolyt, mert minden alkalommal, amikor meglátta, úgy érezte, minden rendben van a világon. Ez az egy mosoly elég volt ahhoz, hogy kétségek nélkül nézzen szembe bármivel. Hogy félelem nélkül rohanjon akár a halálba is.

   Mert a mosolyod azt jelentette, hogy semmi baj nem történhet.

   – Köszönöm Boromir – mondtad, ezzel megszakítva azt a transzt, amibe a férfi esett. – El sem hiszed, mennyit segítettél ezzel.

   Ezt az éjszakát követően sokkal közelebb érezted magad Boromirhoz. Sokkal többet beszélgettetek, a közelében nyugodtnak érezted magad. Ezzel együtt, a gondolat, hogy meghal elviselhetetlen volt. Ismerted azt az érzést, ami elöntött. Eltökéltség volt, az az eltökéltség, amit akkor éreztél, mikor hatvan éve a törpöket akartad megmenteni. Boromir halála akárhonnan nézted, nem volt szükséges. Nem engedhetted hát, hogy megtörténjen. És bármit meg fogsz tenni, hogy megmentsd őt.

   – Ne maradjatok le hobbitfiak – rántott ki gondolataid közül Gimli hangja. Tekinteted a törpre vezetted, aki most melletted és Frodó mellett lépdelt. – Azt mondják, egy varázslónő él ezekben az erdőkben. Egy tünde boszorkány. Akinek szörnyű a hatalma. Mert, aki rá mer nézni, azt mind megbabonázza.

   – Kicsit paranoiásnak hangzol Gimli – mondtad vigyorogva. A törp a fejszéjét markolva haladt, fejét ide-oda kapkodva az erdő fái között.

   – [Név]. – Egy női hang szólt a fejedben. Nem rémültél meg, pontosan tudtad, hogy ki volt az. – [Név]. Egy másik világ szülötte vagy, ki válaszokat keres. Olyan válaszokat, olyan kérdésekre, melyeknek senki sincs birtokában.

   – Nem is vártam mást tőle – súgtad olyan halkan, hogy senki se hallja. Frodó azonban meghallotta, mert azonnal rád nézett, szemeiben félelem csillogott. Megnyugtatóan rá mosolyogtál. – Ne aggódj Frodó, nem fog senki sem bántani itt. Biztonságban vagyunk. Ne hidd el Gimli rémképeit.

   – Hát, ha van törp, akit nem fog egykönnyen behálózni, az én leszek – jelentette ki Gimli, aki észre sem vette, hogy egyikőtök sem figyelt már rá. Kissé elmosolyodtál a szavaira.

   – Természetesen így lesz Gimli – mondtad. – Elvégre Glóin fia vagy. Törp a javából.

   – Pontosan így van! – értett egyet veled a törp. Vigyorogva Frodóra kacsintottál, aki látva, hogy te mennyire nyugodt vagy, maga is azonnal megnyugodott. – Tudtam, hogy te megérted majd! Szemem, mint a sasé, és a fülem, mint a rókáé!

   Mintegy ezt bizonyítandó, azonnal néhány kifeszített íj jelent meg a törp mellett. Meg sem próbáltad leplezni, mennyire szórakoztatott a látvány, és még akkor is vigyorogtál, amikor a te fejedhez is hozzászegeztek egy adag íjat.

   – Ez a törp akkora zajt csap, hogy sötétben is eltalálnánk – lépett elő a fenyegető tündék közül Haldir. Aragorn kissé meghajolt előtte, majd tünde nyelven beszélni kezdett hozzá. Mint mindig, most sem értettél egyetlen szót sem.

   – Aragorn! – kiáltotta Gimli. – Ezek veszedelmes erdők. Forduljunk vissza!

   – Ez már a fák úrnőjének birodalma – mondta Haldir. – Nem fordulhattok vissza.

   – Érdekes, hogy valahogy egyik út sem jó nektek soha – sóhajtottad Gimlire nézve. – Komolyan mondom, nektek megfelelni. Szegény Aragorn. Biztos nehéz lehet neki.

   – [Név] – szólt az említett, mire felé pillantottál. Aragorn valójában nem tűnt sem dühösnek, sem különösebben feszültnek. – Tényleg meg kellene tanulnod, mikor kell csendben maradnod.

   – Már dolgozom rajta – felelted vállat vonva, a szavai mögött ugyanis nem volt igazi él.

   – Gyertek – szólt ismét Haldir. Tekintete rajtad és Frodón nyugodott. – Az úrnőm vár.

   – Tudtátok, hogy ahonnan én jöttem, ott a Tünde egy női név? – kérdezted, miután pár perce már némán mentetek az erdőben. A szavaidra, a társaid ijedten kapták feléd a fejüket, míg a tündék csupán figyelmen-kívül hagytak.

    – Soha nem változol, nem igaz? – kérdezte mosolyogva Legolas, aki most melletted lépkedett. Erre csak elvigyorodtál, és büszkén kidüllesztett mellkassal feleltél neki.

   – Természetesen nem!

   Hamarosan az erdő hatalmas fái között épületeket pillantottál meg, melyek a fákon és azok lábainál épültek. Ahogyan az eddigi tünde városok úgy ez is lélegzetelállítóan gyönyörű hely volt. Mire végül elértétek az úticélotokat már sötét volt, és a tünde város csak még szebbnek tűnt a világító fényekkel. Elámulva nézted a szépséges környezetet, és csupán akkor szakítottad el róla a tekinteted, amikor Galadriel megjelent végre. Akkor aztán felnéztél a nőre, aki először rád pillantott, mielőtt a szemei megállapodtak volna Frodó alakján előtted.

   – Csak kilencen vagytok, bár tízen keltetek útra Völgyzugolyból – mondta a nő mellett álló Celeborn. – Mondjátok, hol van Gandalf? Nagyon vágynék már szót váltani vele.

   – Gandalf belezuhant a homályba – mondta Galadriel. – Küldetésetek sikere késélen táncol. Csak egy hajszállal térjetek le a helyes útról, s akkor romba dől minden. De míg valamennyien hűek vagytok van remény. Gond ne nyomassza szíveteket. Most menjetek pihenni. Kimerített benneteket a gyász, a sok fáradalom. Ma éjjel, békében fogtok aludni.

   – Üdvözöllek [Név], egy másik világból. – A hangja ezúttal ismét az elmédben szólt. Tudtad, hogy a többiekhez is beszélt, láttad rajtuk. Főleg Boromiron, aki még most is csendesen szipogott. – Aki többet tud, mint azt bárki is igazán sejthetné.

   A nő rád nézett, kék szemeit a tieidbe fúrta. Nem voltál biztos benne, hogy helyesen cselekedtél-e, de ahogy meghallottad a szavait, elvigyorodtál. A nő nem tűnt meglepettnek a reakciótól. Sőt, éppen ellenkezőleg, úgy tűnt éppen erre számít tőled. Tudtad, hogy nem kellett félned tőle, hogy nem jelentett fenyegetést számotokra. Mégis, ahogy nyugodt szemeibe néztél, halványan megborzongtál. Te talán többet tudtál, mint amennyit elmondtál.

   De vele sem volt más a helyzet.

   Hagytad, hogy a tündék elvezessenek téged a többiekkel együtt. Egy ideig egymás mellett haladtatok, de aztán két tünde elvezetett a társaidtól, hogy meg tudj mosakodni, és új ruhákat húzhass. A fürdő itt is annyira jól esett, mint akkor régen Bakacsinerdőben. Habár, ez alkalommal két női tünde is segített, mélyen a bőrödbe dörzsölték a szappant, vagy ami náluk annak a megfelelője volt. Mikor elég tisztának ítélték a bőröd, kiengedték a vizet, hogy új, tiszta vizet engedhessenek a hajadnak. Hagytad, hogy megmossák a fejed, több különböző anyagot is beledörzsöltek a hajszálaidba, és a fejbőrödbe.

   Nem tagadhattad, hogy valahol élvezted ezt a figyelmet, még akkor is, ha kínos volt előttük teljesen meztelennek lenned, és még ráadásul hozzád is értek, hogy jól megmoshassanak mindenhol. Nem voltál hozzászokva ehhez a bánásmódhoz. Mikor a hajad is elég tiszta volt, kiszálltál a vízből, és hagytad, hogy megtöröljenek. Szárazra törölték a bőröd, majd egy fehér ruhát adtak rád, melynek anyagába mintha virágokat szőttek volna. A vizes tincseidet hagyták leomolni a vállaidon és a hátadon, egy aprócska fonatot csináltak neked.

   Amikor a tükör elé álltál, el sem hitted, hogy magadat láttad. Felismerted ugyan a vonásaid, azonban teljesen másnak tűntél, mint eddig. Kosztól és vértől borított bőröd most teljesen tiszta volt, nem fedte el csinos arcod. A szemeid szinte világítottak, a hajad végre nem egy csimbókos kóctömeg volt, és a szemeid alatt sötétlő karikák is halványabbnak látszottak. A ruha, amit rád adtak tökéletesen kiemelték azt amit kellett, pont ott simult rád, ahol szükséges volt. A karjaid teljesen csupaszok maradtak, így látni lehetett az azokat borító halvány hegeket. A ruha a térdedig ért, onnan lefelé semmi sem takart.

   Mosolyogva fordultál a tündék felé, és megköszönted nekik a segítséget. Ők csak bólintottak, és elirányítottak arra, amerre a társaidat találhattad. A csupasz talpad hangtalanul simult a meglepően puha földre, ahogy a mutatott irányba haladtál. A sok kardforgatás miatt a mozdulataid sokkal élesebbek voltak, mégis volt bennük egyfajta tartás, amitől kecsesebbnek, könyedebbnek tűnt a mozgásod. A kardod most a kezedben pihent, mert nem volt hova tenned. Aki most rád nézett volna, azonnal felismerte volna, hogy amilyen ártatlannak tűntél első ránézésre, olyan veszélyes voltál. Amikor elértél a táborhelyetekre, mosolyogva léptél a többiekhez. Mindenki azonnal felfigyelt a közeledésedre, annak ellenére is, hogy teljesen hangtalanul lépkedtél.

   Éppen olyan voltál, mint amikor Galadriel érkezett. Egyszerűen már a puszta jelenléteddel is magadra vontad mindenki figyelmét, és aki egyszer rád nézett, az többé nem volt képes elszakítani a tekintetét rólad. Pontosan ez történt útitársaiddal is, akik megbabonázva nézték, ahogy megálltál előttük. Soha nem tudatosult bennük igazán, mennyire veszélyesen szép voltál. Mint egy halálos harcos, aki noha gyönyörű, és talán kedves is; ha az ellenségeiről van szó, akkor könyörtelen.

   – Na, mi a baj? Talán szellemet láttatok? – kérdezted, miután már több percen keresztül csak bámultak rád. Ezekkel a szavakkal kiszakítottad őket a kábulatukból.

   – Gyönyörű vagy – felelte Legolas, aki nem jött zavarba, és eléd lépve, megfogva egyik kezed az ajkához emelte azt. Ez a mozdulat rettenetesen hasonlított ahhoz, ahogyan hatvan éve a tünde apja köszöntött téged. A gondolatra elmosolyodtál, és habár zavarban voltál a tünde cselekedete miatt, még így is képes voltál arra, hogy a szokásos formádat nyújtsd.

   – Egyre jobban megy a bókolás – mondtad neki. – Először azt mondani, hogy kiszámíthatatlan vagyok, aztán meg azt, hogy gyönyörű... Komolyan srácok, ha nem tudnám jobban, azt hinném, hogy le akartok venni a lábamról.

   – De te jobban tudod természetesen – mondta Aragorn, aki most mosolyogva lépett közelebb hozzád. Szavaira vigyorogva bólintottál.

   – Hiszen én mindent tudok – felelted. A férfi csak megforgatta a szemeit, és bár mosolygott, hallottad, hogy valamit mormogott a bajsza alatt. Kérdőn néztél rá, várva, hogy hangosabban is megismétli, de csak a fejét rázta. – Miért érzem azt, hogy tudnom kéne arról, amit most mondtál? 

   – Mert te mindent tudsz, és mindent tudni akarsz – felelte ő. A válasza igazán szórakoztató volt, ezért csak felnevettél, majd mikor megpillantottad a rád még mindig megbabonázottan meredő hobbitokat, vigyorogva eléjük léptél.

   – És ti? – kérdezted, ezzel apró ugrásra késztetve őket. – Ti is azért bámultok rám így, mert "gyönyörű" vagyok?

   – Igen! – jelentette Pippin, aki felpattanva a helyéről eléd lépett, és megfogva a kezed ügyetlenül leutánozta Legolas mozdulatait. Halkan kuncogtál, amikor a hobbit szerencsétlenkedését nézted, és a nevetésed hangosabb lett, mikor Trufa odébb tolta őt, és sokkal magabiztosabban csókolta meg a kezed. Pippin persze azonnal visszatért, és hamarosan hangos szócsatába kezdtek. Ekkor néztél le Frodóra, aki kissé piros arccal nézett rád vissza. Kedvesen elmosolyodtál rá, és mellé lépve leültél.

   – Jól vagy? – kérdezted. A hobbit bólintott, de nem felelt.

   – Mindig tudsz valami újat mutatni, nem igaz? – jött a kérdés Boromirtől. Tekinteted a férfire vezetted, aki egy fának dőlve állt, és onnan mosolygott rád. Bár az ajkai mosolyogtak, a szemeiben még ott csillogtak a korábbi könnyek.

   – Még magamnak is tudok újat mutatni, nem ám hogy nektek – nevettél fel játékosan. A férfi mosolya ezúttal elérte a szemeit is.

   – Nem is vártam kevesebbet valakitől, aki együtt utazott Tölgypajzsos Thorin Társaságával – jelentette ki Gimli, aki látszólag nagyon büszke volt, amiért ismerhetett téged. A társaság említésére a mosolyod megenyhült, és minden jelenlévő észrevette a szeretetet megcsillanni a szemeidben.

   – Bizony, ne becsüljetek alá – mondtad végül, hangodban komolytalanság csengett. – Még egy sárkány is kevés lenne, hogy valaha is kiismerjen.

   Kijelentésed nevetés követte. Ebben a percben, ahogy ott ültél, azzal a mosollyal, amit mindenki annyira szeretett, nyolc társad néma hálát adott annak a valaminek, ami idehozott téged, amiért itt voltál velük. Nem tudták, hogy nélküled milyen lett volna, de nem is akarták megtudni. Ezzel az egy mosollyal, olyan reményt adtál nekik, amilyenre mindannyiuknak szüksége volt.

   Mindenki békében feküdt le aludni, és habár a gyász még mindig a szívükben volt, miattad sokkal könnyebbnek érezték elviselni. Frodó szorosan melletted feküdt, úgy tűnt a közelséged miatt az álmai is nyugodtak. Mosolyogva figyelted őt. Ma este sem voltál képes elaludni. Bár már könnyebb volt, még mindig nyomta a lelked, hogy nem tudtál semmit sem tenni. A szemeid sarkából megláttál egy alakot, és azonnal tudtad, hogy ki volt az. Frodóra pillantottál, azt vártad, hogy a hobbit felébredjen. De nem tette. Néma nyugalommal aludta álmát, és tudtad, hogy nem fog felébredni.

   Ezért úgy, hogy még véletlenül se ébreszd fel kibújtál mellőle a pokróc alól, és nesztelen léptekkel Galadriel után indultál. Mikor végül beérted a tündét, legnagyobb meglepetésedre nem ott állt, ahol Frodóval találkozott volna. Egy egyszerű kis szökőkút mellett álldogált, tekintete a távolba révedt. Mellé léptél, és te is a semmibe néztél. Néhány percig egyikőtök sem szólalt meg, majd végül a nő megtörte a csendet.

   – A válaszok, amiket keresel, olyan tudás, mely senki élőnek nincs birtokában – mondta, és habár meglepett, hogy megszólalt, a szavai valahogy egyáltalán nem.

   – Azt hiszem, ezt már tudtam – mondtad. Nem néztél rá, és ő sem pillantott feléd. – Soha nem fogom megtudni, hogyan és miért kerültem ide, igaz?

   – Tudni akarod? – kérdezte. Ekkor felé fordultál, belenéztél átható kék szemeibe. Tudta a választ.

   – Nem tudom – felelted. – Az emberi természet olyan, hogy mindenre tudni akarja a választ. Ezért akarjuk tudni, hogy mi az élet értelme, hogy miért születtünk meg.

   – De te, tudni akarod, hogy miért és hogyan lehetsz itt? – kérdezte ismét.

   – Nos, ki ne akarná tudni?

   – A sors viccesen működik – felelte, ezzel meglepve téged. – Megkaptad azt a tudást, ami mindenkiénél nagyobb, s mégis oly kevés válasszal rendelkezel.

   – Még a te tudásodnál is nagyobb? – kérdezted, mert nem tudtad, hogyan felelhetnél erre. Igaza volt. Ezen a világon te voltál az egyetlen, aki kétségek nélkül tudta, hogy mi lesz a vége az utazásnak. Tudtad, ki hal meg és ki éli túl. Ezt még a legbölcsebbek sem tudták.

   – A te tudásod és az én tudásom egészen eltérő – felelte, hangja lágy volt, egyetlen pillanatig sem hallottál belőle szórakozást. Pedig téged talán szórakoztatott volna, ha olyan bölcs vagy mint ő, és valaki hozzád hasonló ilyesmit kérdez. – Te ismered a jövőt, s olyan eseményekről is tudomásod van, melyeknél nem is leszel ott. Számomra a jövő nem olyan egyértelmű, mint neked.

   – Ha megkérdezném, hogy miért vagyok itt, nem kapnék választ rá – mondtad. Ez nem kérdés volt, és éppen ezért nem is vártál feleletet. – Tehát, ez olyan kérdés, melyre nem szükséges megtalálnom a választ.

   – Ez egy olyan kérdés, amelyre neked kell választ találnod – pontosított Galadriel. – A te jövőd még számodra is ismeretlen. Ezért hát, neked kell eldöntened, miért vagy itt.

   – Ez tetszik – mondtad néhány másodperces csend után. Ajkaidon mosoly ült, ez a válasz egyáltalán nem volt kielégítő, mégis valahogy tényleg tetszett. – De a valódi kérdés nem ez. Hanem az, hogy hogyan kerültem ide.

   – És ez az a kérdés, aminél valóban végig kell gondolnod, hogy tudni akarod-e a választ rá – mosolygott ő is, úgy tűnt szórakoztatja amit mondtál.

   – Frodóval is beszélni fogsz – mondtad, mivel a feleletét hosszú percekig tartó csend követte. A nő csak mosolygott. – Nos, akkor én visszafekszem.

   – Galu narante(1) – szólt még utánad. Megálltál, és visszafordultál felé. – Ne pazarold az idődet arra, hogy magadat hibáztatod. Bármi az oka is annak, hogy itt vagy, ez biztosan nem az.

   – Köszönöm – mosolyodtál el. – De mit jelent, ahogy szólítottál?

   – Sokan ismernek téged ezen a néven – mondta, és ekkor már tudtad, hogy nem fogod megtudni a kifejezés jelentését. – Még akkor is, ha egy másik nyelven mondják.

   – Majd megkérdezem Legolast – motyogtad, ahogy folytattad az utad. Halk, dallamos nevetés biztosított afelől, hogy a tünde nő meghallotta szavaid. Erre elmosolyodtál, és ez a mosoly az arcodon is maradt, még akkor is, amikor visszafeküdtél Frodó mellé. Pillanatokkal később pedig már mély, nyugodt álomba merültél. 

~∞~∞~∞~∞~∞~∞~∞~∞~∞~

(1) Sindarin nyelven: Jövendőmondó. (Pontosabban valami ilyesmi, ugyanis angolul kerestem rá a kifejezésre, de mivel maga a "jövendőmondó" szó nincs fent egy oldalon sem sindarin nyelven, ezért két szóból ollóztam össze. Aki tudja, hogy valójában mi sindarinul a jövendőmondó, az nyugodtan javítson ki (valójában nagyon örülnék neki))