[Név] - a neved/karaktered neve

~∞~∞~∞~∞~∞~∞~∞~∞~∞~

   Másnap korán útra keltetek. Számodra ebben semmi új nem volt, de a hobbitok nem voltak hozzászokva ennyi gyalogláshoz, és a veszélyhez, ami az úton lesett rájuk. Ezért, hogy megelőzd a hisztit, egy adag kenyeret eltettél a reggeliből, hogy később legalább ennyivel tudj szolgálni a hobbitoknak. Nem segíthettél nekik, hogy kevesebbet kelljen sétálniuk, ahogy abban sem, hogy többet pihenhessenek, de legalább a második reggeli gondját megoldhattad egy kis időre.

   – Hová viszel minket? – kérdezte Frodó.

   – A vadonba – felelte Aragorn.

   – Honnét tudjuk, hogy ez a Vándor tényleg Gandalf barátja? – súgta Trufa nektek, amikor már néhány órája úton voltatok. Erre elvigyorodtál, és megvontad a vállad.

   – Nem kell benne hinnetek – felelted. – Elég ha bennem bíztok. Én tudom, hogy igazat mond.

   – De hová vezet minket? – kérdezte Samu.

   – Völgyzugolyba, Csavardi úrfi, Elrond házába – kiáltott hátra a férfi. Vigyorogva nézted, ahogy Samu szemei felcsillannak erre a kijelentésre. Úgy tűnt, a hobbitot nem zavarta, hogy rajtakapták a bizalmatlankodásán, sokkal inkább izgatta a kérdésére kapott válasz.

   – Hallottátok? Völgyzugolyba megyünk! – mondta, mire felnevettél, és egyetértően bólintottál. Jártál már ott, de pontosan olyan izgatottnak érezted magad, mint amilyennek Samu tűnt. – Találkozunk a tündékkel!

   A beszélgetés itt véget ért, te pedig megengedted magadnak, hogy a gondolataidba mélyedj. Hamarosan ismét választás elé kerülsz. Mentsd meg Frodót, vagy hagyd, hogy a lidércek megsebezzék? Tudtad, hogy ezért ér végül majd hamarabb Völgyzugolyba, de mégsem akaródzott hagynod, hogy megsérüljön. Ráadásul, ha tehetnél valamit, hogy megmentsd, és tétlen maradsz, akkor csak lelkiismeret-furdalásod lesz. Tudtad, hogy változtathatsz a jövőn, de még így is voltak dolgok, amiket nem befolyásolhattál. Nehéz volt eldönteni, hogy mit kellett hagynod megtörténni, és mit nem.

   Hosszú ideig sétáltatok, napokat töltöttetek kimerítő kutyagolással, de minden egyes percnek örültél, amit ebben a törékeny békében tettetek meg. Így volt időd alaposan végiggondolni, hogy mit fogsz tenni.

   – Én éhes vagyok. – Hallottad Samu hangját, ahogy a hobbitok megálltak.

   – Fáradt vagyok, nem megyek tovább – bólintott Trufa is.

   – Pihenjünk egy kicsit – értett egyet Frodó. Halkan felsóhajtottál, és néhány lépéssel előttük megállva néztél rájuk.

   – Mire ez a nagy sietség? – kérdezte felháborodottan Samu.

   – Uraim! – mondta Aragorn, ahogy ő is megállt, egy fél méterrel előtted, és hátrafordult a hobbitokhoz. Azok azonnal felkapták a fejüket, és a férfira néztek. – Sötétedésig nem állunk meg!

   – Mi lesz a reggelivel? – kérdezte Pippin.

   – Hisz ettél – felelte meglepetten Aragorn. Az öt társad egymásra vetett értetlen pillantásaira felkuncogtál, és vigyorogva néztél rájuk. A kenyeret már régen megették, és ma már nem szolgálhattál nekik második reggelivel.

   – Hát igen, egyszer – bólintott Pippin, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. – De mi lesz a második reggelivel?

   – Tudjátok, csak a hobbitoknál van második reggeli is – mondtad nekik, amikor Aragorn szó nélkül elfordult.

   – És mi van a tízóraival? – kérdezte Pippin, miközben a hobbitok feléd indultak. Vigyorogva hagytad, hogy felzárkózzanak, majd közöttük haladtál tovább. – Az ebéddel? Az uzsonnával? A teával; vacsival? Ezeket csak ismeri, nem?

   – Nem vennék rá mérget – felelte helyetted Trufa, mire ismét felkuncogtál. Pippin arcán nyílt sokk mutatkozott, ami csak még egy lapáttal rátett a szórakozásodra. Aztán a bokrok és fák mögül egy alma repült egyenesen a kezedbe, amit vigyorogva Pippin kezébe nyomtál.

   – Jó étvágyat – mondtad, és figyelted, ahogy a döbbent hobbit homlokán landolt egy második alma is. Erre felnevettél, és megveregetted a még mindig sokkoltan álló Pippin vállát.

~∞~∞~∞~∞~∞~∞~∞~∞~∞~

 Néhány nap múlva végül megláttad Széltetőt, aminek őszintén szólva egyáltalán nem akartál még a közelébe se menni. Már csak a puszta látványától is megborzongtál.

   – Ez volt Amon Sûl, a nagy őrtorony – mondta Aragorn, ahogy egy pillanatra megálltatok, és felnéztetek a romos épületre. Aztán a férfi felétek fordult. – Itt maradunk éjszakára!

   Kelletlenül ugyan, de bólintottál, és a kósza nyomában folytattad az utad Széltető felé. Mikor odaértetek, a hobbitok szinte azonnal a földre vetették magukat, és fáradtan néztek rátok. Aragorn és te nem ültetek le. A férfi elindult, hogy megvizsgálja a helyet, biztonságos-e, míg te némán meredtél a tájra előttetek. Egyáltalán nem voltál fáradt, de a lábad fájt. Ez valószínűleg annak volt köszönhető, hogy egy évig, és néhány itt töltött hónapig szinte semmit sem mozogtál. Ismét bele kellett jönnöd a dologba.

   Mikor Aragorn megbizonyosodott róla, hogy semmi veszélyes nem volt itt, egy helyre terelt benneteket. Némán leültél egy sziklára, és figyelted, ahogy a férfi kiterített egy darab rongyot, amibe tudtad, hogy kardok voltak csomagolva. Amikor megláttad az öt fegyvert, meg sem lepődtél. Helyette jobban szemügyre vetted őket, remélve, hogy találsz egy neked valót. Egyetlen kard sem helyettesíthette Évëát, de kellett valami, amivel megvédhetted magad.

   – Fogjátok ezeket – mondta Aragorn, és felkapva egyet Samu kezébe hajította, majd egy másikat Trufa felé dobott. A két hobbit alig tudta elkapni. Frodó, és Pippin elvettek egy-egy kardot, ezért neked csak egy maradt. Nem választhattál, de talán jobb is volt ez így. Egyik sem felelt meg igazán annak, ami kényelmes lett volna neked, és áldottad Dwalin nevét, amiért rendesen megtanított harcolni. Bármelyik karddal jól tudtál küzdeni, mégis jobban örültél volna a sajátodnak. – Legyen a kezetek ügyében. Én elmegyek, körülnézek. Maradjatok itt! [Név], amennyire lehet, figyelj rájuk!

   – Vettem főnök – vigyorogtál, mire a férfi egy pillanatig értetlenül nézett rád, majd egy halk sóhaj kíséretében megfordult, és elment. Még mindig vigyorogva néztél utána, majd a hobbitok felé fordultál, akik a kardjaikat vizsgálták. – Nos, most azt hiszem, itt az ideje aludni.

   Társaid egyetértettek veled, és elvonultak, hogy kipihenjék magukat. Te csak a hátadat a sziklának vetve ültél, és bámultál a lenti világra. Sötét volt, és nem láttál túl sok mindent, igazából nem is néztél semmit. Csak bambultál előre, és magadban a törpöktől tanult dalokat énekelgetted.

   Hiányoztak.

   Hiányzott a hangos csapat. Hiányzott a sok vita, a történeteik, a zengő hangjuk. A jelenlétük, az erejük. Itt voltál, újra úton, és ezúttal olyan személyek vettek körbe, akiket neked kellett megvédened, mert ők nem tudták magukat. Legutóbb téged védtek, vigyáztak rád, és tudtad, hogy képesek voltak harcolni. Egészen más volt, mint most, és bár szeretted a hobbitokat is, mégsem tudtál segíteni a szomorúságon, amiért nem voltak veled a törpök. Ezekben a csendes, magányos percekben vetted csak észre igazán, mennyire hiányoztak. Hatvan éve egyetlen pillanatra sem lehettél egyedül, szinte mindig ott voltak veled. Tényleg nem volt egyszerű.

   Kissé elmosolyodtál, ahogy eszedbe jutott, hogy mennyi mindenen mentél keresztül mellettük. Ők voltak azok, akik az otthonoddá tették Középföldét, akik miatt nem érezted úgy minden percben, hogy mindennél jobban hazavágysz. Elfogadtak téged. Szerettek téged. Tekinteted az alvó hobbitokra vezetted. Néhány másodpercig némán figyelted őket. Nagyon különböztek a törpöktől, teljesen mások voltak, és mégis éppen annyira a szívedhez nőttek, mint ők.

   Meg kellett védened őket.

   Néhány óráig még ültél így, visszaemlékezve a múltbéli napokra. Aztán érezted a természet hívó szavát, és felállva a táskádba túrtál. Mikor az ujjaid puha anyaghoz értek, kihúztad a tárgyat, és a táskádat visszatéve a földre elindultál, hogy keress magadnak egy szimpatikus bokrot. Az a néhány perc csak nem árthat, amíg egyedül hagyod őket, nem igaz?

   Végül pár perc után megtaláltad a megfelelő helyet, és elvégezve a dolgodat, a véres szövetet(1) tartva, egy közeli patakhoz léptél. Sajnos ebben a korban még kellemetlenebb volt a nőknek ez az időszak, és kénytelen voltál azzal gazdálkodni, amid volt. Kimostad hát a szövetet, és mikor elégedett voltál vele, felegyenesedtél, és Széltető felé indultál. Arra azonban nem számítottál, hogy a tervezettnél sokkal tovább tart a dolgod, és amikor a szemeid megakadtak a pislákoló fényen, ami a táborhelyetekről jött, azonnal tudtad, hogy nem kellett volna egyedül hagynod a hobbitokat.

   Rohanni kezdtél, és magadban imádkoztál, hogy időben odaérj. Szerencsére nem voltál túl messze, és rövid időn belül felértél a társaidhoz. Épp akkor érkeztél, amikor Frodó a tűzre taposott, hogy eloltsa azt. Hallottad Pippin panaszát a paradicsomról, de a lidércek sikolya azonnal elvonta mindenki figyelmét a tönkretett vacsoráról. Fejedet a hang irányába kapva láttad, ahogy öt nazgûl felétek tartott.

   – A fenébe! – morogtad, majd kirántva a kardod a hobbitokra kiáltottál. – Futás!

   Azok azonnal engedelmeskedtek neked, és rohanni kezdtek. Te is követted őket, leghátul maradva, hogy megbizonyosodj róla, hogy mind rendben vannak-e. Futás közben a hátad mögé pillantgattál, de egyetlen pillanatra sem álltál meg. Csak akkor torpantál meg, amikor felértetek az épület tetejére, és már nem volt hová menekülni. A hobbitok egymásnak vetett háttal néztek körbe, kardjaikat maguk elé tartva. Te magad előttük álltál, és vártad, hogy megérkezzenek a lidércek.

   Végül megpillantottad az elsőt, aki lassú léptekkel tartott felétek, majd megállva kihúzta a kardját. Őszintén szólva nem hitted, hogy egyedül kiállhatsz ellenük. Talán feltarthatod őket, de öt gyűrűlidérc ellen küzdeni és nyerni nem volt a világ legegyszerűbb mutatványa. Jól forgattad a kardot igen, de nem voltál természetfeletti lény, aki egyedül legyőzheti a nazgûlokat. Mire észbe kaptál mind az öt lidérc felétek lépett, arcuk előtt tartott kardokkal. A hobbitokat a hátad mögé húztad, és a szemeidet kapkodva vártad, hogy melyikük támad először.

   Egyik sem, mind egyszerre mozdultak. Nem maradt hát választásod, mint támadni. Azonban alig, hogy léptél egyet, Samu felkiáltott, és az egyik lidércnek támadt. Hangosan szitkozódva lendítetted a kardod, ezzel időben kivédve a hobbitra mért ütést, Samut magad mögé lökve. A nazgûl erős volt, alig tudtad visszatartani a kardját, de végül sikerült elütnöd a pengéjét. A lidérc ismét lendítette a kardját, te pedig igyekeztél a lehető legjobban hárítani a támadást. Tudtad, hogy a másik néggyel senki sem küzdött, de nem tudtál egyszerre ötre odafigyelni. Úgy meg pláne nem, hogy ezzel az egyel is alig bírtál.

   Aztán meghallottad a suttogást. Halkan, szinte alig hallhatóan. Mégis, a nagy zűrzavar közepette eljutott a füledig a hang. A fejedet Frodó irányába kaptad, ösztönszerű mozdulat volt ez. A nagyobb veszélyre figyeltél. Láttad, ahogy Frodó a kezében tartotta a gyűrűt, és éppen mozdulni akartál felé, amikor egy kar a válladon olyan könnyedén, mintha csak egy tollpihe lennél egy falnak hajított. Csengő fülekkel, és a szemeid előtt táncoló fekete pontokkal nézted, ahogy a lidércek ellökték az útjukból a hobbitokat is, és a most a földön kúszó Frodó felé lépkedtek. Abban a pillanatban, ahogy a hobbit eltűnt, mozdulni próbáltál, hogy megmentsd.

   Láttad, ahogy a boszorkánykirály a kardját emelte, és tudtad, hogy ha nem érsz oda időben, akkor leszúrja Frodót. A kardod valahol tőled messze hevert a földön, nem volt időd, hogy felvedd. Ezért anélkül vetetted magad a lidérc kardja felé, ha kellett a saját testeddel védted Frodót. Mégis, amikor elérted, már késő volt. A penge mélyen Frodó láthatatlan testébe fúródott, te pedig elveszítve az egyensúlyod a földre estél, egyenesen a hobbit mellett. Nem tudtad megakadályozni. Mégis, karodat felemelve megragadtad a boszorkánykirály kezét, és próbáltad távol tartani Frodótól. A lidérc kihúzta a kardját a hobbitból, és felemelve azt feléd lendítette. Nézted, ahogy a penge megállíthatatlanul közeledett feléd. Minden lassúnak tűnt, és valahol az elméd mélyén tudtad, hogy most meg fogsz halni.

   Vicces volt belegondolni, hogy meg akartad menteni őket, egész Középföldét, és most itt voltál, mindennek a kezdetén, és máris vége lesz számodra az egésznek. Talán így kellett lennie. Nem tudtad, de ha a halálod elég időt ad, hogy Aragorn megjelenjen, és megmentse a hobbitokat, akkor kész voltál meghozni ezt az áldozatot. Behunytad hát a szemeid, és vártad a véget.

   A kard azonban soha nem ért el.

   Hallottad, ahogy a lidércek felsikítanak, és érezted, ahogy a markolatodból kirántódik a kéz. Lassan kinyitottad a szemeid, és Aragornra néztél. A férfi a kardját tartotta az egyik kezében, míg a másikban egy fáklyával ijesztette el a lidérceket. Frodó megjelent melletted, és hallottad, ahogy fájdalmasan felkiáltott. Azonnal felé kaptad a fejed, és fölé hajolva a sebére néztél. Samu is mellétek húzódott, aggódott Frodó miatt. Amikor a hobbit melléd ért, ismét a hadakozókra néztél. Egy lidérc már égett, de Aragorn továbbra is küzdött. Tekinteteddel a kardod után kutattál, és amikor megláttad azt, elengedted Frodót, és lábra tornászva magad a fegyveredhez rohantál.

   Felkapva a kardot a legközelebbi lidércnek rontottál, aki nem tudott védekezni ellened, mert Aragornra és a tűzre figyelt. A kardodat belevájtad, mire hangos sikolyt hallatott, és feléd fordult. Mielőtt azonban elkaphatott volna kihúztad belőle a pengét, és odébb mozdulva segítettél Aragornnak. Sikerült elvonnod róla a lidércek figyelmét, így a férfinek csak egyel kellett törődnie. Pillanatokkal később a lidércek visszavonultak, egyet kivéve. Tekinteted az utolsó nazgûlra esett, és figyelted, ahogy Aragorn az arcába hajította a fáklyát. A lidérc felsikoltott, majd ő is elmenekült.

   Ahogy eltűnt, azonnal visszarohantál Frodóhoz, és lehajolva néztél rá.

   – Aragorn! – kiáltottad, észre sem véve, hogy nem Vándornak nevezted. Még nem mondtad el neki, hogy tudtad, ki ő. Nem néztél rá, folyamatosan Frodót vizsgáltad, ezért nem is láthattad a döbbent tekintetet, amit Aragorn neked adott. Aztán a férfi végül melléd térdelt, úgy döntött, hogy később ráér kifaggatni.

   – Frodó! – mondta, ahogy a kezébe nyomtad a vétkes pengét.

   – Segíts rajta, Vándor – mondta kétségbeesetten Samu. Aragorn a pengére nézett.

   – Egy morgul-tőrrel szúrták meg – jelentette ki a férfi. Láttad, ahogy a fegyver porrá lett. – Én már nem tudom meggyógyítani. Tünde gyógyszer kell.

   Nézted, ahogy Aragorn felkapta Frodót, majd felállva utána indultál. Dühös voltál magadra, amiért nem voltál képes megvédeni őt. Nem kellett volna egy pillanatra sem szem elől tévesztened a hobbitokat, tudtad, hogy ez lesz. Összeszorított fogakkal lépkedtél a férfi után az erdőben. Ismét megtörtént. Előre tudtad, hogy mi fog történni, és mégsem tettél semmit. Mégis, azt is tudtad, hogy voltak dolgok, amiket nem szabadott megakadályoznod. Talán ez is ilyen volt. Amikor a szándékaiddal ellentétesen képtelen voltál megtenni valamit, az talán egy jel volt, hogy nem szabadott rajta változtatnod.

   Elég sokat gondolkodtál ezen, amíg a saját világodban voltál. Voltak dolgok, amiket akkor sem tudtál megakadályozni, amikor akartál. Ennek az lehetett az oka, hogy nem is szabadott semmit tenned. Nem mondta meg senki, hogy mit lehetett, és mit nem, de a sors elintézte, hogy ami ellen nem tehettél, az ellen ne is tudj tenni. Ezekkel a gondolatokkal sikerült egy kissé megnyugodnod, és ismét a környezetedre figyelhettél.

   Csak ekkor vetted észre, hogy megálltatok. Tekinteted meglepetten futtattad végig a környezeteden, hogy szinte azonnal három ismerős alakot láthass. A hobbitok, és Aragorn nem vették észre, mert Frodóval törődtek, de neked azonnal feltűnt a három troll szobor. A helyzet ellenére is elmosolyodtál egy kicsit a látványukra. Hatvan éve állnak itt ezek a szobrok, és habár azóta benőtte őket az erdő, még mindig tökéletesen épek voltak. Ezek a trollok bizonyították, hogy Bilbó történetei nem csak kitalált mesék voltak.

   – Most meg fog halni? – kérdezte Pippin.

   – Átlép az árnyékvilágba – felelte Aragorn. – Hamarosan ő is lidérc lesz.

   – Igen, nos ez nem fog megtörténni – mondtad, ezzel magadra vonva a figyelmüket. – Athelas kell! Samu, és Arag... Vándor találhat, míg mi vigyázunk Frodóra!

   – Athelas? – kérdezte Samu, mire bólintottál.

   – Igen, te Kingsfoil(2) néven ismered – felelted. – Gyógyító a levele.

   Samu bólintott, és Aragornnal együtt elindult, hogy megkeresse az említett növényt. Néhány másodpercig néztél utánuk, tudtad, hogy hamarosan Arwen is fel fog bukkanni. Amikor már nem láttad őket, ismét Frodóra néztél, és rá mosolyogtál. A hobbit nehezen szedte a levegőt, és rettegéssel bámult rád. Ezért beszélni kezdtél, ha csak egy kicsit is, de el akartad vonni a figyelmét a fájdalomról.

   – Hé, látod ezeket a szobrokat? – kérdezted, mire Frodó körbenézett, de semmivel sem mutatta jelét, hogy értette volna a szavaid. Ennek ellenére folytattad, azzal a tudattal, hogy ha ő nem is, de a másik két hobbit egy kicsit megnyugszik majd. – Ezek azok a trollok. Azok, akik Bilbó meséjében voltak, akik kővé váltak, mert túl ostobák voltak. Addig vitáztak, ameddig a Nap felkelt, és kővé változtatta őket. Ezért menekülhettünk meg. Meg akartak enni, de Bilbó elég okos volt, hogy feltartsa őket addig, amíg a Nap fel nem kel.

   Frodó kissé nyugodtabbnak tűnt, habár ez csak apró, alig észrevehető változás volt, és nem voltál benne biztos, hogy nem azért történt-e, mert kezdte elveszíteni a tudatát. De Pippin és Trufa egészen biztosan azért voltak nyugodtabbak, mert a történeted kicsit elvonta a figyelmüket. Aztán meghallottad a lópaták dobogását, és a fejed arra fordítva megláttad a felétek közeledő Arwent. A látványára halkan, megkönnyebbülten felsóhajtottál, és hagytad, hogy a tünde letérdeljen melléd, és gyengéd hangon beszéljen Frodóhoz. Amikor Frodó becsukta a szemeit, Arwen megvizsgálta őt, míg Aragorn meghozta az Athelast.

   Nézted, ahogy megrágta a növényt, majd a csúnya sebbe dörzsölte. Frodó szemei kipattantak, és fájdalmas nyögéseket hallatott. Aggódva néztél rá, de tudtad, hogy rendben lesz, ha Arwen elviszi. Aragorn, és a tünde egyszerre álltak fel, és a férfi felemelte Frodót, majd Arwen lovához vitte.

   – Két napja kereslek titeket – mondta közben Arwen. – Öt lidérc van a nyomotokban. A másik négy hollétéről nem tudok semmit.

   Felállva a hobbitokhoz húzódtál, és hallgattad, ahogy a két szerelmes egymással beszélt.

   – Miről beszélnek? – kérdezte Pippin, mire kissé elmosolyodtál.

   – Arról, hogy ki vigye Frodót a tündékhez, és ki maradjon velünk – felelted. A hobbitok meglepetten néztek rád.

   – Tudsz tündéül? – kérdezted Trufa, mire felnevettél, és a fejed ráztad.

   – Dehogy – mondtad, és a hobbitok erre értetlenül néztek. – Tudjátok mennyire aranyos a szerelmi sztorijuk? Az egyik kedvencem!

   – Azt hittem, hogy [Név] ennél már nem lehet furcsább – mondta Pippin. – Tévedtem.

   – Soha ne becsüld alá egy jövendőmondó különcségét! – jelentetted ki vigyorogva. Természetesen ezzel csak újabb értetlen pillantásokat zsebelhettél be. De azok az arckifejezések, amiket a hobbitok vágtak, maximálisan megérték.

   Aztán meghallottad a távolodó lódobogást, és csak ekkor tűnt fel, hogy Arwen közben elindult Frodóval. Tekinteted követte az egyre távolabb kerülő lovat, és annak lovasát, miközben a hobbitok aggódva sugdolóztak egymással. Mikor már nem láttad Arwent, Aragornra néztél, majd elvigyorodtál, és mellé léptél. A férfi tekintete a távolból rád esett, és várakozón nézett alakodra.

   – Tudod, adhatok egy kis szerelmi előrejelzést, ha szeretnéd – mondtad neki, játékosan kacsintva. – Elmegy, nem megy el? Marad, nem marad? Csak kérdezz, és már mondom is!

   – Ez a két kérdés nem ugyanaz volt, csupán más szavakkal? – kérdezte, mire megvontad a vállad.

   – Amikor azt mondtam, hogy kérdezz, nem így értettem – felelted, majd vigyorogva válaszoltál a kérdésre. – De egyébként ugyanaz.

   Aragorn lemondóan felsóhajtott, míg te halkan felnevettél a reakciójára. Szükséged volt az ilyen beszélgetésekre, hogy ne aggódd halálra magad Frodó miatt.

~∞~∞~∞~∞~∞~∞~∞~∞~∞~

(1)Mert a Mikulás Középföldén is havonta látogatja a nőket. 😉

(2)A magyar szinkronban egyáltalán nem szerepel így, csak angolul. Azért tettem bele, mert nagyon furának gondoltam, hogy Samu csak annyiból tudta, hogy Aragorn miről beszélt, hogy: "Gyógyfű".