[Név] - a neved/karaktered neve

[e/c] - a szemed/karaktered szemének a színe

~∞~∞~∞~∞~∞~∞~∞~∞~∞~

   Az emberek között lépkedve követted Legolast és Aragornt, hallgatva a kósza parancsait. Bár tudtad, hogy a tündék időben érkeznének akkor is, ha te nem mondtál volna semmit, aznap, amikor Gandalf elment mégis megkerested, hogy négyszemközt beszélhess vele. Elmondtad neki, hogy mi fog történni, és megkérted, hogy hozzon segítséget. Ezzel semmin sem változtattál, egyébként is így történt volna, de Gandalf megnyugtatott, hogy rengeteget tettél csupán azzal is, hogy szóltál neki. Megköszönte a figyelmeztetést, és megkért, hogy tarts ki addig, ameddig meg nem érkezik.

   Ezt megígérhetted.

   Az életed árán is védeni fogod ezt a várat, a gyerekeket és a nőket, az időseket, azokat, akik az életüket bízták rád. Egyetlen pillanatig sem kételkedtél benne, hogy sikerülni fog megvédeni őket, hiszen ismerted a jövőt. Csak akkor szakadtál ki a gondolataid közül, amikor Éowyn Aragorn nevét kiáltozva megállt előttetek.

   – A barlangokba akarnak küldeni az asszonyokkal – mondta, mire Aragorn bólintott.

   – Ez igen nemes feladat – felelte végül, de a nő nem ezt a választ akarta hallani.

   – Óvni a gyerekeket, élelemről és szállásról gondoskodni, hogy szerzek ezzel hírnevet? – kérdezte.

   – Úrnőm, eljöhet a hírnév nélküli dicsőség ideje – nyugtatgatta Aragorn, de te tudtad, hogy ez nem lesz elég. Megértetted Éowynt, te magad is dühös lettél volna, ha nem engednek harcolni. – Akkor kire számítson a néped, utolsó mentsvár gyanánt?

   – Hadd küzdjek az oldaladon – mondta, majd rád nézett. – Hadd küzdjek úgy, ahogy [Név] is teheti. Ő is nő, mégsem szól senki.

   – Erre én nem adhatok parancsot – felelte Aragorn, majd ő is rád nézett. Némán vártad, hogy mit mond. – [Név] képzett harcos, aki felett nem uralkodik senki. Ha küzdeni akar, nincs aki parancsba adhatná neki, hogy ne tegye. Még akkor is, ha nem akarom a csatatéren látni, nem tilthatom meg neki a harcot.

   – A többieknek nem parancsoltad, hogy maradjanak! – szólt a nő, miután Aragorn feléd fordulva elindult. A férfi megállt melletted, te pedig Éowynt nézted. Tudtad, hogy a nő harcolni fog, még akkor is, ha nem ebben a csatában. – Melletted harcolnak, mert nem hajlandóak elválni tőled! Mert szeretnek téged... Bocsáss meg.

   – Hagynod kellene harcolni – mondtad, ahogy Aragorn ismét felétek fordult. A társaid között álltál, és határozott szemekkel néztél rá. – Bár, valószínűleg Théoden nem örülne neki túlzottan.

   – Ha tehetném, téged se hagynálak – felelte, te pedig válasz gyanánt csak felvontad a szemöldököd. – Túl felelőtlen vagy.

   – Nos, ezzel nem vagyok egyedül – mondtad, majd a vállára ejtetted a kezed. – Nem kell, hogy bűntudatot érezz amiatt, amit mondott.

   – Előled lehetetlen elrejteni a dolgokat, nem igaz? – kérdezte, ajkain szomorú mosollyal. Erre csak lágyan elvigyorodtál.

   – Megpróbálni is ostobaság – felelted, majd elengedve elindultál Legolas és Gimli után. Aragorn egy percig még állt ott, szemeivel egyre távolodó hármasotok követve, majd halk sóhaj kíséretében utánatok indult

   Néhány óra múlva a férfiak között álltál, figyelted, ahogy a katonák kardokat osztogattak az embereknek. A te fegyvereid nálad voltak, hűséges kardod az oldaladon lógott, az íjad a hátadon pihent. Legolas, és Gimli a közelben voltak, ők is az embereket nézték, néma csendben egyeztetek meg benne, hogy egyáltalán nem tetszett egyikőtöknek sem ez az egész. Tekinteted az emberekről a most közétek lépő Aragornra esett.

   – Parasztok, kovácsok, lovászfiúk – sorolta, hangjából jól hallottad, mennyire nem helyeselte a dolgot. – Egy se katonának termett.

   – A java túl sok telet megélt már – folytatta Gimli.

   – Vagy keveset – egészítette ki Legolas. Aprót bólintottál, szemeiddel egy fiatal fiút követve. – Nézzétek őket! Rémültek. A szemükön látszik.

   – Mégis ki ne félne a helyükben? – kérdezted, karjaidat keresztbe fonva a mellkasod előtt. 

   Legolas ekkor tünde nyelvre váltott, biztos voltál benne, hogy azért, hogy ne rémítse meg még jobban az embereket. Tudtad, hogy miről beszéltek Aragornnal, és megértetted a kételyeit. Ha nem tudnád, hogy mi fog történni, te magad is így éreznél. Rettegnél, és teljesen kétségbeesnél. Ebből a helyzetből nem volt kiút, és ha nem tudtad volna jobban, esélyt sem láttál volna arra, hogy túléljétek. De jobban tudtad.

   – Úgy velük tartok a halálba! – kiáltotta Aragorn, mire a kezed a melletted álló asztalra csaptad. A hangra mindenki azonnal feléd fordult, az emberek dühös [e/c] szemeidbe néztek, onnan akarták kiolvasni, hogy mire gondoltál. Aragorn és Legolas hátrébb léptek egymástól, ahogy haragos arcodra néztek.

   – Hát hiába beszél nektek az ember? – kérdezted, a hangodra egy emberként rezzentek össze a teremben tartózkodók. – Mondjátok csak, úgy nézek én ki, mint aki nem lát kiutat ebből a helyzetből?

   – Nem – felelte Gimli a másik kettő helyett, mert ők képtelenek voltak szavakat formálni.

   – Elmondtam már nektek, hogy nem hagyom elesni ezt a várat! – kiáltottad, és dühtől égő szemeid a két veszekedőre szegezted. Ők nagyon jól tudták, hogy sokkal jobban teszik, ha csendben maradnak. – Egy csatában vannak halottak. Ezt nem lehet megkerülni. De nem fogom engedni, hogy kiirtsák Rohan népét! Tudom, hogy mi fog történni, és tudom, hogy van remény.

   Azzal összeszorított fogakkal elléptél a két néma társad mellett, és az ajtó felé indultál. Az emberek tömege úgy nyílt szét előtted, mintha elvágták volna, senki sem állt az utadba, ahogy kiléptél a teremből. Magad sem tudtad, merre tartasz, csak akkor álltál meg, amikor a várfalon találtad magad. Tekinteted a távolba vezetted, és halkan felsóhajtva a falnak dőltél. Nem tervezted, hogy ennyire felhúzod magad. Értetted, hogy miért éreztek így a bajtársaid, teljesen megértetted őket. De ez nem volt mentség, hogy a rettegő tömegben ilyesmiket mondjanak.

   Ujjaidat kapkodva futtattad végig koszos, csapzott hajadon, s amikor egy csomóhoz értél, halkan elkáromkodtad magad. Úgy tűnt, a kifejezetten kreatív szitokáradattal együtt a dühöd is eltávozott belőled, mert utána sokkal nyugodtabban álltál. Mérges voltál rájuk, mert figyelmen-kívül hagyták azt, amit korábban mondtál. Már mondtad nekik, hogy nem hagynád ennyiben a vár pusztulását. Tudtad, hogy túlreagáltad. Hogy is ne tudtad volna, soha nem fakadtál ki ennyire, még akkor sem, amikor Thorinnal vitatkoztál oly sok éve.

   Azt is tudtad, hogy mi volt a hirtelen kitörés oka. Feszült voltál, és nem feltétlenül a közelgő csata miatt. Persze, az is közrejátszott, de nem az volt a teljes ok. Feszült voltál, mert annyi minden történt. Ott volt a jövő, a tudat, hogy ezután visszatérsz a világodba, mintha ez mind soha meg sem történt volna, és az emberek el sem hiszik neked, hogy valóban itt jártál. Feszült voltál, mert az érzelmeid már egyre kevésbé a saját világodhoz fűztek.

   Hatvan éve is érezted, de most sokkal erősebb volt. Mintha ez a világ, mintha Középfölde lett volna az otthonod, mintha ide tartoztál volna. Itt voltak a barátaid, azok az emberek, akiket a családodként szerettél. Talán még a szerelem is itt talált meg. Már rég felismerted, hogy itt akartál maradni. Ez pedig teljesen kikészített. Voltak otthon barátaid, családod. Emberek, akik visszavártak, akik szerettek. Emberek, akik aggódtak érted. Mégis, minden nappal egyre kevesebbet gondoltál rájuk, egyre inkább feledésbe merült a valódi életed.

   Lelkiismeret-furdalásod volt. Nem volt helyes, hogy csak úgy otthagynád a családodat, anélkül, hogy elköszöntél volna tőlük, csak azért, hogy Középföldén élhess. Pedig tudtad, ha lehetőséged adódott volna választani, közel sem biztos, hogy a saját világod mellett döntöttél volna. Annyira sok érzelem halmozódott fel benned, és ez volt az a pillanat, amikor végre kitörhettek. Közel sem adtál ki magadból mindent, de legalább már nem voltál robbanásveszélyben.

   Egy utolsó sóhajjal végül teljesen lenyugtattad magad. Nem volt itt az ideje, hogy ilyeneken rágódj, most sokkal nagyobb problémákra kellett összpontosítanod. Amikor az uruk-hai csapatok ideérnek, kitombolhatod magadból a stresszt. Addig arra kellett koncentrálnod, hogy valahogy ne csak magadat, de a lehető legtöbb embert életben tarts. Ez bizony kihívás volt, de rajtad ugyan nem fognak ki holmi továbbfejlesztett orkok.

   A Nap már lement, amikor lemásztál a várfalról. Az emberek már nagy erőkkel készültek a közelgő harcra, míg te némán sétáltál a zűrzavarban. Tekinteted megakadt néhány fiatal fiún, akik a nehéz kardjaikat tartva álltak, és próbálták valahogy normálisan megfogni. Túl nehéz volt a fegyver, és ők túl véznák. Egyetlen pillantásból meg tudtad ítélni, hogy még soha nem fogtak fegyvert a kezükben. Azt is tudtad, hogy ezt az urukok is azonnal meglátják majd, és nem fognak habozni, hogy kihasználják a helyzetet.

   Néhány embert kikerülve a három fiú elé léptél, akik azonnal felnéztek rád. Mikor meglátták, hogy te vagy, úgy tűnt tisztelet csillant a szemükben. Kedvesen rájuk mosolyogtál.

   – Megtanítalak titeket, hogyan védjétek meg magatok – mondtad, és kinyújtottad a kezed feléjük. Egy pillanatig egyikük sem modult, míg végül az, aki a legidősebbnek tűnt közülük a kezedbe tette a nehéz fegyvert. Még neked is súlyos volt egy kissé, el sem tudtad képzelni, mennyire nehéz lehetett nekik. – Gyere ide!

   A fiú közelebb lépett hozzád. Megragadtad az egyik kezét, és a kard köré csavartad az ujjait. A fiú bizonytalanul markolta a fegyvert, míg a másik kezét is a markolatra helyezted. Aztán mögé lépve, karjait lágyan mozdítva a megfelelő helyzetbe állítottad azokat. Ügyeltél rá, hogy úgy foghassa, ahogy neki még kényelmes volt, de ha szükséges lesz, ebből a helyzetből képes lesz támadni.

   – Így fogd – mondtad neki, mire ő bólintott. – Ne támadj, a mi dolgunk az, hogy megvédjük a várat. Maradj a felnőttek között, amennyire csak tudsz, és csak akkor harcolj, ha meg kell védened magad, vagy a társaid! Értetted?

   – Igen – felelte. Mosolyogva bólintottál.

   – Remek – mondtad, és belekezdtél, hogy megtaníts a fiúknak néhány alap mozdulatot. Amikor már mind a hárman nagyjából helyesen fogták a kardjukat, és úgy-ahogy képesek voltak megvédeni magukat, továbbmentél. Néhol még megálltál, hogy a fiataloknak segíts. Még ha ez nem is volt sok, akkor is tenned kellett valamit.

   Végül, tekinteted Aragornra esett. A férfi nem messze tőled ült, kezében egy karddal, és előtte egy fiatal fiú állt. Ismerted ezt a jelenetet, és úgy döntöttél, hogy nem szólsz bele. De, amikor a nevedet hallottad, akkor kénytelen voltál mégis közelebb menni hozzájuk, bár csak éppen annyira, hogy hallhasd, amiről beszéltek.

   – Azt beszélik, nem éljük túl az éjszakát – mondta a fiú. – Mert a helyzet reménytelen.

   Aragorn néhány másodpercig csendben volt, úgy tűnt azon gondolkodott, hogy mit mondjon. Aztán felállt, és a fiúhoz lépett, és a kardot próbálgatta.

   – Remek kard ez – mondta, majd átnyújtotta a fiúnak a fegyvert. – Tudod, hogy ki az a hölgy, akivel együtt utazom?

   – Azt mondják, hogy ő egy jövendőmondó, aki hatvan éve jelent meg Középföldén – felelte a fiú, ami valójában meglepett téged. Szóval tudták, hogy te vagy az. – Azt is mondják, hogy akkor eltűnt, és csak akkor jön vissza, ha a világ nagy bajban van. Azt beszélik, azért jött a világunkba, hogy megvédjen bennünket.

   – És milyen jól mondják – mosolyodott el a kósza. – [Név] csodálatos ember, aki bármit megtenne, hogy mindenki túlélje. Tudod, ő tényleg ismeri a jövőt, eddig még nem hallottam őt tévedni. És tudod, hogy ő mit mond a csatáról?

   – Nem – rázta a fejét a fiú, mire Aragorn a hajába borzolt. Lágy mosollyal nézted ezt a jelenetet. Egyáltalán nem lepett meg a kósza kedvessége. Az lepett meg, hogy úgy próbálta megnyugtatni a fiút, hogy rólad beszélt.

   – Azt mondta, hogy ez a vár nem fog elesni. Azt mondtad, hogy nincs remény, de én nem értek egyet – tudatta a fiúval Aragorn. A kezét a fiatal vállára tette, és úgy mondta utolsó szavait. – Ő maga a remény.

   A mellkasod boldogan felmelegedett, ahogy ezeket a szavakat hallottad. Szóval a férfi mégis hitt a szavaidban. Mosolyogva léptél Aragorn felé, miközben a fiú megfordult, és elment. Ahogy elérted a kószát, a vállára ejtetted a kezed, és próbáltál nem felnevetni, amikor a hirtelen érintésre ugrott egy aprót. Aragorn azonnal feléd fordult, és amikor felismerte, hogy te voltál az, megkönnyebbülten felsóhajtott.

   – Szép volt vénember – mondtad neki, a korábbi beszélgetésére utalva. Aragorn egy pillanatig ijedtnek látszott, amiért rajtakaptad, majd beletörődően felsóhajtott.

   – Miért tudsz mindig mindenről? – kérdezte, mire felnevettél, és gyengéden hátba veregetted.

   – Ki tudja? – felelted, majd arra intettél, amerre a páncélokat és fegyvereket tartották. – Menjünk, fel kell készülnünk egy csatára.

   Aragorn szó nélkül követett, amikor pedig elértétek a célt, Legolas és Gimli már ott voltak. Ahogy megláttad őket, rájuk mosolyogtál, és melléjük léptél. Közben Aragorn a páncéljához lépett, és elkezdett felöltözni, szóval te beszédbe elegyedtél Gimlivel. Legolas a kószához lépett, gyanítottad azért, hogy kibéküljenek a korábbi vitából. A törp a karjaiban tartotta a páncélruháját.

   – Ha lenne időnk, magamra igazíttatnám – mondta, majd elengedte a ruhát. Hangosan felnevettél, amikor az a földre esett, és felfedte, mennyivel nagyobb, mint viselője. – Mert mellben szűk egy kicsit.

   – Hát persze, hogy azért – mondtad, és nevetve a törpre kacsintottál. Gimli mormogott valamit, de nem jelezte, hogy zavarta, amiért rajta mulattál. Aztán kürtöt hallottál, és ajkaidra hatalmas vigyor kúszott. Tekinteted a társaidra esett, akik értetlenül álltak előtted. – Nos, úgy hangzik, megjött a felmentősereg.

   – Mit csináltál? – kérdezte Legolas, mire felnevettél, és vállat vontál.

   – Semmi fontosat – felelted. – Csak egy kis segítséget kértem, és lám, a kérésemre válasz érkezett.

   Társaid összenéztek, majd mikor látták, hogy megindultál kifelé, azonnal követtek téged. Amikor kiértetek, a tündék már a király előtt álltak, és ahogy megláttad Haldirt, a mosolyod kiszélesedett. A tünde rátok nézett, és Aragorn látványára kissé elmosolyodott.

   Aragorn tündéül üdvözölte Haldirt, majd ölelésbe vonta. Láttad, hogy a tünde nem nagyon tudott mit kezdeni ezzel, de az ajkain lévő kis mosoly biztosított, hogy nem zavarta a gesztus. Aztán, amikor Aragorn elhúzódott tőle, vigyorogva léptél közelebb hozzájuk, és intettél egyet. Haldir, beszélni kezdett.

   – Kérésed időben eljutott hozzánk – mondta, majd kissé meghajolt. – Lord Elrond az üdvözletét küldi.

   – Én is küldeném az üdvözletem, de mivel, hogy nem mész vissza, ezért nem kapná meg – mondtad, és vigyorogva néztél a most rád meredőkre. – Mi van? Megmondtam, hogy kértem egy kis segítséget.

   – De hogyan? – kérdezte döbbenten Gimli, mire felnevettél, és megvontad a vállad.

   – Egy bizonyos máguson át – felelted. Társaid lenyűgözve nézték mosolygó alakod. – Megmondtam nektek. Nem hagyom, hogy ez a vár elessen.

   – Büszkén harcolunk újfent az emberek oldalán – mondta Haldir, ahogy a király felé fordult. Mosolyogva húzódtál odébb, és vidáman nézted a tündéket. A király végül elrendelte a csapatokat a helyükre, és újabb hatalmas zűrzavar támadt. Te nem voltál különösebben egy csapat tagja sem, ott harcoltál, ahol éppen szükség volt rád. Ettől függetlenül beálltál szépen a sorba a tündékhez a várfalon, kezedben az íjadat tartva, felkészülve arra, hogy lelőj annyi orkot, amennyit csak tudsz.

   Figyelted, ahogy az orkok a messzeségben felétek meneteltek.

   – Jobb helyet is választhattatok volna – mondta Gimli, aki Legolas és teközötted állt. A törp annyira alacsony volt, hogy nem látott ki a falon. Vigyorogva néztél le rá.

   – Ez tökéletes hely Gimli – mondtad, majd felpillantottál a mosolygó Legolasra. – Jó a rálátás.

   Legolas megremegett a visszafojtott nevetéstől, míg Gimli csak morgott valamit. Kuncogva hallgattad ahogy panaszkodik, majd ismét a közeledő orkokra néztél. A tündék megjelenésével a hangulat sokkal kevésbé volt feszült. Az emberek végre elhitték, hogy volt remény, és ez téged is felszabadított. Aztán Aragorn lépett mellétek.

   – Cimbora – mondta Gimli és rá nézett. – Reméljük a szerencséd kitart reggelig.

   – Semmiféle szerencse nem játszott közbe az elmúlt eseményekbe barátom – felelted. A sötét éjszakát villám világította meg. – Minden pontosan úgy történik, ahogy annak történnie kell.

   – A barátaid veled vannak – mondta Legolas a kószának címezve szavait, mire Aragorn kissé elmosolyodott.

   – Reméljük, megérjük a reggelt – egészítette ki Gimli. Halkan felkuncogtál. Újabb villám hasított a csendbe, majd az eső sűrű cseppekkel eleredt.

   – Fenntartom a jogot arra, hogy azt mondhassam – kezdted, és a barátaidra vigyorogtál, – hogy én megmondtam.

   Erre mindhárman elmosolyodtak, és Aragorn egy utolsó szorítást adott a válladra, mielőtt elment volna. Fejed előre fordítva néztél a közeledő ellenségre. Kétségek nélkül tudtad, hogy a társaid túl fogják élni ezt az éjszakát. És noha, lesznek veszteségek, abban is biztos voltál, hogy a vár nem esik el.

   Ezt anélkül is így gondoltad volna, hogy láttad a jövőt.