Bizonyos olvasóim (*köhöm* Wirivir, Ariana44001 *köhöm*) kérésére (és meg mert olyan kedves vagyok) dupla részt kaptok ma. Ez lesz az utó-karácsonyi ajándékotok, szóval mostmár várjátok ki szépen a szombatot! 😌

[Név] - a neved/karaktered neve

[e/c] - a szemed/karaktered szemének a színe

~∞~∞~∞~∞~∞~∞~∞~∞~∞~

   Nem tudtad, hogy mi volt az, ami felébresztett abból a mély álomtalan alvásból, amibe a fájdalom taszított , de mikor kinyitottad a szemeid, a Nap erős fénye egyenesen a fejed fölül jött, és ennek ellenére is fáztál. Az első gondolatod az volt, hogy ilyen volt a halál. Hideg és meleg egyszerre, vakítóan fényes. Ha így is lett volna, egyáltalán nem érdekelt. Csak ismét be akartad hunyni a szemeid, és aludni még egy kicsit. Így is tettél hát, eltakartad a bántó Napot a szemeid elől, és csak feküdtél, várva, hogy a sötét ismét magával ragadjon. Mégsem tette.

   Végül ismét kinyitottad a szemeid, leginkább azért, mert már kezdett zavarni ez a hideg. Most sokkal több mindent láttál. A Nap továbbra is feletted volt, és a fénye még most is fájt a szemeidnek, de most már észrevetted a föléd magasodó fákat és sziklákat. Fejedet oldalra döntve megpillantottad a folyót, és hamar rájöttél, hogy azért fáztál ennyire, mert a hideg vízben feküdtél. A talaj kényelmetlen volt, a kavicsok nyomták a hátad, és noha nagyon szívesen feküdtél volna még, ilyen kényelmetlen helyzetben mégsem akartál visszaaludni.

   Az oldaladra gördültél, mire a karodba szúró fájdalom hasított. Halkan felszisszentél, és a fájó végtagra pillantottál. Egy mély vágás húzódott végig a válladtól a csuklódig, melyből élénkvörös vér csordogált a vízbe keveredve. Az elméd mélyén halványan tudtad, hogy valószínűleg egy szikla okozhatta a folyóban, amíg az eszméletlen tested sodródott, vagy a bőrpánt amiből nem tudtál kiszabadulni. Ekkor jöttél rá teljesen, hogy mi is történt, és hogy egyáltalán nem vagy halott.

   Patadobogást hallottál, és amikor felnéztél, megláttad a lovad. A látványára fáradtan elmosolyodtál, majd mikor eléd ért, megkapaszkodva benne lábra álltál.

   Mikor úgy gondoltad, hogy sikerülni fog, felmásztál a lóra, és teljesen az állat hátára fekve elindultál arra, amerről a folyó folyt. Ha a folyó sodort idáig, akkor a folyásiránnyal ellentétesen kell haladnod. Onnan pedig a ló irányérzékére fogsz hagyatkozni, biztos voltál benne, hogy az állat hazatalál majd. Az elméd mélyén tudtad, hogy Aragornnak kellett volna itt lennie, amit látnia kellene arról te már tudtál. De hogyan hagyhattad volna, hogy leessen? Ráadásul az, hogy sikerült megmentened azt jelentette, hogy ez nem egy olyan esemény volt, amelynek mindenképpen meg kellett történnie.

   Hamarosan arra is rájöttél, hogy viszonylag szerencsésen megúsztad a dolgot, és út közben volt időd, hogy letépve az inged szegélyéből egy jó nagy darabot bekötözd vele a sebedet. Az időérzéked azonban teljesen eltűnt. Nem tudtad, hogy csak órák vagy már napok teltek-e el, néha elvesztetted az eszméleted a fájdalom miatt, és amikor magadhoz tértél, már egészen máshol voltál.

   Éppen ezért, nem tudtad, hogy mikor is láttad pontosan az orkok seregét. Csak arra emlékeztél, hogy még úgy is, hogy tudtál róluk, a szívedet félelem markolta, s a lovadat gyorsabb iramra ösztökélve tartottál Rohan népe felé. Hosszú ideig lovagoltál, messzire elsodródtál a társaidtól. A napok teltek, és az elméd tisztult, a tested pedig gyógyult. Tudtad, hogy a kezeden nagy heg marad ezután a seb után, de ha ezzel megmentetted Aragornt, akkor teljesen megérte.

   Nem tudtad, mióta voltál már úton, amikor végül a messzeségben megláttad a célt. Tekinteted ismét csak csodával nyugtattad a tájon, mielőtt indulásra késztetted a lovadat. Habár már láttad Kürtvárat, még így is órákig tartott, mire a lóval elérted, de amikor a kikövezett úton haladhattál végre végig, érezted a mély megkönnyebbülést. Az emberek akik mellett elhaladtál úgy néztek rád, mintha szellemet láttak volna. Mikor a ló megállt, és te leszálltál róla, hallottad, hogy néhányan arról suttognak, hogy azt hitték meghaltál. A lábaid gyengék voltak, és mikor újra rájuk álltál, meg kellett kapaszkodnod a lovadban, hogy ne ess el.

   Mikor végül úgy ítélted, hogy elég stabilan tudsz állni, tettél egy tétova lépést. Megremegtél ugyan, de végül állva maradtál, ezért felbátorodva elengedted a lovad. Néhány lépés után visszanyerted a magabiztosságod, és az emberek felé indultál, de mielőtt közelebb érhettél volna ismerős hangot hallottál, amihez pillanatokkal később ismerős alak is csatlakozott.

   – Félre az útból, hadd öljem meg! – kiáltotta, de amikor meglátott, azonnal elcsendesedett. Gimlire mosolyogtál, és intettél egyet. – Te vagy a legszerencsésebb ember, akit ismerek!

   Mikor Gimli szoros ölelésbe vont, felnevettél, és viszonozva a gesztust hallgattad, ahogy a törp khuzdul nyelven a válladba motyogott. Nem sokat értettél abból amit mondott, csupán a nevedet.

   – Hiányoztam? – kérdezted végül, mire a törp abbahagyta a motyogást, és elengedve nézett végig rajtad. Megvizsgálta az arcod, a [e/c] szemeid, melyekben még most is ott csillogott az élet, a mosolyod ami úgy ragyogott, akár eddig. – Hol vannak a többiek?

   – Odaviszlek – felelte, és elengedve elindult arra, amerről jött. Mosolyogva követted őt, először a társaiddal akartál beszélni, és csak utána a királlyal. Megígérted Gandalfnak, hogy segítesz Aragornnak, és ez nem csak abból állt, hogy leveted magad a szakadékról helyette. Nem vállalhattad magadra az összes ember sorsát, nem menthettél meg mindenkit. De most, hogy itt voltál, és megígérted, hogy segítesz Aragornnak, aki pedig azt ígérte, hogy segít a királynak, meg kellett védened az embereket.

   Az emberek között az első ismerős alak egy szőke tünde volt, aki háttal állt nektek. Habár messze volt, innen is jól láthattad, hogy egész testében megfeszült. Legolas tekintete az embereket vizsgálta, valószínűleg az volt a dolga, hogy vigyázzon rájuk. Ajkaidra vigyor költözött, ahogy közeledtél felé, úgy döntöttél, hogy vicces lenne megijeszteni. Mégis, valahogy az nem jutott eszedbe, hogy egy tünde volt, és abban a pillanatban, ahogy meghallotta a lépteidet feléd pördült. Legolas ezer közül is felismerte volna a lépteid zaját, még a légvételeid lágy ritmusát is ismerte.

   A tünde szemeiben hitetlenkedés csillogott, amikor meglátott. Nem igazán lepődtél meg ezen, ahogy az emberek is, így ő is biztosan azt hitte, hogy meghaltál. A vigyorod ellágyult, kedves mosollyá vált, ahogy közelebb léptél Legolashoz. Úgy tűnt a tünde ekkor rájött, hogy nem egy szellem vagy, és nem képzelődött, mert egyetlen lépéssel átszelte a távolságot köztetek, és mély ölelésbe vont. Erős karjai úgy szorítottak, mintha attól félne, hogy egyszer csak köddé válsz az ölelésében.

   – Ennyire hiányoztam? – kérdezted. Legolas nem felelt, egyszerűen csak tovább szorított. – Legolas?

   – Azt hittem, halott vagy, Meleth e-Guilen – mondta, hangjából olyan érzéseket hallottál, amiket nem értettél. Ott volt a boldogság, amiért éltél, és a kétségbeesés, amit addig érezhetett, míg azt hitte, hogy halott vagy. De ott volt még valami, valami, amiről nem tudtad, hogy mi. Vagy sokkal inkább nem tudtad, hogy nem csak képzelted-e.

   – Én is – felelted végül, igyekeztél vidám hangot megütni. Legolas erre sem reagált, úgy tűnt, teljesen belemerült az érzésbe, hogy a karjai között tarthat. – Jól vagyok Legolas.

   A tünde erre elhúzódott tőled, és szemeit áthatóan vezette végig alakodon. A bőrödet borító piszok most sokkal halványabb volt, azért lehetett, mert egy részét lemosta a folyó vize. A mosolyod éppen olyan volt, mint máskor, a szemeidben látta azt a csillogást, amit annyira szeretett. Úgy tűnt, hogy gyengébb voltál egy kicsit, de egyértelműen nem voltál életveszélyben. Azonban a tünde tekintetét nem kerülte el a karod köré csomagolt szövet, ami egyértelműen nem illett oda, és amit vörösre festett a véred.

   – Megsérültél – mondta, mire tekintetét követve a kezedre néztél. A seb fájt, de egyáltalán nem volt elviselhetetlen.

   – Csak egy kis vágás – mondtad, és megvontad az ép vállad. Legolas egy pillanatig a szemeidbe nézett, a fájdalom jeleit kereste bennük. Aztán, amikor megtalálta azt, megragadta a kezed, és maga után húzott. – Várj, hova megyünk?

   – A sebedet rendesen el kell látni – felelte ő, és áthúzott az emberek tömegén, le egy lépcsőn, be egy nagyobb szobába. Néhány ember volt odabent, úgy tűnt, hogy voltak akik megsérültek. Ahogy körbenéztél a szobában nem láttál senkit, akinek komolyabb baja lett volna, csupán egy-két fekvőbeteg volt. Legolas leültetett egy székre, és rád parancsolt, hogy maradj nyugton. Engedelmesen vártad, hogy ismét feléd forduljon, és amikor ez megtörtént, egy adag fehér szövetet, és egy kis alkoholt tartott.

   – Tényleg nincs erre szükség – kezdted, ahogy Legolas fél térdre ereszkedett előtted, és a karodhoz nyúlt. A tünde meg sem hallotta a szavaid, egyszerűen csak letekerte a sebedről az ingdarabot, hogy láthassa a sérülésed. Az ujjai gyengéden simultak végig a bőrödön, ahogy a sebet vizsgálta. Mikor összerezzentél a fájdalomtól, azonnal elkapta a kezét.

   – Sajnálom – mondta, mire gyorsan a fejedet ráztad. Természetesen nem tehetett arról, hogy fájt, csak a sebedet vizsgálta.

   – Nem, semmi baj – mondtad, és igyekeztél megnyugtatóan rá mosolyogni. – Tényleg.

   – Ez most fájni fog – figyelmeztetett végül, mire csak bólintottál egyet. Legolas egy tiszta rongyra öntötte az alkoholt, és lágyan a sebed széléhez érintette. Hangosan felszisszentél a csípő fájdalomra, és összeszorított fogakkak igyekezted elviselni az újonnan érzett kínt. Legolas aggódva nézett rád, de nem hagyta abba a seb tisztítását. Mikor végzett vele, a fehér szövetet a kezed köré kötötte, éppen annyira szorosan, hogy még ne legyen kellemetlen.

   – Köszönöm – mosolyogtál rá. Legolas végre viszonozta a mosolyod, és felállva a kezét nyújtotta. Elfogadtad, és hagytad, hogy lábra húzzon.

   – Soha többé ne ijessz meg ennyire [Név] – kérte, ahogy gyengéden a kezei közé fogta az arcod. Belesimultál a lágy érintésbe, és aprót bólintottál.

   – Nem ígérhetek semmit – mondtad, és láttad, hogy a szavaidra tiltakozni akart, ezért gyorsan folytattad. – De megteszem, ami tőlem telik. Különben is, komolyan azt hitted, hogy ennyire könnyen megszabadulhattok tőlem? Ennyi nem elég, hogy meghaljak Legolas.

   – Bármennyire különleges is vagy, akkor is egy egyszerű ember, Meleth e-Guilen – mondta, s közben kék szemeit egy pillanatra sem vette le rólad. – Te sem élhetsz túl mindent.

   – Tudom – felelted. A szíved fájt arra a gondolatra, hogy Legolas mennyire aggódhatott. Fogalmad sem volt róla, mit érzett, amikor eltűntél a csatában. – De nem vagyok annyira törékeny, mint amilyennek látszom.

   – Tudom, hogy tudsz magadra vigyázni – rázta a fejét, hüvelykujja gyengéden simogatta a puha bőrt az arcodon. Élvezted az érintését, teljesen megnyugtatott. – De ez nem változtat azon, hogy nem vagy mindenható.

   – Bármit mondok, akkor is neked lesz igazad – sóhajtottál fel megadóan, mire Legolas ajkain felbukkant egy aprócska mosoly. – Megígérem, hogy amennyire tudok, vigyázok magamra. De nem ígérhetem, hogy nem fogok ezek után is valami meggondolatlant tenni, ami akár az életembe is kerülhet.

   – Nem is te lennél, ha nem tennél semmi felelőtlent – mondta ő, ezzel halk kuncogást érdemelve ki tőled. Figyelte, ahogy a szemeid élénken felcsillantak, ahogy a nevetésed végigbizsergett az egész testeden. Nem is tagadhatta, hogy teljesen elbűvölted. A szavak maguktól szaladtak ki a száján, szinte észre sem vette, hogy valóban kimondta őket. – Gellon ned i galar i chent gîn ned i gladhog(1).

   – Ez mit jelent? – kérdezted, abbahagyva a nevetést, kíváncsiságtól csillogó szemekkel. Legolas csak elmosolyodott, és a fejét rázta. – Nos, én mondtam, hogy ezentúl nyugodtan beszélhetsz sindarinul. Tudod, én is tudok olyan nyelven, amit te nem ismersz.

   – Az otthonod nyelvén? – kérdezte, mire felkuncogtál, és bólintottál.

   – Nos, nem az anyanyelvem, és valójában már egy holt nyelv, de régen voltak, akik beszélték – felelted, mire a tünde érdeklődve nézett rád. Felkuncogtál a tekintetére, volt benne valami ártatlan, egy olyan naivitás, ami egy több száz éves személynél annyira idegennek tűnt. – Alea iacta est(2).

   – Úgy sejtem, hogy nem fogom megtudni a jelentését – mondta, mire felnevettél.

   – Természetesen nem – felelted, majd játékosan kacsintottál. – Akkor megtudnád, hogy nem is tudok ezen a nyelven, csak megtanultam néhány mondatot.

   Legolas hangosan felnevetett, te pedig csak mosolyogva néztél rá. Örültél, hogy ezekben az időkben is tudtál tenni valamit, hogy a társaidat megnevettesd. Még ha csak rövid pillanatok is voltak, azt akartad, hogy egy kicsit megfeledkezzenek a közelgő fenyegetésektől, és élvezhessék az életet. Legolas nevetése lassan elhalt végül, de a mosolya nem tűnt el, ahogy rád nézett. Felismerted a szemeiben csillogó élénk érzelmeket, mert már másoknál is láttad. Egy pillanatra beugrott Boromir arca, amikor táncoltatok. Ő akkor pontosan így nézett rád, és habár úgy tettél, mintha nem láttad volna, igenis észrevetted.

   Nem tudtad, hogy mi tévő légy. Még ha viszonoztad is ezeket az érzéseket, neked akkor sem volt jövőd itt. Nem Középfölde szülöttje voltál, és amikor beteljesítetted a feladatod, ismét vissza fogsz térni a te világodba. Kegyetlenség lett volna reményeket táplálnod benne, amikor tudtad, hogy egy nap ismét el fogsz tűnni, és ezúttal örökre. Persze, ezt nem tudhatta. Csak te, és valószínűleg Gandalf tudott arról, hogy nem maradsz itt, hogy amint vége a feladatodnak elmész majd. Nem is akartad neki elmondani. Elég dolog volt, ami miatt aggódnia kellett, nem akartad, hogy még ez is rátegyen egy lapáttal. Ezért úgy tettél, mintha nem vettél volna észre semmit.

   Ajkaidra mosolyt kényszerítettél, ahogy végül elhúzódtál Legolas érintéséből.

   – Hol van Aragorn? – kérdezted végül. Legolas úgy tűnt, hogy csalódott, és a férfi nevét hallva egy kissé megfeszült, de aztán gyorsan elrejtette ezt az érzést.

   – A királlyal – felelte végül, te pedig bólintottál. Még látni akartad őt is, mielőtt a királyhoz mész, de úgy tűnt, hogy erre nem volt lehetőséged.

   – Remek, úgyis épp beszélni szerettem volna Théodennel – mondtad. Legolas meglepetten nézett rád, nem tudta, hogy mi mondanivalód lehetett a királynak. – Odavezetnél hozzájuk?

   –Természetesen, Meleth e-Guilen – mondta, és a kezét nyújtotta. Elmosolyodtál, és összefűzted az ép karod az övével, hagyva, hogy a kívánt irányba vezessen. – Tudom, talán nem tartozik rám, de miről kell beszélned a királlyal?

   – Nem, mintha nem tartozna rád – felelted, és megvontad a vállad. Ez a mozdulat éles fájdalmat váltott ki a karodon lévő sebből, és azonnal megbántad, hogy nem gondoltál erre hamarabb. Összeszorított fogakkal vártad, hogy a fájdalom elmúljon, és amikor ez megtörtént folytattad a mondanivalód. – Ha hallani szeretnéd, nyugodtan velem maradhatsz. Különben is elmondtam volna nektek is, miután beszéltem a királlyal.

   – Valami a jövővel kapcsolatban? – kérdezte, mire kissé elmosolyodtál.

   – Nos, mondhatjuk így is, bár nem csak azért tudok róla, mert láttam a jövőt – adtad meg a választ, mire Legolas elgondolkodva bólintott egyet.

   – Tehát, ameddig távol voltál, láttál valamit az úton? – következtette ki, mire egyetértően bólintottál.

   – Pontosan így van.

   Hamarosan elértétek a hatalmas faajtókat, és arra gondoltál, hogy berontasz rajtuk, hogy jól magadra vond a figyelmet, de amikor lendültél, hogy belökd az ajtót, Legolas megállított. Kérdőn néztél fel rá.

   – A sebednek nem tenne jót, ha megerőltetnéd – felelte a ki nem mondott kérdésre, és csak ekkor jöttél rá, hogy maximálisan igaza volt. Egy egyszerű vállvonás is erős fájdalmat okozott, ha most még meg is erőltetnéd, akkor az biztosan nagyon fájna. Ezért végül hálásan bólintottál neki, és hagytad, hogy kinyissa előtted az ajtót. Mivel az ajtó maga elég nagy, és nehéz volt, még akkor is felvonta magára a figyelmet, ha gyengéden nyitották ki.

   Amikor megláttad a teremben tartózkodókat, azok mind titeket néztek, úgy tűnt, hogy éppen egy beszélgetést szakítottatok félbe. Tekinteted a királyról a mellette álló Aragornra siklott, aki úgy nézett rád, mintha nem hitt volna a szemeinek. Egy futó mosollyal biztosítottad, hogy rendben voltál, majd figyelmed ismét Théodenre irányítottad.

   – Életben vagy – jelentette a nyilvánvalót a férfi, mire egy magabiztos vigyort kapott tőled válaszul.

   – Így van, és noha nagyon szívesen örömködnék a viszontlátásnak, de nincs időnk mulatni – felelted, noha tudtad, hogy semmiféle mulatságról nem volt itt szó. Igazából már az is meglepett, hogy Théoden emlékezett egyáltalán rád, ugyanis nem sokat beszéltél vele. Valójában egy szót sem. – Egy ork sereg tart erre, és ha nem készülünk fel, akkor senki sem marad életben.

   – Honnan tudom, hogy bízhatok a szavaidban? – kérdezte, mire fél szemöldököd felvonva néztél rá.

   – Mondd csak, hallottál már arról a jövendőmondóról, aki hatvan éve jelent meg Középföldén, és minden jóslata beteljesült? – kérdezted. Úgy tűnt, hogy most kifejezetten jól jött, hogy az emberek ismertek, még akkor is, ha valószínűleg senki sem tudta, hogy te voltál az.

   – Kevés olyan szerzet él Középföldén, aki ne hallotta volna e legendát – felelte ő.

   – Nos, akkor elárulhatom, hogy az a bizonyos jövendőmondó én magam vagyok – mondtad, és büszkén kihúzva magad beljebb léptél a terembe. Mindenki némán nézett rád, a laza, mégis veszélyt sugalló mozdulataidra, a veszélyesen csillogó [e/c] szemeidre, a magabiztos mosolyodra. Az egész lényed azt sugallta, hogy bolond lett volna, ki megpróbálja megcáfolni szavaidat. Olyan magabiztosság sugárzott belőled, ami nem hagyott maga után kétséget. – Láttam a jövőt, és ismerem a következményeket.

   – Hatalmas a sereg? – kérdezte végül a király, látván, hogy nem is volt kérdés az igazad. Mindenki a teremben néma maradt, az a felsőbbrendűség, amit magadból öntöttél teljesen megdermesztette a levegőt a teremben. Olyan volt, mintha valamiféle varázslatot használtál volna, mintha te magad akartad volna, hogy senki se szóljon közbe. Még Legolas és Aragorn sem voltak képesek megmozdulni az intenzív jelenlétedtől.

   – Egész Vasudvard kiürült – felelted.

   – Létszám? – Théoden maga is királyként beszélt, talán úgy tűnhetett, mintha ő rá nem lett volna hatással a magabiztos kiállásod. Azonban a király is tudta, hogy itt most a te szavad volt megkérdőjelezhetetlen. Látta a szemeidben, hogy nem tűrtél ellenvetést.

   – Legalább tízezer fő – válaszoltad.

   – Tízezer? – kérdezett vissza a király, mintha nem hallotta volna a szavaid.

   – Egyetlen célja van e seregnek – felelted, tekinteted mélyen az övébe fúrva. – Hogy elpusztítsák a világunkat. Napnyugtára ideérnek.

   Hagytad, hogy a csend a teremre telepedjen a szavaidat követően. Érezted a feszültséget a levegőben, és tudtad, hogy senki sem kételkedett az igazadban. Ezúttal nem állt szándékodban enyhíteni ezen a feszültségen, éppen ezt akartad elérni. Ez kellett, hogy a jelenlévők megértsék, mennyire komoly a helyzet. Nézted, ahogy a király a szavaidat emésztette, majd hátat fordított neked, és elindult a terem kijárata felé.

   – Hadd jöjjenek! – kiáltotta még, mielőtt elhagyta volna a termet. Ezután néhány másodpercig még ott maradt a feszült csend, mindenki téged nézett, várták, hogy mit lépsz erre. Aztán, halkan felsóhajtottál, és a fejed csóválva megtörted a csendet.

   – Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de még én is megijedtem volna magamtól, ha a helyében vagyok – mondtad, és mikor a többiek felé fordultál, ajkaidon szokásos mosolyod ült. A feszültség egy pillanat alatt tűnt el, mintha csak a szavaid elfújták volna, és a jelenlévők azonnal megnyugodtak. Legolas elmosolyodott, habár még mindig az előző percek hatása alatt állt. Nagyon furcsa volt téged ilyennek látni. A társaid a mosolyodról ismertek, ez volt az, amit bárhol, bármikor felismertek volna. De most megértették, hogy a sok mosoly és piszkálódás mögött volt egy olyan éned is, mely királyokat volt képes elhallgattatni. – Nos, remélem, hogy komolyan vette, amit mondtam.

   Nem kaptál választ erre, csupán két erős kart éreztél magad körül, ahogy egy izmos mellkasba húznak. Döbbenten pislogtál, majd amikor felismerted a karok és a mellkas gazdáját, ajkaidra vigyor csúszott, és visszaölelted őt. Aragorn erősen tartott, éppen úgy, mint nemrég Legolas. Soha nem hitted volna, hogy ezek a makacs férfiak majd maguktól ölelnek meg téged, de valahogy az elmúlt időben ez meglepően sokszor fordult elő. És, ami azt illeti, minden egyes ilyen ölelést élveztél.

   – Nahát, csak nem hiányoztam, Aragorn bácsi? – kérdezted. Érezted, ahogy a teste rázkódott, és a következő pillanatban a halk nevetést is meghallottad. A hangra a mosolyod kiszélesedett.

   – Tudod, hogy mekkora ostobaságot csináltál? – kérdezte, te pedig csak bólintottál egyet. Habár ha visszamehettél volna az időben, akkor is ugyanígy tettél volna, ettől függetlenül még tisztában voltál vele, hogy nagyon felelőtlen döntés volt. – Soha többet ne merj ilyesmit tenni!

   – Igenis – mondtad, és hagytad, hogy a férfi elhúzódjon tőled. Persze, csak annyira lépett hátrébb, hogy az arcodba nézhessen, a karjai még így is a derekadon nyugodtak. Fényes mosollyal ajándékoztad meg, ezzel próbálva megnyugtatni.

   – Komolyan beszélek, [Név] – mondta, tekintetét a szemeidbe fúrva. Láttad rajta, hogy valóban komoly volt, és megértetted, hogy miért. De akkor sem tehettél ígéreteket. – Azt hittük, hogy elvesztettünk.

   – Legolas már megszidott a tetteimért, szóval neked már nem kell előadást tartanod – sóhajtottál, és megnyugtatóan mosolyogtál rá. – Tényleg megértettem.

   – De még mindig nem ígéred meg – felelte ő. Nem hitted, hogy észreveszi ezt, de úgy tűnt, hogy mégis.

   – Nem, tényleg nem – mondtad, majd elengedve hátrébb léptél. Egy pillanatra úgy tűnt, a férfi utánad akart nyúlni, de végül visszahúzta a kezét. – De, ha ez megnyugtat, igyekezni fogok.

   Aragorn nem felelt, de láttad a szemeiben, hogy egyáltalán nem volt megelégedve ezzel a válasszal. Azonban nem tehetett semmit, feletted valószínűleg senkinek sem volt hatalma Középföldén. Senkinek, még a legnagyobb királyoknak sem. Szabad voltál, és ezt senki sem tudta elvenni tőled.

~∞~∞~∞~∞~∞~∞~∞~∞~∞~

   Nem sokkal később a király mögött lépkedtél, melletted két oldalt Legolas és Aragorn haladt. Théoden tudta, hogy igazat mondtál, és azzal is tisztában volt, hogy valamit tennie kellett. Minden embert, aki harcképes volt, be kellett szerveznie, minden egyes személy számított. Tudtad, hogy vannak olyanok, akik nem csak, hogy nem tudtak harcolni, de talán még fegyvert sem fogtak soha a kezükben. Sajnáltad őket, és egyáltalán nem tetszett, hogy nekik is harcolniuk kellett, de azzal is tökéletesen tisztában voltál, hogy nem sok más lehetőség maradt.

   – Minden férfi, és erős legény, aki fegyverre fogható készüljön fel az esti csatára! – adta ki a parancsot Théoden az egyik katonának. Tekinteted a királyon nyugtattad. El sem tudtad képzelni, mennyire nehéz lehet uralkodónak lenni. Emberek százainak sorsa nyugodott a vállán, és olyan döntéseket kellett meghoznia, amik gyökerestül megváltoztathatták mindenkinek az életét. Mikor kiértetek a kapun, megálltatok, és Théoden visszafordult felétek. – A hidat, s a kaput felülről fogjuk védeni. A szurdokfalon sereg még nem hatolt át. Idegen nem tette be a lábát Kürtvárba.

   – Ezek nem gyülevész esztelen orkok – mondta Gilmi, magára vonva a figyelmet. – Hanem uruk-haiok. Vastag a páncéljuk, és széles a pajzsuk.

   – Számos háborút megvívtam már törp uram – mondta Théoden Gimli elé lépve. Némán figyelted a jelenetet, nem szóltál egy szót sem. – Tudom, hogy védjem meg a saját váram.

   Gimli dühösen állt, egyértelműen nem tetszett neki, amit a király mondott. A kezed a vállára ejtetted, ahogy elhaladtál mellette, hogy követhesd Théodent. Az érintésedre egy kissé ellazult, de továbbra is haragosan követett titeket. Lépcsőkön haladtatok fel a várfalra, ahonnan lenézve egy pillanatig teljesen elakadtál a látványtól.

   – Úgy megtörnek e szirtfalon, akár víz a sziklán – folytatta Théoden, ahogy lenéztetek a falról. – Szarumán hordái felperzselnek mindent, ezt átéltük már. De a terményt újra el lehet vetni. A házakat újjá lehet építeni. E falakon belül, ki fogunk tartani.

   – Nos, az biztos, hogy magabiztosságból nincs hiánya – súgtad Gimlinek, aki erre felhorkant.

   – Ők nem Rohan terményeit jönnek elpusztítani, hanem az embereket! – tiltakozott Aragorn. – Az utolsó gyermekig.

   – Mondd, mit vársz tőlem? – kérdezte a király. – Nézz körül! Bátorságuk hajszálon függ. Ha sorsunk itt ér véget, hát oly búcsúra bírom rá őket, mit megőrizhet az emlékezet.

   – Küldj ki lovasokat, uram! – mondta Aragorn, ezzel megállítva a királyt. – Hívjanak segítséget!

   – Ugyan, ki jönne? – kérdezte ismét Théoden. – Tündék? Törpök? Barátok tekintetében nem vagyunk szerencsések. A szövetségeinknek vége.

   – Gondor segít – felelte a kósza.

   – Gondor? – kiáltotta a király. Az arcán düh égett. – Hol volt Gondor, mikor Nyugatvég elesett? Hol volt Gondor, mikor az ellenség bekerített minket? Hol volt Go... Nem, Aragorn uram. Egyedül vagyunk.

   Figyeltétek, ahogy a király elment. Aragorn némán állt előttetek, és Théoden hátára bámult, míg te a tekinteted a messzeségbe szegezted.

   – [Név] – hallottad a hangot, mely azonnal kiszakított a táj szépségéből, s Legolas felé fordultál. – Nekünk is fel kell készülnünk.

   – Rendben van – mondtad, s a társaidra néztél. Komor tekintetük láttán szomorúságot éreztél. – Tudom, hogy most kétségbeejtőnek tűnik a helyzet. De komolyan azt gondoltátok, hogy hagyni fogom, hogy ez a vár elessen?

   – Mégis mit tehettél volna, ami segít nekünk? – kérdezte Gimli, mire a mosolyod kiszélesedett. A társaid nézték a szemeidben megcsillanó veszélyt, a magabiztos mosolyodat, és tudták. Tudták, hogy minden rendben lesz.

   – Majd meglátod kedves Gimli – felelted végül, s tekinteted futólag ismét a messzeségre vezetted. – Majd meglátod. 

~∞~∞~∞~∞~∞~∞~∞~∞~∞~

(1) Sindarin: Valami olyasmi, hogy: "Szeretem, ahogy a szemeid ragyognak, amikor nevetsz"

(2) Latin: A kocka el van vetve