Őszies erdő csupa színbe pompázik,
Megváltozott , megváltozik s a fák suttognak,
Megtekintve bánatos , gondterhelt arcomat,
Evvel átfestve egyszínű leveleket.
S reménysugár rákezd , sikonkázik.

Sok gazt eltaposva,
S mit sem törődve velük,
Gyümölcs termett volna.
De lebutultak , s elkezdtek száradni,
Elgondolkoztat a többi fánál roskadva.

Mi szép táj volt lassan sötétségbe vész el,
Sűrű bokrok között elveszve megakadva,
De utamról nem tértem le kitaposott ösvényemről.
Évek óta nem birtam megtenni , nem adtam még fel,
Rosszakaró őszi erdő segitségét megtagadva.

Haladok tovább előre s megyegetve kihalt környezetembe,
Célom még messze van , hosszú még az út,
Sorvadozó fák gyökerei próbálnak föld alá lerántani,
Túlélni kell vad növények közt ez az egyetlen kiút.

A nagy rengeteg már nem próbálkozik,
Lehajtva lombjait úgy tűnik elcsitul,
Hirtelenjébe újra megkíséreltetik,
Össze-vissza szabdalnak rángatnak,
Nem adom fel nem engedem nekik,küzdéstől sebes testem ellilul.

Virágok hol vagytok mikor segitség kéne?
Egy menedék ahol elbújhatok,
S fáradt testem elrejthetem a vadállatok elől,
De nincs menekvés nincs hely hol megbújhatok.
Túlélni kell s ha nem ezt teszem mit felépítettem összedől.

Virágnak tettetétek magatokat néhányan,
De nem vagyok hiszékeny látom már a valóságot,
Hóvirágból kéne több a nyirfaerdőbe,
S a tökéletességet nem lehet megteremteni,
De amit meglehet az örökkévalóságot.

Az amúgy is romlott erdőbe jönnek a favágók,
A bereknek utolsó halk sikolya hallatszik senki se hallja,
Meghal, kivégezték , szívem összeszorul,
Amit az ősi fák építettek fel , összeborul.