Josh egy kicsit közelebb úszott hozzám, mire összerezzentem. Észrevette, de nem tágított. A szemében eltökéltség csillant. Az uszonyom megremegett, készen állva a hirtelen indulásra, de a testem teljesen lefagyott. Csapdában vagyok. Nincs esélyem elúszni.
A szívem a torkomban dobogott és egyre inkább azt suttogtam magam elé, hogy meg fogok halni.
Mikor alig néhány centi választott el minket, Josh kinyúlt és a derekamnál fogva magához szorított, amitől elakadt a lélegzetem.
Még így, a vízben lebegve is észrevehetően magasabb volt nálam.
-Khm. Nem kellene indulnunk? - kérdeztem a hátam mögé intve. Abban reménykedtem, hogy odanéz és nem veszi észre, hogy fülig vörösödtem a közelségétől. Furcsa volt ez a helyzet. Egyszerre féltem tőle és vágytam a társaságára.
-De - mosolyodott el és egy lágy puszit nyomott a homlokomra, aztán elengedett engem, majd kikerülve, úszni kezdett.
Az agyam teljesen lefagyott. Mozdulni sem tudtam.
Megráztam a fejemet és Josh után iramodtam. Nem volt gyors, így hamar beértem. Egymás mellett úsztunk csendben, amit végül én törtem meg.
-Nem akarlak lelombozni, de ezzel már próbálkoztam és hidd el, nem vált be! - mosolyogtam rá gúnyosan.
-Mert nem jól próbáltad! - jelentette ki Josh határozottan és gyorsított a tempón.
Nem igazán értettem mire céloz.
Mert úszni az üres óceánban annyira sokféleképpen lehet!
Éppen mikor a cápafiú mellé értem, ő irányt váltott és egyenesen lefelé, a homok irányába kezdett úszni.
Ez megőrült, ha azt hiszi talál ott kijáratot!
Abban a pillanatban, mikor Joshnak a homokba kellett volna csapódnia, semmivé lett, két bucka között.
Elkerekedett szemmel figyeltem a zavaros vizet, ahol az imént még a cápafiú lebegett.
Lejjebb ereszkedtem és meglepve tapasztaltam, hogy a homok felszíne elmosódott. Kinyújtottam a kezemet, mire az ujjaimat elnyelte az óceán alja.
Ez lehetetlen!
Csaptam még kettőt, mire az egész testem eltűnt a homokban. Az első pillanatban fulladozni kezdtem, ami irónikus volt a számomra, tekintve, hogy tudok lélegezni a víz alatt. Utána egy pillanat alatt változott meg a környezetem. A nyílt vízen találtam magamat, ahol Josh az orrom előtt lebegett.
-Most már kinn vagyunk - jelentette ki határozottan, mire bólintottam, bár még mindig nem tudtam felfogni, hogy sikerült.
Megfordult és lassan úszni kezdett. Egyetlen szó nélkül követtem.
-Őszintén remélem, hogy nem fogom megbánni, hogy bíztam benned. - motyogtam az orrom alá. Arról persze teljesen megfeledkeztem, hogy a víz jól vezeti a hangot.
-Én is remélem - húzta félmosolyra a száját és közben lefékezett. Ekkor tűnt csak fel, hogy már a partnál vagyunk. Löktem magamon egyet és az egyik stég alá húzódtam, hogy a partról ne lehessen látni. Josh mellémsuhant és az arcán mintha egy pillanatra tétovázást láttam volna, utána csak intett, majd egyetlen szó nélkül lebukott a víz alá és eltűnt a végtelen kékségben.
Nagyot sóhajtottam és visszaváltoztam emberré, majd a csurom vizes ruhámban kimásztam a vízből, úgy, hogy senki ne lásson meg és elindultam az egyik kisebb utcán a házunk felé.

Amikor hazaértem, egy nagyon dühös Owennel találtam szembe magamat.
-Hol a csudában voltál? - kérdezte és megragadta a vállamat, hogy megbizonyosodjon róla, tényleg itt vagyok és nincs semmi bajom. - Ha még egyszer ilyet csinálsz, nem lesz időd félni a cápáktól, mert én magam öllek meg! - nézett rám mérgesen.
Tudtam, hogy egyetlen szót sem gondol komolyan, ezért csak gyengéden elmosolyodtam.
-Semmi bajom, oké?
Owen nagyot sóhajtott és mélyen a hajába túrt, utána olyan hirtelen ölelt át, hogy egy pillanatra minden lelassult.
-Azt hittem, hogy bajod esett - suttogta olyan halkan, hogy alig hallottam.
-Nem történt semmi. - bizonygattam.
Owen hátrahúzódott, elengedve engem és felkapott egy törölközőt a konyhai székről.
-Van kedved fürdeni egyet? - intett a medence felé.
-Nem, kösz! Egy életre elegendő vizet láttam ma.