Mindig is szerettem a péntek délutánt és a péntek estét, de ez alkalommal különösen vártam, mert érdekes programom volt, ugyanis e hét pénteken került sor a halloweeni bulira Poppyék házában. Bár gyakorlatilag csak jövő hét szerdán lesz Halloween, de a suli miatt valószínűleg egyikünk sem maradhatott volna ki olyan sokáig, mint szerettünk volna, ezért megegyeztünk a péntekben. Még jó, hogy Poppy barátjaként én is azok közé tartoztam, akik szavazhattak arról, hogy melyik nap kerüljön sor a bulira. Poppy viszont nem állt le csak nálunk, egy csomó embert meghívott a bulira. Ezzel amúgy semmi bajom nem volt, csak reméltem, hogy a házuk méreteit is figyelembe vette a vendéglistánál.

Mivel ez volt az első Halloweenom a csapattal, belementek, hogy valóra váltják az álmomat és csoportosan beöltözünk valaminek. Olaszországban nem túlságosan ünnepelték a Halloween, ezért abban a pár évben, amikor kivételesen rendezett valaki az ismerőseim közük ilyen bulit, a legtöbben csak nagyon minimálisan öltöztek be (csak egy macskafület vettek fel vagy cowboy kalapot), azonban mikor Lottie elmondta, hogy itt komolyan veszik a jelmezeket, izgatottság fogott el, ami hamarosan átragadt a többiekre is, és néhány napon belül már a témánk is megvolt: Larry és Wyatt ajánlására úgy döntöttünk, hogy Nintendo karaktereknek öltözünk be. Én magam nem voltam nagy Nintendo szakértő – csak egy firenzei barátnőmmel, Gabriellával, játszottam néha, ha náluk jártam – de a Google jóbarátom, és rövidesen találtam egy nekem tetsző karaktert is.

Nem tudtam, hogy pontosan kicsoda vagy micsoda Toad, de a dizájnja rögtön megfogott, és úgy gondoltam, hogy a saját ruháim segítségével könnyen el tudom készíteni, talán csak egy-két kisebb és még fontosabban, olcsóbb darabot kellett beszereznem. A gombaszerű élőlény bőrébe bújva egy királykék mellényt viseltem, sárga szegélyekkel, alatta pedig egy világosbarna, ujjatlan pólót, ami egészen közel állt a bőröm árnyalatához. A fehér hosszúszárú szövetnadrágom szárára még régebben néhány színes pompont varrtam, ami így nem bizonyult túlságosan pontosnak a jelmezemhez, de némi tanakodás után úgy döntöttem, hogy felesleges venni még egy fehér nadrágot, vagy megcsonkítani ezt a darabot, hiszen erre is azért erősítettem pomponokat, mert a sima fehér nadrágot túlságosan unalmasnak találtam. A legfontosabb kiegészítő azonban még hátra volt: Toad fején egy hatalmas gombaszerű kalap állt, ami fehér színű volt, néhány nagy, piros körrel. Természetesen ilyen fejfedőt sehol nem árultak – maximum egy-két durván túlárazott jelmezboltban –, ezért ezt én készítettem el a rendelkezésemre álló szövetekből. Utolsó simításként még felvettem a barna cipőmet, valamint egy apró, gombás fülbevalót is a fülembe illesztettem, amiket szintén én magam készítettem, bár nem erre az alkalomra, hanem még régebben. 

A ruhák és az ékszerek tekintetében elég extra vagyok – szeretem az élénk színeket, a feltűnő formákat és a szokatlan ruhadarabokat vagy éppen ékszereket. Talán ezért is vagyok annyira visszafogott a sminkem és a körmeim tekintetében: minden együtt már túl sok lenne. Legtöbbször csak szempillaspirált viseltem, a mostani bulira csak barackos árnyalatú szájfénnyel egészítettem ki. A körmeimet sosem festettem, csak akkor lettek színesek, ha rajzolás vagy festés közbe rájuk kenődött valami, ezért nem is tudtam beleszólni Poppy és Lottie beszélgetésébe a körmöket illetően.

Lottie megígérte, hogy elkísér a buliba, nehogy eltévedjek a városban, ami akár kedves is lehetett volna, ha közben nem nézett volna totál idiótának is közben, mert Poppyék háza csak két utcányira volt onnan, ahol mi laktunk, csak egyenesen kellett menni egy ideig, aztán pedig balra kanyarodni. Arról nem is beszélve, hogy párszor már jártam is náluk. De nem baj, így legalább kevésbé éreztem magam kínosan, mintha egyedül kellett volna odabotorkálnom a sötétben, és társaságom is volt, mivel Alessandro éppen Chase-nél volt. Ekkor valaki kopogott a bejárati ajtón.

- Szia! – köszönt Lottie, amint kinyitottam az ajtót, majd gyorsan meg is ölelt. A lány a Yoshi nevezetű karakternek öltözött be, aki egy aranyos dínó volt. Lottie a dínót ábrázoló, élénkzöld kezeslábast viselt, ahol is Yoshi szemei és az arca többi része Lottie fején helyezkedett el. A jelmeze pontosan úgy nézett ki, mint azok a plüss kezeslábasok, amiket a jelmezboltokban is árultak, azt leszámítva, hogy jól tudtam, ezt a lány saját maga készítette el.

- Sosem fogod használni a csengőnket, ugye? – kérdeztem az említett tárgyra mutatva.

- Bocsi, mindig elfelejtem – felelte a lány nevetve. – De így is meghallottál és ez a lényeg.

- Ezt így is lehet mondani. Egyébként élőben még jobban néz ki a jelmezed.

- Köszi. A te sapid is jól sikerült.

- Köszi. Bejössz vagy egyből odamenjünk?

- Menjünk. Elvileg Wyatt és ugye Poppy már ottvannak, Larry pedig azt írta, hogy tíz percen belül ő is megérkezik.

- És Carmen?

- Hát, ő nem annyira híve a buliknak, szóval nála sosem lehet tudni, hogy mikor fog beesni. Lehet, hogy már órák óta ott van, lehet, hogy csak éjfél körül érkezik meg.

Mikor megérkeztünk Poppyék házához, a diákok már teljesen elfoglalták az épületet. Nem tudtam, hogy Poppy végül hány embert hívott meg a bulijába, de ha még nem volt itt mindenki, vagy majdnem mindenki, akkor rövidesen nagyon zsúfolttá válik minden. A lakóparkból kiérve már kertesházak következtek, az egyik ilyenben lakott a Thomas-Cunningham család is. A ház nem volt különösen nagy, a sok híresség miatt óriási villák is álltak Miamiban, de a két személyre szabott aprócska lakás után ez a ház szinte palotának tűnt. Na jó, ez elég nagy túlzás, csak egy átlagos ház volt egy átlagos családnak, akik csak a közelmúltban egyesültek. A zene mindent betöltött, de nem annyira, hogy egyáltalán ne lehetett volna beszélgetni tőle, de az volt az érzésem, hogy az este előrehaladtával egyre inkább felhangosodik a zene. Poppy valahonnan színes fényeket is szerzett, amik fényforrásul szolgáltak az amúgy többnyire sötét házban. Mindenfelé fiatalok táncoltak, vagy csak próbáltak táncolni, néhányan kisebb csoportokba verődve ittak vagy éppen beszélgettek.

- De jó, hogy eljöttetek – kiáltotta Arabella, mikor meglátott minket. Boldogan ugrált egy sort, majd mindkettőnket szorosan átölelt. Nem tudtam, hogy mennyire lehet részeg, de az biztos, hogy józanul is pontosan ugyanígy viselkedett. A ruhája felső része ezüstszínben csillogott, a szoknya rész pedig olyan volt, mintha fehér tollakból készült volna, bár szemre inkább műanyag tollaknak tűntek. A szemhéjait erős, kék színű festék borította, ami még elég erősen csillogott is. A feje tetején egy műanyag, ezüstszínű szarv csillogott, amiből arra következtettem, hogy egyszarvúnak öltözött. – Poppyt a konyhában láttam, ha őt keresnétek.

- Oké, köszönjük – mondtam.

- Szupi! És érezzétek nagyon jól magatokat.

- Rendben, meglesz – felelte Lottie, majd megragadta a könyökömet, hogy elhúzzon Arabella elől, aki már talált másokat, akiket üdvözölni tudott, annak ellenére, hogy nem ő volt a házigazda. De azért Poppy biztosan örült neki, hogy nem neki kellett megbirkóznia ennyi emberrel.

Wyattet és Poppyt a konyhában találtuk meg. Poppy éppen nagyon magyarázott valamit, Wyatt pedig csendben hallgatta, miközben egy nagy adat chipset tömött a szájába. Wyatt már a legelején kijelentette, hogy Donkey Kong lesz, ezért ő jelenleg a majomruháját viselte, amit a saját bevallása szerint rendszeresen viselni szokott Nintendóval való játék közben, mert szerinte így nagyobb eséllyel nyert. A gúnyája pontosan úgy is nézett ki, mint valami, amit rendszeresen hordott, így a barna szőrök össze-vissza álltak és meglehetősen el is koptak, így a kelletténél jóval szürkébb színben pompáztak. Poppy azonban nagyon kicsípte magát. Mivel csak nemrég szakított a barátjával, ezért már mondta, hogy különösen jól akar kinézni, de eddig még nem részletezte, hogy ezen pontosan mit ért. Peach hercegnőnek öltözött, és a ruhája bár nem pontosan olyan volt, mint Peach hercegnő gönce, így is felismerhető maradt. Egy mély kivágású, de még így is nagyon elegáns, v-nyakú ruhát választott ki, aminek felső része testhez állt, ezért kiemelte az alakját, a puffos ujjak viszont meghagyták a hercegnő jelleget. A rózsaszín ruha a-vonalban hullott alá és egy sötétebb rózsaszín panel pihent a tetején, hogy jobban hasonlítson a figurára. Egy szőke parókát is felvett, aminek tetején tiara pihent.

- Baromi jól nézel ki – jegyezte meg Lottie.

- A ruha tökéletes választás volt és a sminket is nagyon ütős – tettem hozzá azonnal.

- Biztos nem túl sok? Úgy érzem túl sok, a rúzs már nem kellett volna – utalt Poppy a lilásrózsaszín rúzsára tőle szokatlan bizonytalansággal.

- Nem, pont jó így. Elegánsabbnak tűnik tőle a ruhád – magyarázta Lottie.

- Miért, nem jó a ruha? Túl mély a kivágása, igaz?

- Nem, pont jó így a ruhád – vágtam rá, mielőtt Poppy el tudott volna bizonytalanodni még jobban. – Feltűnő, de nem kirívó. És még hercegnős is.

- Oké. Köszi – felelte Poppy egy immár magabiztosabb mosollyal.

- Látod, én is pontosan ezt mondtam – szólt közbe Wyatt.

- Nem, te azt mondtad, hogy nagyon szép vagyok.

- Mert nagyon szép is vagy.

- Jó, de ez nem segít az én problémámon.

- Jó látni, hogy máris úgy veszekedtek, mint egy idős házaspár – jegyezte meg Larry, aki éppen ekkor érkezett meg Mario ikonikus gúnyáját öltve magára.

- Ez nem is igaz – vágta rá Wyatt talán egy kissé túlságosan is gyorsan, míg Poppy teljesen figyelmen kívül hagyta, amit a fiú mondott.

- Hé, az ott nem Carmen? – kérdeztem, hogy megtörjem a kínos csendet. Még jó, hogy Carmen éppen ekkor érkezett meg, mert más témaötletem nem igazán volt.

- De, azt hiszem igen – mondta Poppy. Carmen Luigi zöld pólóját, valamint egy kantáros farmernadrágot viselt, a haját pedig egyszerűen csak copfba fogta. Az ő feje tetején is egy kalap pihent a karakter kezdőbetűjével. A lány Larryvel ellentétben nem viselt hamis bajuszt az arcán, de a karaktere olyan könnyen felismerhető volt, hogy ezt senki nem róhatta fel neki.

Néhány fotó után mindannyian a táncparketten kötöttünk ki. Na jó, több volt az néhánynál, de nem minden nap van az embernek lehetősége arra, hogy összeillő jelmezt vegyen fel a barátaival. Táncolás címén inkább csak össze-vissza ugráltunk, talán Poppy és Larry voltak az egyetlenek, akik ténylegesen tudtak is táncolni valamennyire. A jóslatom bejött, a zene már hangosan dörömbölt, csak azt lehetett rajta kívül hallani, ahogy néhányan a dalszöveget éneklik. A zöld, kék, piros és sárga fények össze-vissza villództak, alig lehetett tőlük látni, hogy mi merre van, és akkora tömeg gyűlt össze vélhetően a nappaliba, hogy valamennyi mozdulatnál nekem ütközött valaki vagy éppen én ütköztem neki valaki másnak.

Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki húzni elkapja a karomat és húzni kezdi. Többféle küzdősportot is kipróbáltam az évek során, ezért nem estem teljesen kétségbe, de azért örülök, hogy nem léptem azonnal támadó üzemmódba, mert Lottie, aki megfogta a karomat, biztosan pórul járt volna. Ezért csak hagytam neki, hogy magával húzzon a konyha felé.

- Bocsi, próbáltam szólni, de nem hallottad – mondta Lottie, amint kiértünk egy kicsit csendesebb részhez. Annyira nem volt nagy a ház, ezért még itt is kiabálva tudtunk csak beszélgetni, de legalább tudtunk egymással kommunikálni. – Muszáj innom valamit, teljesen kiszáradtam.

- Oké. Valami alkoholosat kérsz, vagy csak szódát? – kérdeztem.

-  Inkább csak kólát. Nem kellene többet innom. – Töltöttem Lottie-nak majd magamnak is egy pohár kólát. Szerencsére még volt üres műanyagpohár az egyik zacskóban, mert már nem tudtam volna megmondani, hogy hova tettük le azokat, amikből korábban ittunk.

- Úramisten! Egy pillanatra elgondolkoztam rajta, hogy vajon kin lehet ilyen nadrág – hallottam meg mellőlem egy ismerős hangot. A fekete ruhát és macskafület viselő lányt szerintem most először láttam kiengedett hajjal, ezért beletelt egy-két pillanatban, míg felismertem.

- Felicity! Te is ide jársz, csak nem tudok róla? – kérdeztem.

- Még csak az kéne, hogy én is Karina Hilles legyek! De tudod mit, ez megmagyaráz téged meg a fura gatyáidat.

- Ez csak egy sima nadrág, semmi furcsa nincsen benne.

- Persze, minden nadrág pomponokkal együtt jön. Egyáltalán hol találtál ilyet?

- Sehol, én csináltam.

- Hát, nem meglepő, hogy nincs nagy kereslet az ilyen nadrágokra.

- Felicity, de jó, hogy itt vagy! Eddig nem is láttalak a buliban – jegyezte meg Lottie, aki ezek szerint csak most vette észre, hogy Felicityvel beszélgetek. Bár, a hangzavar miatt ez talán nem is annyira meglepő.

- Hát, nem mindenkin van gombakalap, amivel ki tud tűnni a tömegből – jelentett ki Felicity.

- Ti ismeritek egymást? – kérdeztem.

- Igen, egy általános iskolába járt velem, és itt még sokakkal – mondta Lottie. – Inkább az a kérdés, hogy ti honnan ismeritek egymást.

- Görkori derbi – feleltük egyszerre.

- Persze, tényleg – mondta Lottie