Noel vasárnap este ért vissza a családi túrájukról, nagyjából olyan tíz óra felé. Ez az idő alapjáraton lehet, hogy már egy kissé túl késő lett volna ahhoz, hogy bárhová is menjek úgy, hogy másnap iskolába kellett mennem, de ez az alkalom, azért mégis kivételesnek számított, ezért mikor Noel felhívott, hogy találkozni akar, gondolkodás nélkül igent mondtam neki. Már csak Alessandrot kellett meggyőznöm arról, hogy ne próbáljon ebben megakadályozni.

Miután az Egyesült Államokba költöztünk, a szülő szerepét az életemben valamilyen szinten Alessandro vette át, mivel ő volt az, akivel egy házban éltem, és aki mindig ott volt velem, de azért a szüleimet se a föld nyelte el, ezért sok tekintetben nekik kellett elszámolnom. Például, a bátyámat nem kifejeztetetten érdekelte, hogy milyen jegyeket szerzek a suliban, vagy, hogy hogy viselkedek az órákon, felkészülök-e rendesen, tanulok-e eleget, de a szüleimnek minden rosszabb jeggyel kapcsolatban magyarázattal kellett szolgálnom és meg kellett ígérnem, hogy feltétlenül kijavítom. Viszont, Alessandro volt az, aki a mindennapokban felelősséggel tartozott értem, ezért nem léphettem csak le úgy minden szó nélkül, hiszen, ha történt volna velem valami, akkor őt vették volna elő, arról nem is beszélve, hogy mivel testvérek voltunk, nem csak a jogi következmények miatt nem szerette volna, ha valami történik velem vagy bajba kerülök. Bár idáig még nem igazán fordult elő, hogy valamire nemet mondott volna, nem igazán tudtam, hogy nála hol vannak a határok. Főleg, hogy mostanában, leginkább a szüleink hatására, egy kicsit szigorúbb volt, mint általában, ha az iskoláról volt szó.

Bár Alessandro a múltkor rám szólt, amiért azzal töltöm a szabadidőmet, hogy ruhákat rajzolok a nemlétező vállalkozásunkhoz, a bátyám jelenleg a tévé előtt ült és valamit rajzolt. Ahogy közelebb léptem hozzá bizonyosságot nyert a korábbi elképzelésem, mert a férfi tényleg ruhadarabokat vetett papírra.

- Szia! – szólítottam meg.

- Szia. Te még nem alszol? – kérdezte, miközben a rajztáblát lefordította, hogy ne láthassam, hogy éppen mit rajzol. Bár ehhez már késő volt.

- Még túl korán van ahhoz. Igazából épp most akartam kiugrani valahová egy kis időre.

- Miért, mennyi az idő?

- Kilenc óra múlt. – Reméltem, hogy Alessandro nem tesz fel ezzel kapcsolatban további kérdéseket, de a felvont szemöldökéből ítélve, úgy gondolhatta, hogy valami nem áll össze a mondandómmal kapcsolatban.

- Azt hittem, később van. Pontosan mennyivel is múlt el kilenc óra.

- Nem sokkal, csak pár perccel – hazudtam, amin Alessandro könnyen átláthatott, mert elővette a telefonját, hogy azon nézze meg az időt.

- Ha neked egy óra és tizenöt perc csak pár percnek számít.

- Jó, egy kicsit később van, de csak egy kis időre szeretnék elmenni. A közelben leszek, nem megyek messzire.

- Holnap hétfő van, nem? Iskolába kell menned, nem maradhatsz ki sokáig.

- Csak egy kis időről lenne szó, nem maradnék ki sokáig.

- Mi ennyire fontos, hogy nem lehet holnapig elhalasztani és pont most, az éjszaka közepén kell sort keríteni rá?

- Noelék most jöttek vissza és szeretnék vele találkozni.

- Majd holnap találkozhattok az iskolában. Egy helyre jártok, nem?

- De igen, viszont mi most szeretnénk találkozni. Nem tartana sokáig, és mint mondtam, nem mennék messzire sem, Noelék közel laknak hozzánk.

- Szó sem lehet róla – jelentette ki Alessandro, majd visszatért a rajzoláshoz.

- Kérlek!

- Ezzel nem hatsz meg. – Erre csak egy csalódott sóhajjal reagáltam. Próbáltam számba venni a lehetőségeimet, hogy mégis hogyan tudnám kijátszani Alessandro rendszerét, és valahogy mégis még ma találkozni Noellel.

- És mi lenne, ha ő jönne ide? Akkor nem kellene sehová sem elmennem – vetettem fel az ötletet.

- Túl késő van egy találkozóhoz – jegyezte meg Alessandro.

- Chase is folyton itt van.

- Chase a barátom.

- Noel pedig a majdnem barátom. És amúgy is, már vagy egy hete nem láttuk egymást.

- Pont ezért nem akarom, hogy most találkozzatok.

- Emlékeztesselek rá, hogy mikor legutóbb Chase itt volt, odaadtad neki a tiramisut, amit magamnak vettem és magamnak tettem félre.

- Véletlen volt.

- Még a nevem is rá volt írva.

- Nem láttam.

- Na persze!

- Jó, átjöhet Noel, de maximum tizenöt percre, utána mennie kell.

- Rendben, köszi, te vagy a legjobb!

- De aztán nehogy megbánjam.

Egyből a szobámba mentem, hogy felhívjam Noelt a fejleményekkel kapcsolatban. Először egészen örültem annak, hogy Alessandro végül megengedte, hogy idejöhessen, de ahogy hallottam a telefonomat kicsöngeni, csak arra tudtam gondolni, hogy mi van, ha az ő szülei is nemet mondanak.

- Szia! – köszöntem a telefonba.

- Szia! Akkor jössz? – kérdezte Noel.

- Alessandro azt mondta, hogy nem mehetek sehová ilyen későn, de te egy kis időre átjöhetsz hozzánk.

- Ha így láthatlak, akkor nekem megfelel.

- Biztos, hogy téged el fognak engedni a szüleid? Elvégre, tényleg elég késő van és holnap suli.

- Mondtam, már, hogy nem érdeklem őket.

- Ó. – Nem tudtam, erre mi mást mondhatnék.

- Akkor hamarosan találkozunk.

- Rendben.

Ennek először nagyon örültem, de aztán eszembe jutott, hogy már pizsamában vagyok és a hajam sem az igazi. Amilyen gyorsan csak tudtam, lecseréltem a fagyis pizsamámat egy sárga felsőre és egy pink-narancssárga virágmintás nadrágra, amit ezen felül még zöld levelek is díszítettek, majd gyorsan kibontottam a laza kontyomat és kifésültem a hajamat. Jól is tettem, hogy ennyire siettem, mert Noel gyorsan ideért, valószínűleg kocsival jött.

Mikor meghallottam a csengetést és kimentem a szobámból, Alessandrot már nem találtam a kanapén, aminek örültem, mert nem szerettem volna, ha figyel minket. Kinyitottam az ajtót Noelnek, majd egyből a nyakába ugrottam. Bár a fiú az elmúlt időben elég sokat járt napon, a bőre ugyanolyan sápadt volt, mint máskor is, mintha egyáltalán meg sem fogta volna a nap fénye.

- Jó látni téged – mondtam.

- Téged is. Hiányoztál – válaszolta Noel.

- Te is nekem. Gyere be.

Nem ez volt az első alkalom, hogy Noel itt járt, de eddig csak egy rövid ideig látta a nappalinkat mielőtt elmentünk volna a természetvédelmi övezetebe kirándulni, így ez volt az első alkalom, hogy igazán szemügyre tudta venni a helyiséget. Nem mintha annyira érdekes lett volna az apró helyiség, amit bárki is rendezett be, nem az ízléséről lehetett ismert. Az összes falat bézsre mázolták, a padló valamilyen sötétszínű fából készült, a helyiség közepén a vörös kanapé állt, vele szemben a tévé, mögötte pedig a konyha és az étkező rész, már, ha lehet étkezőnek nevezni egyetlen asztalt, ami különben is inkább a nappaliban van.

Úgy gondoltam, hogy egy kicsit kevésbé hozom a frászt Alessandrora, ha a szobám helyett inkább a nappaliban töltjük az időt, ezért leültem a kanapére, Noel pedig mellettem foglalt helyet.

- Milyen volt a túra? – kérdeztem.

- Minden nap beszéltünk, szóval szerintem tudod, hogy milyen volt a túra – jegyezte meg Noel.

- Igaz.

- Csak örülök, hogy végre láthatom a barátnőmet.

- Nem vagyok a barátnőd. – Erre Noel szemöldökei egészen felszaladtak, teljesen eltűntek a szőke tincsei alatt.

- Azt hittem, hogy... Tudod, volt az a beszélgetésünk arról, hogy kedveljük egymást és... szóval azt hittem, hogy ez azt jelenti, hogy a barátnőm vagy – mondta zavartan.

- Addig nem leszek a barátnőd, míg meg nem ejtjük azt a randit – feleltem, mire Noel arcáról azonnal eltűnt a zavartság.

- Ha csak erről van szó, ez igazán megoldható.

- Tényleg?

- Persze. Mi lenne, ha ez lenne az első randink?

- Viccelsz? Még nagyjából tíz percig maradhatsz, utána Alessandro biztos kidob innen.

- Tíz perc már randinak számít. Majd legközelebb hosszabb programot szervezünk. Persze, ha neked is megfelel.

- Rendben. Mit szeretnél az első randinkon inni?

- Nem tudom. Nem kell semmi.

- Dehogynem, valamit muszáj választanod.

- Jó, akkor csak vizet kérek.

- Már hozom is. Olasz víz jó lesz?

- Persze.

Levettem két poharat magunknak, majd a hűtőből kivettem egy műanyag palackot, amit a szüleink hoztak Olaszországból és abból öntöttem magunknak.

- Ez nagyon jó víz – mondta Noel, mikor kortyolt egy nagyot a pohárból. – Érződik is a különbség.

- A címke teszi – válaszoltam én is ugyanolyan hangnemben.

- Le mertem volna fogadni. Egyébként, akkor is, ha eddig még nem voltam a barátod, meséltél már valakinek rólunk?

- Igen. Paolának és Lottie-nak nagyvonalakban elmeséltem, hogy mi történt. Meg Wyattnek és Poppynak is mondtam néhány dolgot. Meg persze Carmennek és Larrynek is. Te?

- Nekem nincsenek igazán barátaim. Az előző iskolámból senkivel sem tartottam a kapcsolatot, innen pedig csak te állsz szóba velem.

- És senki nincs az előző iskoládból, akivel szívesen felvennéd a kapcsolatot újra? Vagy innen valaki, akivel szívesen összebarátkoznál? A suliújság révén biztosan egy csomó embert ismersz.

- Lehet, de én nem olyan vagyok, mint te. Nem tudok csak úgy barátokat szerezni. Te olyan szerethető vagy, nem is csoda, hogy gyorsan szerzel barátokat. Én viszont nem leszek csak attól például Wyatt vagy Larry barátja, hogy párszor együtt játszottunk a Bronzököl és vaspajzzsal.

- Mi, ti együtt szoktatok játszani?

- Ez azért túlzás. Tényleg csak párszor beszéltünk játék közben, ez nem nagy dolog.

- Te is tudod, hogy minden barátság így kezdődik.

Erre Noel még mondani akart valamit, de Alessandro pont ekkor jött ki a szobájából, ami azt jelentette, hogy a fiúnak mennie kellett. Kár, pedig csak nemrég jött, olyan hamar elszállt az idő. Már majdnem szóltam Alessandronak, hogy hadd maradhasson Noel még egy kicsit, de ahogy gyorsan a telefonomra pillantottam, megláttam, hogy igazából Alessandro még plusz negyedórát is engedett nekünk, viszont így már tényleg kezdett későre járni és másnap korán kellett kelnem az iskola miatt.

- Még kikísérem Noelt – szóltam oda Alessandronak.

- Ne tartson sokáig.

Nem szívesen bár, de ezzel én is egyetértettem, ezért egy gyors csók után már búcsút is vettem Noeltől. Amúgy is, nem egészen tizenkét óra múlva újra találkozhattunk, ami jelenleg a legjobb ténynek számított.