A következő órám egyikükkel sem volt közös, ezért egyedül ballagtam végig a fekete-fehér kőlapokkal borított folyosókon. A kövek majdnem annyira szabályosan álltak, hogy valamilyen mintát alkossanak, azonban az építőknek nem lehetett túl sok esztétikai készsége, mivel minduntalan megtörte a szabályosságot két-három rossz helyre illesztett kőlap.

A biológiateremmel szemben egy padot helyeztek el, hogy azon lehessen várakozni, míg a tanár megérkezik, azonban a padon csak hárman fértek el kényelmesen, talán négy vékonyabb lány kissé kényelmetlenül, így a legtöbben inkább állva maradtak, vagy egészen egyszerűen a földre ültek. Rajtam világos színű nadrág volt, ezért inkább elkerültem a mocskos padlót. A terem előtt várakozó diákok között néhány ismerős arcot sikerült megpillantanom, de őket inkább csak arcról ismertem fel, így egyikükkel sem tudtam beszédbe elegyedni.

Egy idős, pocakos bácsi sietett a teremhez. A kezében egy köteg papírt tartott, amik össze-vissza álltak, nem lepődtem volna meg rajta, ha az útját kenyérmorzsa helyett fehér lapok jelezték volna a tanáriból egészen idáig. Fehér inget viselt, amit apró rókák díszítettek, egy fekete, kötött mellényt, bézs nadrágot és barna cipőt, aminek teljesen letaposta a belső oldalát. Elővett egy hatalmas kulcscsomót a zsebéből, ami legalább öt kilót nyomhatott, majd azon elkezdte keresgetni a megfelelő kulcsot. Aztán elkezdte őket belepróbálni, de sehogy sem akart sikerrel járni. Már azt hittem, hogy a folyosón fogja megtartani az órát, mikor végre sikerült elfordítania az egyik kulcsot és az ajtó kinyílt. Azonban ahelyett, hogy beengedett volna minket a terembe, behúzta az ajtót és felénk fordult:

- Ha bemegyünk, akkor még ne üljetek le az asztalokhoz. Már megcsináltam az ülésrendet és szeretném, ha aszerint ülnétek le. – Nekem ez annyira nem volt rossz hír, hiszen úgyis mindegy volt, hogy ki vagy kik mellé ültetnek le, azonban a visszafogott morgásokból hallottam, hogy nem mindenki lája így a helyzetet, amit egyébként teljesen meg tudtam érteni. Minden más órán engem is zavart volna, ha a barátaim helyett egy idegen mellett kellett volna végigszenvednem a negyvenöt percet.

Nálunk is volt olyan tanár, aki valamiért még középiskolában is ültetésrendet akart csinálni, ezért tudtam, hogy ez nem túlságosan bonyolult feladat. Csak elmondják a neveket, majd a helyet, ahová az adott személynek ülnie kell. Gyorsan megvan. Általában. Most azonban akadt két tényező, ami miatt ez a folyamat majdnem az egész órát igénybe vette: nem tudom, hogy a tanár pontosan milyen ábrát készített, vagy, hogy pontosan, hogy írta fel magának, hogy kit hova akar ültetni, de folyton megakadt a listában, vagy csak később jött rá, hogy rossz helyre ültetett valakit. Másrészt, néhányan erősen sérelmezték az új padtársukat, és ennek hangot is akartak adni. A tanár azonban nem tágított, és senkinek sem hagyta, hogy megzavarja az ő minden bizonnyal tökéletes ültetésrendjét. Én pedig az egészet állva hallgattam végig, merthogy nekem még nem jelölt ki helyet.

- Még egyszer mondom: nem ülök Cunningham mellé. – A tanár és egy sötét hajú fiú vitája, akit túlságosan is jól ismertem, már csaknem tíz perce tartott. – Válasszon nekem valaki mást. Egy jó csajt, mondjuk.

- Mr. Dessalvo, ez nem vita tárgya. Vagy Mr. Cunningham mellé ül, vagy pedig a földre – felelte a tanár, immár sokadszorra.

- Akkor a földet választom. De a jó csajoknál maradva, mellé például bármikor leülnék. – Egyenesen rám nézett, és olyan tekintettel mért végig, amit ő maga minden bizonnyal kacérnak szánt, de nálam csak annyit ért el vele, hogy minden erőmmel be akarjak húzni neki. Kár, hogy ő maga nem ezt akarta, akkor legalább egy véleményt osztottunk volna.

- Felejtsd el! – Nagyon nem akartam mindenki előtt vitába szállni vele, ezért egészen egyszerűen csak leültem a Cunninghamnek szólított fiú mellé. Valóban nem nézett ki túlságosan barátságosnak, de a másik fiúval, Harris Dessalvoval, szemben ő eddig még nem volt lekezelő velem. A piszkosszőke haja hosszú tincsekben hullott alá és egy kicsit még a szemébe is lógott, és még a kora őszi hőség ellenére is tetőtől-talpig feketében volt, sőt hosszúnadrágot és pulcsit viselt. Valahogy olyan ismerősnek tűnt, de nem tudtam pontosan, hogy honnan. Talán az előző félévben valamelyik óránk közös volt. 

A tanár minden bizonnyal már régen megbánta a döntését, hogy ülésrendet csinál, és a Dessalvoval való vitatkozás is egészen lefáraszthatta, mivel nekem már nem szólt be amiatt, hogy eltértem az általa gyártott listától. Szerintem ezen a ponton már csak örült, hogy szabadulhat, amiben az óra végét jelző csengő is segítette. Kár, hogy egy teljes órát elpazaroltunk azzal, hogy mindenki leült valahová. De legalább az óra után nem kellett még össze is pakolnom a cuccaimat (még lehetőségem sem maradt kipakolni), ezért óra után rögtön el is tudtam menni a teremből.

- Azt hiszem, jófej dolog volt tőled, hogy mellém ültél – jegyezte meg Cunningham. Nem is láttam, hogy mellém ért a folyosón. – Bár így, hogy nem is ismersz, talán annyira mégsem.

- Miért, csak nem lehetsz annyira szörnyű. Kivéve, ha kismacskákat rugdosol. Ugye nem rugdosol kismacskákat? – kérdeztem valamennyire viccnek szánva a dolgot.

- Azt éppen nem, de biztos hallottál már elég rémtörténetet rólam.

- Igazából még nem. Csak az előző félévben jelentkeztem át ide, még sokakról nem tudok semmit sem.

- Hát, ha Poppy Thomasszal lógsz, akkor szerintem az azt jelenti, hogy velem nem lehetsz jóban.

- Miért nem? Rosszban vagytok?

- Ezt így is lehet mondani.

- És még hogy lehetne mondani? – erősködtem. A fiú nagyon is ismerősnek tűnt, és egyre jobban zavart, hogy nem tudtam, hogy honnan. Ezen a helyzeten pedig egyáltalán nem segített, hogy a fiú csak rébuszokban volt hajlandó beszélni. – Csak nem az exe vagy?

Erre a fiú csak egy horkantásszerű nevetést hallatott. 

- Igaz, Poppynak csak egy exe van, vele pedig a szakítás után is barátok maradtak. A barátja Harris, szóval ő sem lehetsz, a barátait pedig mind ismerem – kezdtem el hangosan gondolkodni. – Arról pedig nem tudok, hogy lennének „ellenségei". Elvégre is, kinek lenne baja Poppyval?

- Gyerünk, Sherlock, látom, hogy meg tudod fejteni ezt a hatalmas rejtélyt – jegyezte meg a fiú szarkasztikusan, majd sarkon fordult és elsétált a másik irányba.

- Ennek meg mi baja lehet? – tettem fel a kérdést saját magamnak.

A/N: Ez nem a leghosszabb fejezet valaha, de remélem, hogy azért tetszett nektek. 🙂