Iskola után minigolfozni mentünk Noellel, ahogy azt korábban megbeszéltük. Elvileg kikérte Larry véleményét arról, hogy szerinte hol találni Miamiban érdekes golfpályákat, ahol viszonylag olcsón tudnánk játszani néhány órát, esetleg még valamilyen diákkedvezményt is adnak. A hely, amit Noel ezek után kiválasztott, még így is drága volt egy kicsit, de Noel azt mondta, hogy Larry szerint nagyon megéri.

Úgy volt, hogy szokás szerint a házunk előtt találkozunk, azonban a megbeszélt időpontban a fiú sehol sem volt. Helyette egy üzenet fogadott a telefonomon, miszerint Noel késni fog egy kicsit, mert elnézte az időt. Mivel már elindultam otthonról és amúgy sem volt jobb dolgom, ezért úgy gondoltam, hogy megkönnyítem Noelnek a dolgot és átmegyek hozzájuk, így neki nem kell még a mi házunkig is eljönnie, hanem egyből a minigolfpályához tudunk menni. Noel nem lakott messze tőlünk, ezért csak írtam egy rövid üzenetet neki, nehogy elkerüljük egymást, majd el is indultam. Nem sokkal később érkezett egy üzenet Noeltől, hogy nyugodtan menjek be hozzájuk és várjam meg ott őt.

Noel nincs kimondottan jóban a szüleivel, ezért igyekszik a lehető legkevesebb időt ott tölteni, egy házban velük, ezért legtöbbször vagy nálunk találkozunk, vagy elmegyünk valahová. Mikor megérkeztem a házhoz, azt terveztem, hogy csak írok még egy üzenetet Noelnek, hogy tiszteletben tartsam a határait, ahogyan azt ő is kérte, azonban a leendő Mrs. Cunningham, aki éppen a kertben munkálkodott, meglátott engem és azonnal ajtót is nyitott nekem. A nő pontosan ugyanúgy nézett, mint Poppy, mintha csak a lány jövőbeni képmását látta volna. Le sem tagadhatták volna a kettejük közötti rokoni kapcsolatot. Nem úgy, mint Noel és az apja között, akik egy cseppet sem hasonlítottak egymásra. Mr. Cunningham éppen a nappaliban ült és a tabletjén olvasott valamit. Az orrán egy vastag, fekete keretes szemüveg ült, de még ezzel sem láthatta elég jól a betűket, mert zavaróan közel hajolt a tablethez. A haja sötét volt, csak néhány őszülő szál tette világosabbá, a szemei azonban a kék egy túlságosan is jeges árnyalatában pompáztak. Mint Poppy barátja már összefutottam Noel szüleivel egyszer-kétszer, de Noel barátnőjeként csak egyszer találkoztam velük és akkor is csak egy egészen kis időre. Viszont egyik alkalommal sem tűnt úgy, hogy bármi bajuk is lenne velem, ezért inkább csak az okozott nekem gondot, hogy vajon Noel hogy fog reagálni ebben a helyzetben.

- Giovanna, igaz? – köszöntött Mr. Cunningham. – Már sokat hallottam rólad.

- Tényleg? – kérdeztem meglepetten. Noel és az apja nem igazán voltak beszélőviszonyban egymással, csak akkor kommunikáltak egymással, ha tényleg nagyon muszáj volt, ezért szinte kizártnak tartottam, hogy Noel bármit is mesélt volna a szüleinek, még akkor is, ha rólam volt szó.

- Csakis Poppytól – jegyezte meg Noel, aki éppen ekkor jött le az emeletről.

- Ha nem siettek, akár maradhatnátok is egy kicsit, szívesen megismernénk a barátnődet – mondta a férfi.

- Sietünk – vágta rá habozás nélkül Noel, bár ez nem teljesen volt igaz. Még bőven volt időnk odaérni, hiszen nem időpontra mentünk, csak annyit kellett tennünk, hogy még zárás előtt megérkezünk, addig pedig még majdnem hat óra maradt.

- Majd legközelebb – feleltem a lehető legkedvesebben, hogy menteni próbáljam a kissé kínosra sikeredet helyzetet.

- Majd az esküvőn – tette hozzá Noel, mire elmosolyodtam. Meg vagyok hívva az esküvőre és ami még fontosabb, Noel is elhatározta, hogy menni fog!

Nem akartam Noelt faggatni, mert tudtam jól, hogy ő nem az a típus, aki mindenáron az érzéseiről akar beszélni. Neki nem kellett kibeszélnie magát, hogy könnyebb legyen, ő inkább az a csendben szenvedő típus volt. Én viszont nem, ezért nem tudtam csendben tölteni, még annyi időt sem, mint a kocsiút, habár arra azért ügyeltem, hogy a téma ne terelődjön se a szülőkre, se a családra. De azért még így sem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak az egész út alatt, mert ezért ez mégiscsak nagy dolognak számított, ha Noelről és a családjáról volt szó.

Ahhoz a pályához képest, ahol Larry versenye volt, ez sokkal nagyobbnak tűnt, és ez már igazán úgy nézett ki, mint amilyeneket a rajzfilmekben is látni. Hatalmas, embernagyságú építmények álltak majdnem minden pályán – némelyiken csak kisebb szobrok helyezkedtek el –, és ha ez még nem lenne elég, a pályák szélét színes virágok borították.

Golfozni egyikünk sem tudott, bár én mégis egy kicsit ügyesebb voltam benne, valószínűleg mert sportoló vagyok, de így is jól szórakoztunk. Noel amúgy is inkább a fotózással volt elfoglalva, nem annyira a golfozás érdekelte, ami tényleg nagyon jól jött, mert szegény még csak véletlenül sem tudta beleütni a labdát a lyukba.

Az első akadály egy majd' embernagyságú szélmalom volt, aminek az ajtaján kellett átütni a labdát, ami így egy szűk folyosón haladt át az építményen keresztül és utána érkezett meg a lyukba. Ha mindez nem lett volna még elég nehéz, a szélmalomhoz lapátok is tartoztak, amiket általában a nevéhez híven a szél mozgatott, itt viszont minden bizonnyal valamilyen elektromos rendszer működtette, mert itt biztosan semmilyen légmozgás nem volt, a lapátok viszont megállás nélkül forogtak, és nem is lassan.

Második nekifutásra sikerült is átütnöm a labdát a szélmalmon, és két újabb ütés kellett hozzá, hogy a lyukban landoljon, Noelnek azonban egyáltalán nem volt szerencséje. Hiába próbálta átütni a labdát a szélmalmon, vagy az épület faláról pattant le a labda, vagy a forgó lapátok lökték vissza. Végül feladta a próbálkozás és egészen egyszerűen megfogta a labdát és áttette a szélmalmon túli műfűre. Ha egy kicsit is tudott volna golfozni, ez biztosan nagy segítség lett volna neki, de tényleg nagyon nem ment neki a dolog, ezért még számos alkalommal meg kellett ütnie a labdát, hogy az végre valahára a lyukban landoljon.

- Azt hiszem, én ezt kihagyom – jelentette ki Noel, mikor a következő pályához értünk. Ahogy végignéztem rajta, nekem is hasonló ötletem támadt, de sosem voltam az az ember, aki meghátrált volna egy kihívás miatt. A pálya kisebb-nagyobb dinnyeszeletekből állt, amik kiemelkedtek a földből. A nagyobb szeletek vízszintesen helyezkedtek el a földön, minden bizonnyal azokra kellett állni, míg a kisebbek függőlegesen helyezkedtek el ezeken. Baromi jól nézett ki, csak az volt a probléma, hogy fogalmam sem volt, hogy a labda hogyan tudni eljutni a kezdő pozíciótól a lyukig, mert néhány dinnyeszelet éppen az útját állta.

- Szerinted ez a pálya hogy működik? – kérdeztem. – Van valami ötleted?

- Őszintén fogalmam sincsen. De fotózásra éppen ideális – felelte a fiú.

- Akkor kezdjük azzal. Hátha közben sikerül a pályát is megfejtenünk.

Nem ment annyira egyszerűen a dolog, de mire minden fotót elkészítettünk, sikerült is megfejtenem a pályát. Legalábbis egy elméletem volt, már csak le kellett azt tesztelnem. Az egyik dinnyeszelet éppen a kezdőpont és a lyuk között helyezkedett el úgy, hogy ha a szelet oldalán felgurult a labda, akkor mintegy rámpa továbbította azt. Ez ideális esetben biztosan így is lett volna, de eleinte túl gyengén ütöttem meg a labdát, ezért az egyszerűen csak visszagurult hozzám. Ezek után egy másik módszerrel próbálkoztam és erősebben lendítettem meg az ütőmet, hogy a labda biztosan átguruljon a másik oldalra, de kicsit túllőttem a célon és a labda a fűben landolt.

- Hát, legalább a képek jól lettek – jegyezte meg Noel.

- Hé, még nem adom fel. Egy golfpálya nem fog ki rajtam – jelentettem ki, bár lehet, hogy egy kicsit elhamarkodottan.

Még egy jó ideig próbálkoznom kellett, de végül a pálya tényleg nem fogott ki rajtam és sikerült beütnöm a labdát a lyukba, és már haladhattunk is tovább. Még egy ünnepi táncot is jártam volna, de már így is elég ideig foglaltuk be magunknak ezt az akadályt.

Egy csúszdára hajazó kígyó előtt álltunk meg, ami kör alakban tekeredett. Éppen úgy helyezkedett el, hogy azon áttekeregve a labda a lyukba érkezhessen. Kezdhettem belejönni a dologba, mert egyből sikerült úgy megütnöm a labdát, hogy leírja a tekergő kígyó alakját, bár még egy kicsit próbálkoznom kellett, míg a golyó a lyukban landolt. Noel utánam következett. A sikeremet látva egészen magabiztossá válhatott, ezért határozottan ütötte meg a labdáját, ami azonban egyenesen a kígyónak ütközött, majd lepattant róla és a fűben landolt.

- Következő! – vágta rá azonnal Noel.

Kiváló helyet választhatott Noel, mert minden akadály tényleg nagyon jól nézett ki, de talán ez volt a kedvencem mind közül. Egy oldalra fektetett fagyit ábrázolt, ami négy darabból állt: a három gombócot és a tölcsért négy részre szedték. A fagylaltgombócok félkörben helyezkedtek el, mintha csak kerékgumik lennének, az első rózsaszín volt, majd egy pasztellsárga, végül pedig egy barna következett, aztán pedig maga a tölcsér, végül pedig a lyuk, ahol a labdának kellett landolnia.

- Próbálj inkább mögé állni – javasolta a fiú. – Így valamiért nagyon furán néz ki, nem látszik teljesen, hogy mi akar lenni a szobor.

- Szobor? – kérdeztem.

- Miért, te tudod hogy hívják ezeket az izéket?

- Igazából fogalmam sincsen.

- Jó, akkor állj a talán nem szobor elejére, a rózsaszín kerékhez.

- Oké.

A következő pályán egy hatalmas narancssárga kanna állt és néhány fehér virág, amik csak díszítésként szolgáltak, a valódi akadályt a locsolókanna jelentette, aminek a locsoló részéből a víz helyett a labda jött ki, ha az ember jól célzott vele. Noel ezen a ponton már teljesen feladta a próbálkozást, egyszerűen csak letámasztotta az ütőjét, helyette inkább engem fotózott.

A végső akadályt egy óriáskerék jelentette, ahol a kis kabinok szállították át a labdát az egyik oldalról a másikra. Mondanám, hogy ez a nap egy sikerrel zárult, de a kis golyó a világért sem akart a kabinokban landolni, hiába próbálkoztam. Végül Noel felajánlotta, hogy megpróbálja ő. Eleinte nem hittem, hogy ez vezethet bármilyen eredményre is, hiszen Noelnek eddig sem jött össze nagyon a golfozás, de a szerencséje minden bizonnyal megfordulhatott, mert elsőre sikerült úgy ütnie, hogy az óriáskerék felkapja a labdát és a túloldalra vigye. Azonban a fiú hirtelen jött golftudása csak idáig tartott, mert innentől kezdve a labda már csak a pálya szélét érte, közel sem volt a lyukhoz. Noel ezért visszaadta nekem az ütőt, és így, együttes erőfeszítéssel sikerült az utolsó pályát is legyőznünk.

A visszaút már közel sem telt annyira csöndesen, mint az odafelé vezető kocsiút. Arról beszélgettünk, hogy kinek melyik akadály tetszett a legjobban (nekem a fagyis, Noelnek meg a görögdinnye szeleteket ábrázoló), mikor hirtelen eszembe jutott valami.

- Mondd csak, tényleg elmész az esküvőre? – érdeklődtem.

- Azt hiszem, hogy igen – felelte Noel némi töprengés után.

- Mi változtatta meg a véleményedet?

- Te.

- Én? – kérdeztem meglepetten.

- Igen, te. Azt hiszem, hogy a nagy pozitivitásod, habár egy kicsit túlzás, azért az együtt töltött idő során valami átragadt belőle rám is.

- Valóban?

- Úgy gondolom, hogy ez nem az, amit anya akart volna. Nem akarta volna, hogy rosszban legyek apával, aki bármit is mutat, biztosan fáj neki, ami anyával történt. És biztosan örült volna neki, hogy lett egy mostohaaanyám, valamint mostohatestvérem is, aki ráadásul még velem egyidős is, és igazából egész jól ki is jövünk egymással. Azt hiszem, hogy örülnöm kellene neki, hogy még anya halála után is maradt egy családom, akire számíthatok. Ezért is megyek el az esküvőre, és ezért szeretném, hogy te is velem gyere.

A/N: Itt van néhány kép, ami inspirációként szolgált a golfpályához, mert nagyon jól néznek ki, és nektek is látnotok kell: