https://youtu.be/tiiiwlQg0Bc

A lehető legrosszabb pillanatban kezdett csörögni a telefonom. Mindkét karomat a könyökömig festék borította, aminek egy része már rám száradt, de ez is elég volt ahhoz, hogy ne tudjam felvenni a telefonomat anélkül, hogy a képernyő is festékes legyen. A toknak már teljesen mindegy volt, így is számos festékpaca borította, de az érintőképernyőnek azért nem tenne jót az akrilfesték. A festés miatt előkészített papírtörlővel próbáltam a lehető legtisztábbá tenni a kezeimet, hogy legalább az egyik ujjammal használni tudjam a telefonomat. A valamelyest érintetlenül maradt kisujjammal fogadtam a video hívást.

A telefonból Paola hangja szűrődött ki: - Szia, mit csinálsz? Én úgy unatkozom.

- Szia, én éppen festek – feleltem, miközben még mindig a kezemet próbáltam megszabadítani a festéktől.

- Már értem, miért csak a plafonodat látom.

- Várjál, mindjárt megcsinálom. – Letéptem egy tiszta papírtörlőt a gurigáról, majd annak a segítségével felemeltem a telefonomat és az ecsettartómnak támasztottam. – Így látsz már?

- Igen. – Ekkor már én is jó szögből láthattam a képernyőn keresztül a legjobb barátnőmet. Az én ablakomon a koradélutáni fény szűrődött be, de a világ másik felén élő Paolánál már csak egy lámpa biztosított világosságot. A lány a fekete haját a feje tetején szoros kontyba fogta, ami még a késői óra ellenére is tökéletesen állt. A fülében fülhallgató lógott, minden bizonnyal azért, hogy ne zavarja a családtagjait annyira a beszélgetésünkkel. Emiatt nekem nem kellett aggódnom, mert egyedül voltam otthon. – Azt is látom, hogy milyen jó színed van. Nekem semmi időm nem volt napozni azóta, hogy visszamentél, de úgy látszik, hogy ti Miamiban mást sem csináltok, csak a hasatokat süttetitek.

- Hát, mit is mondjak, itt ez az egyetlen szociálisan elfogadott tevékenység – feleltem szarkasztikusan. – De még csak egy napja vagyok itt, szóval a színem Olaszországból van.

- Hát persze. – A beszélgetésben beállt pillanatnyi szünetben beugrott valami: Miami és Firenze között nagyjából hat óra az időeltolódás, ami azt jelentette, hogy Paola szokatlanul későn hívott fel. Arról nem is beszélve, hogy alig huszonnégy óra telt el azóta, hogy személyesen is találkozni tudtunk a nagy távolság ellenére is.

- Figyelj, tudom, hogy aggódsz a próbajáték miatt, de én mondom neked, nincs miért. Számtalanszor láttalak már röplabdázni, kizárt, hogy ne vegyenek be a csapatba!

- De ez nem csak egy egyszerű csapat, ez az országos csapat. Lehet, hogy a következő olimpián már mi is ott leszünk. Persze, csak, ha engem is bevesznek a csapatba.

- Én mondom, biztosan így lesz!

- Ez kicsit bíztatóbb lenne, ha többet röplabdáztál volna két hónapnál.

- De még milyen két hónap volt! Viszont, velem ellentétben, te voltál már országos versenyeken, sőt tavaly még a diákolimpián is részt vettél. Ha téged nem vesznek be, akkor senkit! Márpedig igenis áll valakikből ez a csapat, a meccseken nem csak az üres pályát lehet nézni.

- Jó, de ne kiabáld el. Nem akarom elbízni magam, mert csak csalódás lesz a vége. De inkább ne is beszéljünk erről, csak tovább stresszelem magam miatta. Veled mi újság?

- Nem sok. Csak várom, hogy a fülbevalóimon megszáradjon a festék.

- Muti, látnom kell, mit csináltál!

- Jó, mindjárt. Így látod őket? – kérdeztem, mikor sikerült átállítanom a telefonomat, hogy ne a szelfikamerával vegye a képet.

- Igen, így most jó – válaszolta Paola.

A mostani fülbevalóim egytől-egyik aprócska muffinokat ábrázoltak. Többféle színben és „ízesítésben" is elkészítettem őket, a lényeg csak annyi volt, hogy színesek legyenek, néhány felismerhetőbb gyümölccsel vagy egyéb díszítéssel. A legközelebbi darabnak babarózsaszín alja volt, a muffin maga világossárga színű, mintha vaníliaízű lenne, vagy valami hasonló, rajta egyszerű, fehér mázzal és különböző, pasztellszínű cukordarabokkal, hogy némi színt is vigyen a darabba. Nem voltak éppen tökéletes alkotások, de nekem tetszettek, és ez itt a lényeg. – Aj, ha én ilyen fülbevalókat tudnék készíteni, már biztosan milliomos lennék.

- Te majd a röplabdázásból milliomos leszel, én pedig a tévé előtt fogok ülni a félkész ékszereimmel a kezemben. Mert nem hiszem, hogy sok ember lenne, aki színes muffinokat akarna a fülében hordani.

- Meglepődnél. Jó, én nem vagyok egy közülük, de egészen biztos vagyok benne, hogy meglenne erre is a kereslet, ha jó helyen kutakodsz.

- Ha tényleg komolyan mondod...

- Persze. Hazudtam én már neked valaha is?

Erre azonban már nem tudtam válaszolni, mert kiabálásra lettem figyelmes: - Francba, Giovanna! Mondtam már, hogy pakold el ezt a dobozt! – szólt rám Alessandro a nappaliból.

- Azt hiszem, mennem kell – mondtam Paolának.

- Ezt szerintem még telefon nélkül is hallottam volna – utalt Paola arra, hogy Alessandro olyan hangosan kiabál, hogy még Európából is hallani lehetne. - Jól van, majd még beszélünk – köszönt el a barátnőm.

- Akkor szia. És feküdj le időben, mert korán lesz az edzésed.

- Én is tudom.

- Sok sikert a próbajátékhoz!

- Köszi, szia! – búcsúzott el a lány.

Kinyomtam a videohívást, majd a nappali felé indultam. Jobban mondva a helyiség felé, ami egyszerre volt konyha, étkező és nappali is, amolyan amerikai konyhás nappali módra. A nappalinak számító rész csak egy kanapéból, valamint az előtte lévő tévéből és dohányzóasztalból állt, amit legtöbbször csak lábtámasznak használtunk. A kanapén ülve ettől jobbra helyezkedett el az étkezőasztal, mögötte pedig az aprócska konyha. A miamii ingatlanárak miatt az egész lakás kisebb volt, mint amihez hozzászoktam, de két embernek ez is tökéletesen megfelelt, főleg, hogy az év nagyobb részében amúgy is iskolában leszek, a bátyám pedig dolgozik.

Alessandro a szoba közepén álló piros kanapén ült és teátrálisan a lábát masszírozta. A fájdalma olyan hatalmas lehetett, hogy a másik cipőjét még le sem vette.

- Veled meg mi történt? – érdeklődtem, majd lehuppantam mellé a kanapéra.

- Szerinted? – kérdezte a bátyám felháborodva. - Valamelyik doboz pont az ajtó előtt volt és belerúgtam.

- Ez miért is az én hibám? Biztosan a te cuccaid vannak benne.

- Az kizárt. Én mindig elpakolok magam után – vágta rá gondolkodás nélkül.

- Ezt most viccnek szántad, ugye?

- Komolyan beszélek. Még a bőröndjeidet sem pakoltad ki.

- Még csak egy napja jöttünk vissza, nem volt időm elpakolni.

- De arra azért volt időd, hogy festegess – jegyezte meg, mert minden bizonnyal megérezte a szobámból áradó festékszagot.

- Miért, te elpakoltál már? – Tereltem el a témát. Alessandro hallgatása pedig bármilyen válasznál sokatmondóbb volt. – Amúgy is, az én bőröndöm a szobámban van, a tiéd pedig a tévé mellett. Biztos az ajtóban is te hagytál egy dobozt és megpróbálod rám kenni az egészet.

- Hát, ezt csak egy módon deríthetjük ki. – Alessandro a felettébb komoly sérülése ellenére felpattant, majd fürgén a dobozhoz sétált, a kezébe vette, és felolvasta a rajta lévő sötétkék feliratot: - Giovanna és Alessandro téli cipői.

- Há! Mondtam, hogy a te dolgaid vannak benne – kiáltottam fel diadalittasan.

- Te nem hallottad, amit mondtam? A te cuccaid is benne vannak.

- Igen, de te vagy az idősebb, a te feladatod lett volna elpakolni.

- Ez kor alapú hátrányos megkülönböztetés.

- Kettőnk közül te vagy egyedül felnőtt.

- Te is képes vagy elpakolni.

- De nem akarok.

- Hát, én sem. – Ezzel a földre dobta a dobozt.

- Abban a cuccaink vannak – emlékeztettem.

- Csak cipők. És amúgy is, én egész nap keményen dolgozok, hogy legyen hol laknunk, és legyen étel az asztalon.

- Igazad van. Leszámítva azt a részt, ahol egyáltalán nincs igazad, mert mindezért anya és apa fizet, nem te.

- Attól függetlenül elpakolhatnál néha.

- Majd akkor, ha te is elpakolsz.

- Akkor örökké lomok közt fogunk élni.