-Nem hiszem el.-suttogtam a velem szemben álló emberrel egyszerre.

Ott állt előttem. Ott állt, megtörten, fáradtan...Ott állt reményvesztetten. Ott állt, a családommal együtt. Tejföl szőke haja szanaszét állt. Szeme alatt vastag, fekete karikák voltak. A szokásosnál is sápadtabban festett. Megviselhette ez a pár hónap. És nem csak őt, hanem a többieket is. Teljesen megvoltak törve. Önmaguk árnyéka voltak. Mint ha testben ott lettek volna, de lélekben teljesen máshol jártak volna. Ettek, ittak, aludtak, de nem éltek. Nem éltek, mert én sem éltem. De most...Az igazság arcul csapta őket, és most mind döbbenten bámulnak rám.

-Lehetetlen.-suttogja Perselus rám meredve, de nem elég halkan ahhoz, hogy ne haljam.

-Tényleg te vagy az?-Harry kábán mered rám.

Nem csak őket lepte meg ez a találkozás. Engem is ugyan olyan váratlanul ért, mint őket. Nem gondoltam volna, hogy Sasha elmegy értük. Ők meg elhitték azt hogy életben vagyok? Lehet, hogy most zárták le az elmúlt tizenhét évet. Lehet most zártak le engem. Erre meg az kell, hogy újra felkavarjam az érzéseiket? Nem szenvedtek már éppen eleget?

-Ki más lennék?-kérdezem megeresztve egy félmosolyt.

Egész énemben rettegtem. Vajon mit fognak tenni? Egy aljas hazugnak fognak tartani? Elhiszik hogy tényleg én vagyok? Kellek e még nekik? Haragudni fognak rám? Gondolom nem lesz könnyű megértetni velük, hogy miért nem szóltam nekik. Talán az is lehet, hogy eme hibám miatt többé nem is akarnak majd velem beszélni. Meg is érteném őket. Ha a helyükben lennék, akkor én teljesen ki lennék akadva.

Egyszerre zúdult rájuk minden. A háború, Voldemort, a rengeteg áldozat, az évek óta várt győzelem, a halálom. Érzelmileg teljesen ki lehetnek. Labilisak és könnyen sértődékenyek. Azt a kis réteg bőrt, ami kezdte eltakarni a sebeiket, azt most az újra megjelenésemmel újra felsértettem. És ha lehet, akkor a seb meg mélyebb lett.

Egy valami viszont pozitivitás volt ebben az elcseszett életünkben. Most láthattam, ahogy régóta gyűlöletben álló emberek békét kötöttek. És nem ideigleneset. Hanem örökké tartót. A mardekáros megbékélt a griffendélessel. Békében megfértek egymás mellett. Miattam lettek jóban. A halálom összekovácsolta őket.

-Nem...Ez...Képtelenség...-McGalagony nem tud kimondani egy értelmes mondatot.

Kevésszer lehetett őt meglepni. De látszik, hogy van amire még ő sem számít.

Hermione ocsúdik fel először a döbbenetből. Megviselt arcára egy hatalmas mosoly kúszik fel, majd szélsebesen kezd el felém futni. Leugrik a lépcsőkről, átgázol a növényeken. Egy csíkot húzva maga után fékez le előtte. Szeme ide oda cikázik rajtam. Lassan emeli fel a kezét, majd óvatosan ölel át. Mikor én is visszaöleltem, még erősebben szorított magához. Mint aki nem hitte el hogy élek. De élek...És itt vagyok.

-Élsz!-mondja zokogva Hermione a pólómba.

Hiába próbáltam tartani magamat, nem ment. Magamhoz szorítottam barátnőmet. Szeme elhomályosodott. Éreztem ahogy legördül egy könnycsepp az arcomon. Aztán követte a többi.

-Élek.-simítom meg a hátát.

Percek múlva elhúzódik tőlem.

-Hogy történt? Miért nem szóltál? Mi lett a hajaddal? Fájt? Emlékszel ránk? Meg van még az erőd? Mit keresel itt? Mi ez a hely? Tud...

-Hermione elég! Mindent elmondok, csak had öleljem meg a többieket is.

Hiányzott Hermione folyamatosankíváncsiésmindentjobbantudó Granger.

Hiányzott Perselus éjfekete szeme.

Hiányzott Harry béna szemüvege.

Hiányzott Ron égő haja.

Hiányzott Luna álmatag tekintete.

Hiányzott Draco féltő éne.

Hiányzott Nevill értetlensége.

Hiányzott Ginny kiabálása.

Hiányzott McGalagony nagymamai szeretete.

A pokolba is! Hiába tagadtam, kegyetlenül hiányoztak! Szükségem van rájuk. Mindennél jobban.