A pokolba is! Hiába tagadtam, kegyetlenül hiányoztak! Szükségem van rájuk. Mindennél jobban.

-Mond miért nem szóltál nekünk?

Miután mindenki meggyőződött arról, hogy ténylegesen élek, és kisírtuk magunkat, jöhetett a magyarázkodás.

Leültünk a fűbe, egy hatalmas körbe. Hermione Ron mellé, Harry Ginny mellé, Luna Nevill mellé ült. Draco mióta megölelt, nem volt hajlandó elengedni. Ezért én az ölében ültem, és ő hátulról átfonta a karját a derekam körül, és szorosan tartott. Nem szólt semmit, csak tartott. Mint aki soha többet nem akar elengedni.

-Úgy gondoltam már lezártatok magatokban. Már meggyászoltatok, és elzártatok a szívetek mélyére. Semmi szükség nem volt arra, hogy ezt a lakatot pofátlan módon letépjem, és szabadjára engedjek mindent.

-Hagytál volna minket úgy élni, hogy abban a hitben vagyunk, hogy meghaltál?!

Teljesen jogosan volt Harry felháborodva. Elvesztette a testvérét.

-Ha ez kellett volna ahhoz, hogy boldogan éljetek, akkor igen.-bólintok elszántan.

-Sosem éltünk volna boldogan nélküled!-csattan fel Ginny.

Nagyon jó barátnők vagyunk. Mindent megosztottunk egymással. Hermionén kívül szinte csak én voltam neki.

-Tudom! Hidd el tudom!-elegem van abból, hogy leüvöltenek. Ha képtelenek megérteni, akkor mit keresnek még itt?-Nekem is fájt, és fájni is fog elhiheted. Fogalmam sincs miért és hogyan maradtam életben. Egyedül...Egyedül kellett végigmennem ezen a traumán. Harcoltam Voldemorttal, meghaltam, majd mégis csak életben maradtam, aztán észre vettem, hogy senki sincs mellettem. Azt hittem belepusztulok! De kibírtam! Igen, lehet hogy az érzéseimtől féltem és azért nem szóltam nektek. De ne csak a saját szemszögetekből nézzétek a dolgot! Gondoljatok bele a helyzetembe. Talán akkor megértetek mindent. Ha nem akkor pedig menjetek el és felejtsetek el engem örökre.

Leráztam magamról Draco karjait, majd faképnél hagyom a döbbent családomat. Csak úgy fortyog bennem a düh, miközben haladok a tó felé. Levetem magam egy sziklára, felhúzom a lábaimat a mellkasomhoz, átkarolom a térdeimet, és nézem a tükörsima vízfelületet.

Minek vannak még itt ha csak belém kötnek. Mindannyiunknak fájt és fájni is fog a múlt. Persze kell valakit hibáztatni, de ne én legyek az.

Mindenkit megrázott az elmúlt egy év. A varázsvilág félelemben élt. Egyetlen reményük Harry volt. Aztán később én. Félt Draco, félt Perselus, félt Ginny, félt mindenki...Ott voltam mellettük minden percben. Mikor szükségük volt rám, akkor én mindent félre dobtam. Egy dologról nem beszéltem nekik. Nem említettem, hogy a jóslat említ egy nagy árat. Nap mint nap azon gondolkodtam, hogy mi lehet az. Az erőm? Az emlékem? Valamelyik barátom? Egészen addig nem tudtam, míg ott nem álltam szemtől szemben Voldemorttal. Akkor értettem meg csak igazán, hogy számomra mi az egyik legnagyobb érték. Egy olyan megfoghatatlan dolog, ami mindent körbeölel, melyhez közöm van. A családomat. Az erőmet. A barátaimat. Mindent...Ez pedig nem volt más mint az életem. Az életem volt a győzelem ára.

Meg nem kérdezték volna, hogy tudtam e. Nem. Nem tudtam. Esélyt sem adtak rá, hogy elmondjam azt hogy mit éltem meg a halálom előtti utolsó perceimben. Nem kérdezték meg-hogy mikor rájöttem erre a szörnyű dologra-mi járt a fejemben. Nem kérdezték meg, hogy milyen érzés volt úgy lecsukni a szememet, hogy nem köszönhettem el tőlük. Ezeket képesek a szemem elé vágni, felróni nekem, és dühöngeni.

Én is...Én is rengeteg dolgon sértődhetnék meg, és rengeteg dolgot kérhetnék számon rajtuk. Miért nem jöttek oda hozzám azonnal, mikor legyőztem a gonosz erőt? Miért nem indultak a keresésemre? Miért nem volt furcsa nekik, hogy eltűnt a testem? Miért nem kutattak csak egy kicsit is a Főnixek után. Megkérdezhetném tőlük. De őszintén. Nem érdekel.

Nem voltak itt mellettem mikor szükségem volt rájuk. Ez az ami a legjobban fáj. Pedig sokszor, nagyon sokszor hagytak engem cserben. Mégis mindig megbocsátottam nekik. Vajon most képes leszek rá? Félre tudom tenni a bennem rejlő kétségeket?

Azt nem tagadom, hogy nehéz egy út lesz az amin most elindulunk. Helyre kell raknunk a kapcsolatunkat, és le kell zárnunk a múltunkat. Ehhez pedig biztos hogy nem vezet könnyű út. De ha már ráléptünk, akkor nem térhetünk le róla.

-Azt hittem, hogy elveszítettelek.-szólal meg mögöttem egy halk hang.

Hátrafordulok, és könnyeimen át nézek fel Dracora. Pár lépésre áll tőlem. Szemei rabul ejtik az enyémet. Kezeit zsebeibe mélyeszti.

-Azt hittem sosem találkozunk többet.-suttogom. Ez a suttogás is éppen elég colt, hogy minden kimondott szavamat érthetően hallja.

-Ha rajtad múlt volna akkor nem találkozunk.-húzza keserű mosolyra a száját.

-Igazad van.-visszafordulok a tó felé. Nem érdekel, hogy mit akar mondani. Nem akarok újra belemenni ebbe a vitába.

Hiába fordultam el, ez őt nem akadályozta meg abban, hogy elém kerüljön. Pontosan előttem állt meg. Leguggolt, de még így is magasabb volt nálam. Ujját állam alá tette, majd megemelte a fejemet, ezzel kényszerítve, hogy belenézzek szürke szemeibe. Arca centikre volt csak az enyémtől.

-Kegyetlenül mérges vagyok, hogy nem akartál szólni. Idióta ötlet volt. Merlin verje meg, hogy gondolhattad ezt?-sziszegte a fogai között.

-Már én sem tudom.-leheltem. Szemeim arcát fürkészték. Vajon mióta nem aludt?

-Azt hittem sosem láthatlak többet. Senkinek nem kívánom azt az érzést, mikor szerelme holtteste mellett térdel. Napok múlva tudatosult csak bennem, hogy meghaltál. Nélküled semmi értelme nem volt az életemnek. Évekkel ezelőtt hoztad be a fényt sötét életembe. Megtörted a védőfalamat ami mögé rejtőztem. Megláttad az igazi énemet, és elfogadtál. Nem szerettem még lányt annyira mint téged. Mardekárra mondom hogy hiába nyálas ez a szöveg, akkor is ez az igazság.

Döbbenten hallgattam. Azt mondta szerelme. Tehát úgy gondol rám ahogy en is rá?

-Mióta?-csak ennyit tudtam kérdezni. Józan eszem cserben hagyott. Egy dologra akartam most azonnal választ kapni. Egyetlen egy dologra.

-Mit mióta?-kérdezi halkan.

-Mióta...mióta vagyok a szerelmed?-kérdezem vékony hangon. Visszafojtott lélegzettel várom a válaszát.

Halványan elmosolyodott. Államat meg mindig nem engedte el.

-Mióta? Azt én sem tudom. Elején gyűlöltelek. Olyan tökéletesnek tűntél. Annyira boldog voltàl a saját kis világodban. Nem reagáltál a bántásaimra, a sértő szavaimra. Nem foglalkoztál velem. Később már idegesített, hogy folyamatosan a figyelmedet kerestem. Idegesített hogy semmibe vettél. Idegesített, hogy a sárga földig átkoztál volna el. Aztán...Mikor jobban megismertelek, láttam hogy te nem olyan lány vagy mint aminek elsőre gondoltalak. Kiálltál az igazadért, megláttad másokban a jót, volt és van is önkritikád. És persze kérdés nélkül áldoztad fel az életed értünk. Akkor. Ott. Abban a pillanatban mindennél jobban sajnáltam, hogy nem csókoltalak meg.

Ha lehet még jobban megdöbbentem és még jobban belé szerettem. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen érzéseket váltok ki belőle. Egyáltalán...Nem is...Nem is...Egyszerűen nem találok szavakat. És amit a végén mondott. Az...Az vitt nálam mindent.

-Még most is meg akarsz csókolni?-suttogtam a szemébe nézve.

Arcunk nagyon közel volt egymáshoz. Éreztem az arcomon meleg lehelletét. Keze már nem az államat tartotta, hanem az arcomra simult. Kérdésemre halvány mosoly jelent meg az arcán.

-Mindig meg akartalak.

-Akkor mire vársz még?-kérdezem még halkabban.

Draco lassan közelebb hajolt hozzám. Még egyszer a szemembe nézett. A szürke szempárból csak egy dolgot tudtam kiolvasni. Szeretetet. Szeretetet irántam.

Lehunytam a szememet. Draco lehelletét éreztem ajkaimon. Másik kezével is gyengéden megfogta az arcomat. Közelebb húzott magához, ezzel egy időben ő is közelebb hajolt. Ajkait finoman az enyémre tapasztotta. Kezemmel átkaroltam a nyakát.

Sosem csókolóztam még. Nem is vágytam rá igazán. Csak akkor, amikor többet kezdtem el érezni Draco iránt. Hányszor, de hányszor akartam megcsókolni. Mindig megfutamodtam. Ehhez én túl bátortalan voltam. Aztán ki tudja, hogy hányszor gondoltunk rá egyszerre.

Percekkel később váltunk el levegőhiány miatt. Draco a homlokát az enyémnek döntötte. Csukva volt a szemem, de éreztem ahogy mosolyog. Én is mosolyogtam. Életem egyik legszebb pillanatát élhettem át vele. Életem első csókját éltem meg azzal a fiúval, aki ellopta a szívemet. Minden hibám és őrültségem ellenére is itt van velem.

-Hiányoztál.-suttogom neki.

Felemeli a fejét, majd mélyen a szemembe néz.

-Sosem foglak egyedül hagyni. Bárhová mész én mindig követni foglak. Nem hagyom hogy bántódásod essen. Mindig melletted leszek. Ígérem.